Aki szerint az 1953. november 25-én lejátszott Anglia–Magyarország labdarúgó mérkőzés nem volt több egy barátságos meccsnél és a „mindig ne azzal jöjjünk, hogy mi volt a múltban, mert a mai magyar válogatott gyenge", az ne görgessen tovább. Ömlengés következik, szubjektíven.

„Hatot rúgtunk Angliának, olyan, mint egy álom..." – így kezdődik a Hobo Blues Band 1986-ban kiadott Esztrád című lemezének egyik legkülönlegesebb száma. Hobo és zenésztársai egy nagyon érdekes műben az ötvenes évek énekstílusában, némi iróniával, de mégis mulatságosan emlékezik meg a magyar labdarúgás világraszóló győzelméről.

Nemcsak ezt, hanem nagyon sok művészeti alkotást ihletett a sportesemény, például a kilencvenes évek egyik legjobb magyar játékfilmje, a 6:3, avagy játszd újra, Tutti! című Tímár Péter-film (főszerepében zseniálisan alakít Eperjes Károly) központi témája is ez a meccs.

Hatvan év alatt nagyon sokat elmondtak már a meccsről – könyvek tucatjai jelentek meg nemcsak Magyarországon, szakdolgozatok, cikkek százai foglalkoztak a történelmi mérkőzéssel.

Sporttörténetileg azért nagyon jelentős, mert a labdarúgás egyik legkomolyabb forrdalama vette akkor kezdetét - a magyarok által játszott taktikára alapultak később a világverő brazilok tizenegyei és játéksítlusa, a hollandok totális focija is ebből nőtt ki. Tény, a mai foci nem lenne olyan, amilyen, ha nincs az ötvenes évek Aranycsapata.

Ha ma bekapcsolod a Kossuth Rádiót vagy este a Duna Tévét, akkor újranézheted a mérkőzést, illetve több visszaemlékezést, a híres mérkőzéssel kapcsolatos riportot, érdekességet hallhatsz.

Valószínűleg azokról, hogy Puskás micsoda cselt csinált a harmadik gól előtt, hogy kispesti jóbarátja, Bozsik mekkora lövést zúdított Merricknek, hogy Szepesi György milyen szenzációsan közvetítette rádión a meccset.

Mindenkinek megvan a maga személyes története a 6:3-mal kapcsolatban. Az enyém is megvan, a tied is. Az enyém az, hogy a nyolcvanas években, még gyerekként Magyarországon, szállásadóinknál a sportkönyvek, újságok, más kiadványok között találtam egy akkoriban nem túl réginek számító (talán a harmincéves évfordulóra jelenhetett meg) emlékfüzetet, aminek a középlapján a Wembley-ben felállt tizenegy arcképei voltak.

Akkoriban a meccs már nem volt új nekem, mert már sokat olvastam róla (az olimpiai döntőben játszott Aranycsapat újságból kivágott fotója már ott volt a falon a könyvespolc alatt), de arra a középlapra nagyon fájt a fogam. Sunyiban ki is vettem, eldugtam egy Képes Sportba, hogy majd otthon milyen szép lesz a falon a többi focicsapat és -jelenet mellett.

Azonban a lelkiismeret elővett és addig-addig furdallt, míg a hazautazásunk előtt egy nappal, fájó szívvel szépen visszahelyeztem a középlapot a helyére. Ott maradt, nem okoztam vele szívfájdalmat az ismerősöknek, de idehaza később „ráálltam" az Aranycsapattal kapcsolatos könyvek, filmek, dvd-k, más kiadványok gyűjtésére.

Ma is fejből mondom a tizenegyet és egyebet is róluk, anélkül, hogy állandóan összehasonlítgatnám a maiakkal. Szerencsémre Buzánszky Jenővel többször is sikerült interjút készítenem, illetve egyszer egy magyar válogatott focimeccset is együtt nézhettünk.

Neked milyen személyes történeted jut eszedbe a hat-háromról? Megosztod velünk?