Késő este van, már lefeküdni készülődünk, mikor szól a telefon.

– Gyere gyorsan a hídhoz, mert jégmenés van!

– Mi van?

– Jégmenés.

– Az mi?

– Hát jégmenés. Jön a jég! Gyere, s majd meglátod!

Hasonló beszélgetést folytathattak a helyi önkéntes tűzoltók is pár perccel ezelőtt, mert mire kiérek a hídra, már szaladgálnak fel-alá, próbálnak tenni valamit. A mozgósítás az jól sikerült, nagy létszámban vannak jelen, szépen egyenruhába öltözve.

A hídról lefelé nézve látványos jelenség tárul szemünk elé, egymásnak tolódott jégtáblák tengere.

Látványos, de nem bizonyul veszélyesnek. A jégtáblák nem képeztek torlaszt, nem állják el a víz útját, lazán le tud folyni a víz a jég alatt és között. Ez semmi, mondják az emberek, odafent Sebők Laciéknál van a baj, ott akkora torlasz van, hogy azonnal kiönt a víz.

Felmegyek, hát ott tényleg más a helyzet, semmi ok nyugalomra. Az autókat és munkagépeket kimenekítették már az udvarról a falu magasabb részeibe. Már csak másfél métert kell, hogy nőjön a torlasz, s a folyó kiönt. Laci meséli, milyen szívszorító látvány volt, mikor jött a jég. Arnold szólt neki, hogy baj van, mert épp ott dolgoztak valamit.

Kiment a folyópartra, hát szemmel látható volt, amint nőtt a vízszint egyik pillanatról a másikra. Az történt, hogy jött lefelé a jég a folyón, s ahol a meder elszűkült, ott összeszorult, eldugta a medret. A víz hátulról nekifeküdt a jégdugónak, s egyre csak feszítette, gyűrte rá a többi jeget.

A falu egész szépen mozgósította magát, sokan vagyunk kint a parton, csak egyikünk sem tudja, mit kell ilyen esetben tenni. A tűzoltók sem találkoztak még élőben ilyen esettel, legutóbb valamikor a nyolcvanas években volt itt a faluban hasonló, mikor még gyerekek voltak. Vagy még gyerekek sem.

A víz egy-másfél méterre van a mellette lévő út szintjétől. Leginkább a falu Sebők-része van veszélyeztetve, Laciéktól egészen le a kocsmáig. De az is lehet, hogy hozzánk, a Tanorokba is lejöhet az ár. Alpi, a kocsmáros nevetve kérdi: − Ufó, ha a tűzifámat leviszi hozzád a víz, visszaadod-e?

Laci nem várja meg, hogy a tűzifát elvigye a víz, beül egy kisebb markológépbe, s elkezdi szedni a jeget. Öcsi már hozza felfelé a nagyobb markolót a falu végéről, de addig is, hátha halad valamire. Esélytelen, nem tud eljutni a jéggátig, hogy szétszedje. Megjön a nagy markoló is. Azzal is próbálkoznak hátulról, sikertelenül, hiányzik még egy méter, de inkább kettő vagy három.

Próbálkoznak elölről is, sikerül is megmozgatni egy-két nagy táblát, de nem elég hosszú a markoló karja, hogy a vízbe lökje őket. Próbálkozunk mi is csáklyával a vízbe lökni őket, de kevesek vagyunk hozzá. A csáklyák is régiek, korhadtak, az egyiknek a nyeléből egy darab a kezemben marad. Mindenki jön ötletekkel, hogy mit kellene csinálni.

Vannak bátrabbak, akik megkötve bemennének a jéggátra egy fejszével, csákánnyal, láncfűrésszel. András Feri, a helyi tűzoltóparancsnok mindenkit elparancsol a jég közeléből. Ahányan vannak, akik bemennének a jégre, legalább annyian vannak, akik feleslegesen veszélyesnek találják ezt. „Befordulsz egy nagy jégtábla alá, aztán nézhetünk, hiába vagy megkötve!” Az is felmerül, hogy robbantani kellene a jeget. Laci mondja, beszélt már a szakikkal, de csak napvilágnál robbantanak.

Végül Laci beül a nagy markolóba, s bátran belehajt a vízbe, hátulról esik neki a jéggátnak. Nem sikerül elérnie a gát közepét, de amit tud, lekapar belőle, s addig csapkodja a vizet ott körülötte, míg szinte belefordul gépestől a folyó közepébe. Meséli, hogy már-már látta szemei előtt, hogyan dől bele, már látta, hogyan kell kiugornia a kabinból, s felmásznia a gép tetejére. Amikor a gép megbillen, András Feri is ugrik le a partra a csáklyával, hogy ki tudja húzni Lacit a hideg vízből, ha kell. Aztán a gép mégsem fordul bele a folyóba, Lacinak sikerül kihoznia.

A gátszétszedős próbálkozás sikertelen volt. De talán mégsem. Egy hang a sötétből mondja: ni, kezd apadni a víz. És tényleg, már egy arasznyit ereszkedett. Valamennyire csak sikerült Lacinak megsértenie a gátat, mert apad a vízszint.

