Két fecskefészek van lakóhelyünk két, a Szarkakőre néző ablakában évek óta, büszkék is vagyunk rájuk, meg is védtük volna, de csak az egyiket sikerült. Sajnos az sem rajtunk múlott.

Én nagyon bírom a fecskéket a lakásunk környékén, szeretem a csicsergésüket, a látványukat – néha az egyik ablak mögé elbújva  közelről szemlélem csendben őket. Dolgos kis népek, ahogy fekete-fehér gúnyájukban melóznak, építik a fészket, nevelik a fiókákat, tanítják repülni őket, aztán szeptemberben elhúznak. Szóval vagány kis bagázs, szeretjük őket.

Idén tavasszal is menetrendszerűen visszajöttek, újraépítették a fészket, megtelt a hely vidámsággal, s őszintén mondom, hogy rendszeresen boldogan tisztítom az ablakpárkányt az ürüléküktől, mert ameddig az ott gyűl, addig ők is ott vannak. Kedvesek, rendesek, felvidítanak, s úgy egyáltalán, belevaló faszagyerekek, akik miatt kevesebb a légy vagy a szúnyog is a lakásban, amiket változatlanul nagyon utálok.

Na de egyszer csak megjelentek az emberek a kaszákkal – képletesen. Segély- és harcicsicsergésre lettem figyelmes egy hétköznap délután, ugyanis megjelentek a semmirekellő verebek, akik felváltva kezdtek behatolni a kis molnárfecskék fészkébe.

Durván, erőszakosan és szervezetten – amíg egyikük harcolt a fecskékkel, addig a másik három vagy négy türelmesen pihent, pislogott, majd indult a harcba. Elborult az agyam a méregtől, miután néhányszor végignéztem a csatát. Na, álljon meg a menet! – kiáltottam fel. Nem lesz itt lakásmaffia a fészkek körül, azt máshol keressétek!

Mondom a feleségemnek, ha lenne egy olyan gyerek a környéken, akinek lenne egy megfelelő parittyája, kölcsönkérném, komolyan mondom. Csak azért nem írok csúzlit, mert nekem a parittya jobban tetszik, ezt használtuk gyerekkoromban is.

S az alig néhány méternyire, a blokk oldalán lesben álló, figyelő, megtelepedő, folyton többségben levő verebeket egyenként, kíméletlenül, mindenféle sajnálat meg állatszeretet nélkül leszedném. Ott dögöljenek meg vergődve a blokk mellett. Parittyáztam le verebet kölyökkoromban, tudom, hogy milyen látvány, de ebben az esetben nem hatna meg.

Jó, tudom, ne szóljon bele az ember a természet dolgába, de az azért mégiscsak felháborító (madarak esetében: égbekiáltó), hogy a fecskecsalád becsületesen hazajön, újraépíti a fészkét, s amikor az kész van, megjelennek a verebek és azt próbálják beadni, hogy az az övék! Ne már! Nem oda Buda! Visszataszító, ordenáré jelenség, hogy az ember épít, dolgozik, tervez, s akkor jönnek ezek a senkiháziak, akiknek fészkük sincs, s be akarnak költözni a máséba csak azért, mert ők sokan vannak.

Mivel parittya nem került, elővettem egy hosszú fakanalat, lesben álltam, a kinyitott ablak tükrében próbáltam állást felvenni, s a fészket éppen megközelítő verebet agyoncsapni. Természetesen nem sikerült, csak a betonra csaptam. Oda viszont akkorát, hogyha azzal elkapom a betolakodó csurit, biztosan úgy ottmarad, mint a csatamezőn. A fészekre szálló verébre már nem mertem ütni, nehogy megrongáljam. Mármint a fészket.

Telt-múlt az idő, még néhányszor beavatkoztam ilyen indirekt módon, aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy nem jönnek a verebek többé. Valószínű, hogy megvédték a fecskék a házat valamilyen módszerrel. Jöttek, mentek, minden rendben volt.

Aztán pár napja, az esős, szeles napok egyik estéjén tompa puffanást hallottunk. Először nem tudtuk, mi az, de a szobába lépve megtudtuk: a fészek egy része, az puffant az ablakpárkányon akkorát.

A föld, a tollak és szalmaszálak között pedig két kis, parányi, sérült tojás. Hát értük harcoltak Fecskemama és Fecskepapa. Elszorult a torkom, de a fészekbe lesve láttam, hogy van még minimum egy tojás. Nem mertem hozzányúlni, nehogy még jobban elrontsam a dolgot. Hátha anyu és apu előkerülnek és rendbe hozzák a dolgot.

Sajnos reggelre sem kerültek elő és a szél a másik két tojást (mert kettő volt) is kifújta a maradék fészekből. Ott hevertek árván, törve. Veréb sehol nem volt a környéken.

Hát így történt. Megvédeni nem sikerült, a természet rendezte a dolgokat, négy leendő frakkos, csinos, csicsergő fecskével kevesebb lesz idén. Így megy ez.

Szerencsére a konyhaablakban van még egy fészek, elég nagy és összetartó a fecskekolónia. Oda nem mernek jönni a sunyi verebek. De ha mégis jönnek, én tényleg beszerzek egy parittyát!