Rácáfolt az Esterházy-esten az udvarhelyi olvasóközönség a székely szamurájként és a G. Caféban felszolgált irodalmi csemegék szervírozójaként egyaránt ismert Murányi Sándor Olivér író kijelentésére, miszerint az irodalom nem tömegjelenség városunkban. November 28-án, csütörtökön este tömegnyomor volt a G. Caféban.

A telt házra számítani lehetett, hiszen Murányi a Küküllő-parti agorán ezúttal nem akárkiket köszönthetett: Esterházy Péter írót, a kortárs magyar irodalom egyik legmegosztóbb, legolvasottabb, legismertebb és legelismertebb személyiségét.

Az író beszélgetőtársa sem volt kevésbé neves, de talán kevesebbek ismerték Mészáros Sándor nevét, aki író, irodalomkritikus, a Kalligram Kiadó főszerkesztője, nem mellesleg, kiváló kérdező.

Szégyent nem vallott a kultúrkocsmában összesereglett közönség, amely ezúttal nem csak jelenlétével, hanem a röhécselésektől és a telefoncsörgések zajától mentes, figyelmes hallgatás csendjével is megtisztelte a vendégeket.

Nem egyszeri az egyszerű

Az est címének, Át-jár-hatás, miértjére nem kapott konkrét választ a nagyérdemű, de sok másra igen. Például megtudta, mi végre „a kardozós változat" a legújabb Esterházy-kötet (Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat, Magvető, 2013., 256 oldal, 2999 Ft.) címében.

A könyvben, ami több, mint száz oldal, s aminek címében a szerző szerint „csak a vessző a tuti".A címbéli „kardozós" meghatározásra viszont pikáns magyarázatot kapott a publikum, miszerint ahogy „a filmeknek három kategóriája volt: a kardozós, a baszós és a kardozós baszós", úgy a könyveknek is. Ezért lesz még Egyszerű történet, három is talán, de „ nem merem a második verziót".

„A cím is mutatja, hogy nem lesz ez egyszerű. Amiket én írni szoktam, az többnyire nem egyszerű, ha egyszerű, akkor nem történet, ha történet, akkor nem száz oldal".

Hogy mi a célja a sok lábjegyzettel, a lábjegyzethez fűzött lábjegyzetekkel? Nem az olvasó bosszantása. Nem hiszi, hogy a könyveit nehéz lenne olvasni, de ha mégis így lenne, akkor frappáns a replika: „az én életem sem egyszerű, akkor miért lenne az olvasóé az?"

Esterházy Péter egyenrangú félként tekint az olvasóra, tiszteli. Komolyan.

„Az én udvariasságom nem abban áll, hogy próbálom kitalálni, hogy az olvasónak mi a jó. Ez szellemi korrupció, gazsulálás. Az olvasónak nem kell gazsulálni. Komolyan kell venni. Én komolyan veszem azt a párbeszédet, ami nem is köztem, hanem a könyvem és az olvasó között zajlik.

Ez egy nagyon konzervatív fölfogása a könyvnek. A dialógus. Az én udvariasságom a pontosságban rejlik. Abban vagyok udvarias, hogy pontosan figyelem a szövegem kívánságait. Az aztán a szerencse kérdése, hogy a dialógus létrejön-e vagy sem".

A nő, aki megőrült tőle

Esterházy nem csak udvarias, de humorért sem kell a szomszédba mennie. Ebből is jutott a nagyérdeműnek. Mindjárt az indításnál, például: „Olyan vagyok, mint a színész, nincs szövegem, tulajdonképpen kérdésekre vagyok felkészülve. Azaz van előttem szöveg, majd felolvasom. Mást nem tehetek".

Meglehet, ettől a pár mondattól gerjedt be a mikrofon, elnyelve, telecsipogva a szavakat – sokak fülének bánatára.

A mikrofon-ügyet az író nagyvonalúan intézte el: „annyira szenvedélyesen beszélek, hogy megőrül tőlem ez a mikrofon. Egyetlen nő, aki megőrül tőlem, ez a mikrofon".

De természetesen nem csak az őrült mikrofon volt a téma. Szó esett, mindjárt az első körben arról, hogy mikor volt egyszerűbb dolga az írónak? A „szoft pornó" Kádár-korban, vagy manapság? Esterházy válasza: is-is. Mert „nem diktatúrában könnyebb írni, de ez nem egészen igaz".

„Az irodalomnak megvan az a lehetősége, hogy akkor is tud szabadon beszélni, amikor nem lehet. Nagyon pontosan tud hallgatni valamiről. Konkrétan valamiről. (...) De én továbbra is azt gondolom, hogy az irodalom a szabadságunkról és az elveszett szabadságunkról szól, de az nem csak a politikai szabadságról szól".

Hagyomány, te komolyan szemérmes

Aztán szó volt az irodalmi hagyományokról, a komolyságról és a szemérmességről. A hagyományokról, ami az író szerint „munka, dolgozás", nem egy míves ezüst szelence, amit nagymamától örököltünk. Beleszületünk, nincs apelláta és nagy balgaság azt gondolni: ha nem kell, egyszerűen kilépünk belőle.