Mondják, kint vannak a hivatásos tűzoltók is, az „ISU”-sok, a mi kertünk végében dolgoznak. Leszaladok hozzánk, hát tényleg ott vannak ezek vagy öten-hatan a folyó közepén, egy jégszigeten, de inkább cigiznek, mint csákányolnak. Megjönnek a helybéli tűzoltók is, nekiesnek szétszedni a szigetet, le is szakítanak róla néhány darabot, de az eredmény csepp a tengerben. Ilyenkor érződik az, hogy az emberi erő mily kicsi a természet erejéhez képest. Visszamegyek inkább Laciékhoz, itt ennek a szigetbontásnak úgysincs tétje, a sziget alatt lazán folyik a víz, nincs árvízveszély.

Laciékkal a kapuban találkozom. Mindenki elment már innen. Legalább egy 60-70 centit ereszkedett a vízszint, mára ennyi volt, nincs mit tovább tenni. Kell őrizni a helyszínt, nehogy ismét elduguljon, s holnap lehet folytatni a munkát.

Másnap folytatódik a meló. Most látszik csak igazán, mekkora a jégtorlasz, kb. 150-200 méteren néz ki úgy a Küküllő medre, mint egy gleccser. Laci és Feri elindulnak felfelé a folyón, megnézni, mi a helyzet fennebb. Úgy jönnek vissza, hogy megtalálták a jégmenés okát. A zetelaki szennyvízülepítő beömlése fölött egyben van a jég, alatta van csak elmenve. A maradék jégen látszik, hogy a tetején koszos víz ment át.

A jelenlévők közül többen is kezdik mesélni, hogy igen, bezzeg ezek mindig este meg hétvégén engedik bele a szennyvizet. Sokszor esténként olyan büdös a folyó, hogy a házból érzik, mondják, akik közel laknak hozzá, s ha megnézzük, habzik, pingponglabdányi hólyagok vannak rajta. Biztos, hogy most is este engedték meg a csapot, s a melegebb víz megroppantotta a jeget. Az éjjel mindenki a gátasokat szidta, hogy biztos ők játszottak a vízszinttel. Igen, szoktak, folyamatosan játszadoznak vele, bizonyára most is jobban megengedték a csapot. Mert egyébként januárban nem szabadna elindulni a jégnek, fél napnyi enyhébb időjárás után.

Felgyalogolok én is a szennyvíztelepig, tény, hogy a beömlés fölött van jég, alatta pedig nincs. Az is tény, hogy a jégen látszik valamilyen koszos víz átfolyása. De pár száz méterrel feljebb is látok széttört táblákat, s egy helyen látok átfolyást is.

Felhívom telefonon Nagy Attilát, Zetelaka polgármesterét, készségesnek mutatkozik, és utánaérdeklődik a dolgoknak, nem csak a szennyvíztisztítónál kérdez rá, hanem a gátnál is. Úgy hív vissza, hogy szerinte máshol kell keresni az okát a jégindulásnak, például a felmelegedésben és a hóolvadásban. A szennyvíztisztítónál sem volt semmi különleges, a vízügyesek is cáfolják, hogy a gátnál jobban megengedték volna a vizet.

Sándor Csabától, a zetelaki Goscom vezetőjétől megtudom, napi 80 köbméter vizet tisztít az állomás, 6 órás ciklusokban. Azaz 4 ciklus van egy nap, egyszerre 20 köbméter vizet engednek be a folyóba, de az nem kellene, hogy melegebb víz legyen. A ciklus utolsó lépése ürítés előtt a pihentetés, amikor annyira kihűl a víz, hogy ilyenkor télen még be is fagy a teteje nagyobb hidegben. De egyébként is, 20 köbméter víz lassan kiengedve nem kellene befolyásoljon semmit egy ekkora folyó esetében. Mikor mondom a falustársaimnak, mi a hír fennebbről, egyik kifakad: „persze, hogy azt mondták, most mindenki mossa a kezét, de ha a víz kijött volna, akkor sem a szennyvíztisztítótól a mérnök urak, sem a gáttól a mérnök urak, akik folyton játszadoznak a vízzel, nem jöttek volna megtéríteni a kárunkat”.

Miközben beszélgetünk, a markoló dolgozik. Sikerül a jéggátat is szétszednie, és tíz méteren még utat nyit a víznek. Tovább nincs miért dolgoznia, mert a jég, amit a vízen elenged, húsz-harminc méterrel lejjebb úgyis megakad, és csak rosszabb, ha ott egy újabb torlasz keletkezik. Inkább kell hagyni szépen, hogy a folyó olvassza le. Remélhetőleg minél hamarabb leolvasztja, mert így nem igazán lehet nyugodtan aludni, mondja Sebők Laci, és mutat a pár száz méteres gleccser felé.

Sokan emlékeznek még arra, milyen volt a nyolcvanas években az a jégmenés. Akkor még nem volt ennyire beépítve a hely, és ahol most Laci háza és udvara van, ott mindenütt jég volt. Márciusban volt a jégmenés, és júniusig nem olvadt el a jég. A folyó élővilágát is teljesen kivitte volt a jég, többen is emlékeznek, hogy karomnyi halakat vittek haza a jég tetejéről, aztán legalább öt évbe tellett, míg rendesen visszatért az élet a folyóba. Most talán nem olyan nagy mértékű a kár, hátha hamarabb helyrejön a folyó. Habár, ha a hivatásos tűzoltók sajtóközleményét olvassuk, megijedünk. Olvasom a maszol-on a hírt, hogy „700 méter hosszú jégtorlaszt bontottak el a tűzoltók a Nagy-Küküllőn”. Hát, ez így azért enyhén túlzás.