A marosvásárhelyi születésű, gyerekkora óta Magyarországon élő Dragomán György napjaink egyik legjobb és legolvasottabb írója – három regénye (A pusztítás könyve – 2002, A fehér király – 2005 és a Máglya – 2014) után egy novellagyűjteménye is megjelent tavaly, Oroszlánkórus címmel. Utóbbi olyan írásokat tartalmaz, amelyek szintén az elmúlt években, a regények írása közben születtek. Ezeket újabbak fogják követni. Az íróval arról is beszélgettünk, hogy a kortárs magyar irodalom világszinten sikeresnek mondható-e.

Nagyon sok gyermekkori emléket dolgozol fel mind a regényeidben, mind pedig a nemrég megjelent Oroszlánkórus című novellagyűjteményedben. Hogy tud ennyi ihletet adni a gyerekkor?

Ezek nem az én saját emlékeim. Ezekben az írásokban, amiket gyerekhangon írok vagy gyermekmonológokban, kevés olyan van, ami az én saját élményem lenne. Nem rólam szólnak a történetek, nincs közük hozzám.

De A fehér király főszereplőjének neve, a Dzsátá a te ragadványneved volt.

Ez igaz. Szép trükk volt, hogy ezt a nevet használtam, de senki nem tudná, hogy az én nevem, ha nem mondtam volna el. A többi történetnek viszont nagyon kevés köze van hozzám.

Az Oroszlánkórusban is a gyerekmonológok nagyon különbözőek. Nyilván jól emlékszem arra, hogy milyen volt gyermeknek lenni, hogyan gondolkodik egy gyerek, vagy tulajdonképpen egy kicsit gyerek maradtam én is. Nem is tudom. De könnyen bele tudok helyezkedni egy gyermeki nézőpontba.

Az Oroszlánkórus novellái, rövidebb írásai egyfajta előjátékai, előtanulmányai a regényeknek? Korábban írtad egy részüket, mint a regényeket.

Folyamatosan írok, és sosem írok regényt. Elkezdek írni, és valami lesz abból – A fehér király, a Máglya és A pusztítás könyve is úgy született, hogy írni kezdtem bizonyos szövegeket, amik először novellaciklusként kezdtek működni.

Aztán rájöttem, hogy regénnyé fognak nőni, habár néhány részt ki kellett dobni vagy újra kellett írni. Pont A pusztítás könyvénél volt az, hogy egy novellaciklust írtam, de kidobtam, és teljesen újraírtam.

A novellának mindent kell tudnia, amit a regény tud. Több novellából egy nagyobb könyv lehet, ami regényként is működhet, regénnyé nőheti ki magát.

Kegyetlen, fontos és pontos műfaj, kis térben kell nagyon keményen megcsinálni.

Nagyon sok novellába szoktam belebukni, azokat nem írom végig, nem közlöm. Amit viszont megírtam, azokban nagyon sok munka van, kész van, működik. Izgalmas dolog kicsiben megcsinálni egy nagy világot.

Az Oroszlánkórusnál úgy válogattam, hogy sokkal több monológ van benne. Lesz majd egy másik novelláskötet, amiben az írások másként illenek össze. Meg egy harmadik is, mert sok-sok novellát írtam, amíg a regényeken dolgoztam, körülbelül három novelláskötet alakult ki.

Több interjúban is mondtad, hogy a zene és a hangok fontosak számodra írás közben. Olvastam a tanácsaidat is a kezdő íróknak. Milyen fizikai feltételek kellenek neked az íráshoz?

Semmilyen feltétel nem kell. Ha nem tudok írni, azért én vagyok a hibás, nem lehet a körülményekre hivatkozni. Nem mondhatok ilyet, hogy nincs székem, szobám, mindig kell tudni dolgozni, minden körülmények között. Én írtam repülőn, vonaton, otthon, szállodában, akárhol tudok írni. De akárhol tudok nem írni is, ezeken a helyeken pont úgy megtörténhet, mint az, hogy nem tudok írni.

Nincsenek ilyen szabályok, nincs kifogás. Másrészt pedig jó, ha az embernek van egy kényelmes széke és jó, ha van egy fülhallgatója. Meg lehet teremteni ezeket a feltételeket, de ezeknek híján is működik az írás. A legrosszabb az, amikor az ember egy tökéletes írószobában ül, tökéletes fotelben, és úgysem megy.