Ismerni kell, tisztelni, de nem másolni. Különben is, „ha ma Ady élne, akkor rappelne, érdekelnék az új dolgok és laptoppal mászkálna a nők után".

A szemérmesség hagyományának viszont „semmi köze nincs az új, keresztény hazudozáshoz. Szemérmesnek lenni fantasztikus nagy adomány. Hátránya, hogy a magyar klasszikus regények testetlenek. A főhősöknek van fejük, abban sok értékes gondolat, nyakuk, aztán kicsi lábuk.

A nyakuk és a lábuk között nincsen semmi. Az írás szempontjából ez problematikus lesz, mert ha az irodalom néven nevez – elvileg ez dolga volna – akkor a négybetűs szavak másként viselkednek, mint olyan kultúrákban, ahol ennek hagyománya van.

Ha szöveget akarunk robbantani, akkor jó. Ha nem, akkor problematikus lesz. Ezzel számolni kell. Ha az ember leír egy mondatot, akkor tudni kell, hogy mit írt Pázmány Péter. Mert amit leírok az abban a nyelvi térben van, ahol Pázmánynak és Murányi tanár úrnak is van egy mondata.

És akkor ehhez képest fogjuk hallani ezeket a mondatokat. Sok szemforgató beszéd van manapság. Nagyon sokat beszélnek ma a szeretetről. Összeszorított fogakkal: szárétát. A színház, mint templom. Amikor ezt hallom, és főként, amikor ezt olyan emberek magyarázzák, akik húsz évvel ezelőtt még a pártközpontban voltak, csak közben megtalálták a saját gyökereiket, meg az Úristent is. És oktatgatják az embert, aki ebben nőtt föl. Hogy a világ egyensúlyba kerüljön, akkor azt mondja az ember, hogy ... azt".

De Esterházy nem mondja ki, mert különbséget tesz a káromkodás és a csúnya beszéd között. Káromkodást már leírt, mert úgy érezte, hogy „az oda kell, de soha nem olvastam fel, mert egyszerűen nem áll rá a szám".

Gaudeamus

„Jobb lenni, mint nem lenni" – fogalmazott Esterházy, akinél az örülni nem főnévi igenév, hanem felszólító mód. Örülni – imperativus. Tudni kell megtanulni, ha kell, kérni, hogy „Uram, taníts meg örülni!" – mert örülni nem magától értődő, nem megy felszólításra, programként.

Hogy minek örvendjünk? Például annak, amiről azt gondoljuk, hogy hátrány: hogy kis nyelv a magyar, mert „ha az ember 700 kilométert megy bármilyen irányban, már nem ért egy szót sem". Esterházy tanácsa: tekintsük ezt adománynak, mert más népekkel ellentétben, mi ennek köszönhetjük, hogy sokkal többet tudunk az idegenségről.

Egyébként is, frusztráltak vagyunk, de „nem az a kérdés, hogy frusztráltak vagyunk-e, mert mindannyian azok vagyunk, hanem az, hogy mit kezdünk vele?". Kemény dió, az írónak meg különösen, mert „magánemberként lehet hülyének lenni, papíron nem."

Kutya nehéz, felség

Esterházy választékos, de nem modoros. Elegáns, nyugodt. Nem kapkod. Még akkor sem, amikor felolvasás közben meggyűlik a baja a lapozással. „Ha a színész csinálja, akkor hiba, nálam ez olyan emberi."

Az ilyen egyszerű és emberi dolgok miatt is élmény maradt a röpke találkozás Esterházy Péterrel, akinek hálásak voltunk a felolvasott részletekért, és azért meg pláné, hogy nem jött kísértésbe, hogy bemutassa művét. A memóriája jó: eszébe jutott a valós vagy kitalált nagynéni, aki egyszer azt mondta neki: „fiam, olyan könyvet, amit össze lehet foglalni, nem olvasok el".

Nekünk végezetül pedig a Harmonia Caelestis klasszikus mondata jutott eszünkbe, a saját helyzetünkre igazítva a szavakat: kutya nehéz, felség,  úgy tudósítani, hogy az ember nem idézheti vissza szó szerint az elhangzottakat.

Mert mindig van még egy mondat.

Például az, hogy „ a jó könyv soha nem megismerhető rendesen". Ahogy a jó író, mint Esterházy Péter, szintén nem megismerhető. De legalább most már láttuk. Karnyújtásnyira volt. Pontosan úgy néz ki mint a fényképeken. Hófehér sörény, kerek szemüveg. Fekete póló, farmernadrág. Szemüvegben beszél, szemüveg nélkül olvas. És nem gazsulál, de mosolyogva dedikál.

( Lábjegyzet: te, ha felolvasná nekem, becs'szó megvenném az összes könyvét – egy hallgatózó a teremből.)