Aki azt mondja, hogy megteremtem a feltételeket, és majd megírom a könyvemet, az nem fogja megírni a könyvét. Hányszor hallottam ezt brókerektől, hogy megteremi a feltételeket, majd ír egy regényt!

Nem sok brókerből lett író. Legalábbis szépíró...

Pedig a feltételei megvannak. Az embernek arra kell törekednie, hogy dolgozzon.

Ne hazudjunk magunknak! Többnyire azt hazudjuk magunknak, hogy ezért meg azért nem tudunk dolgozni. Nem, meg kell mondani őszintén, hogy nem tudsz dolgozni, te vagy a hibás.

Mennyire vagy elfoglalt, mennyi meghívásnak teszel eleget? A székelyudvarhelyi találkozó előtt Berlinben és Lipcsében voltál; mi az, amit bevállalsz?

Írni kell. Az a lényeg, hogy néha egy helyben kell ülni. Egy író attól író, hogy ír. Mindig mérlegelni kell, hogy érdemes-e elmenni, van-e értelme, el kell dönteni, hogy lehet-e vállalni. Ide is nagyon soká tudtam eljönni, mert valami mindig volt, s itt nemcsak én voltam vendég, hanem a feleségem, Szabó T. Anna is.

Vigyázni kell, hogy az ember ne essen át a ló túlsó oldalára. Az írás magányos dolog, az ember egyedül van, nem lát embert. De ha nem írsz, nem lesz könyved.

A fehér királyból játékfilm készül, ez milyen fázisban van?

Teljesen kész van. Nem tudom, hogy a közönség mikor fogja látni, és azt sem, hogy én mikor. De nem is akarom látni, csak amikor a bemutatója lesz.

Nem szóltam bele, nem én írtam a forgatókönyvet, statisztaként szerepelek egy tömegjelenetben, amit valószínűleg benne hagytak. Az elején nagyon sokat beszélgettem a rendező házaspárral, Alex Helfrechttel és Jörg Tittellel, kint voltam a forgatáson is, de semmibe nem szóltam bele. Ez nem az én filmem, hanem az övék, az én könyvem, amiből csináltak egy filmet. Reméljük, jó lesz.

Európa sok dologért nem néz jó szemmel a magyarokra manapság, de az irodalmunkra – úgy tűnik – egyre fogékonyabb. Hogyan látod ezt?

A kortárs magyar irodalom világszinten jó. Nagyon kevés olyan dolgot lehet mondani, ami ennyire előkelő helyen van a világban, mint az irodalmunk.

Pedig a magyar irodalom csúcsteljesítményét, a költészetet nem is ismerik, mert nehéz lefordítani. A magyar nyelv nagyon alkalmas a költészetre, a magyar irodalom pedig ezért jó, mert mögötte van ez a költői nyelv. Ha megnézzük, hogy például Németországban milyen figyelmet kap a kortárs francia, illetve a magyar irodalom, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy a magyar körülbelül tízszeresét. Ez azért nem rossz.

Azok közé tartozol, akiknek nagyon sok nyelvre lefordították a műveit, A fehér királyt több mint harmincra, a Máglya is megjelent már németül. Mitől függ az, hogy egy adott nyelvterületen lefordítanak-e egy magyar regényt vagy egy novelláskötetet?

A szerelemtől. Valaki beleszeret a műbe, és azt szeretné, hogy az másokhoz is eljusson. A könyves emberek ilyen fanatikusak. Ez olyan, mint az, hogy te miért veszel ajándékba könyvet másnak. Körülbelül ez a motiváció.

A könyvszakmában dolgozók beleszeretnek egy műbe, és azt akarják, hogy azt mások is ismerjék meg. Lefordíttatják, kiadják, megtesznek mindent érte, egy megfelelő ember megfelelő pillanatban megfelelő környezetben kell, hogy legyen ehhez. De erre semmilyen recept nincsen.

A másik metafora az, hogy olyan, mint egy kötél, amit sok szálon fonnak, és egyszer csak kész van. Egyszerre megtalálja a könyvet a fordító, a szerkesztő, a kiadó, és együtt csinálják meg.