Kicsit furcsa az uh.ro szerkesztőség viszonya a díjakhoz. Lehet, hogy időnként vágyunk rá, de ha véletlenül kap valaki, akkor az örömbe mindig belopja magát a szégyenérzet is. És legszívesebben eltitkolnánk, hogy díjat kaptunk. Nem mintha olyan sokat kapnánk. Valószínű pont azért nem, mert

nem akarnak minket a szégyennel megöletni.

Ezért fogadni mernék egy minimálbérben, hogy ha Ufón múlik sosem tudtuk volna meg, hogy Bálint András emlékdíjat kapott. De szerencsére nem rajta múlott.

Így az Ufó háta mögött jól megbeszéltük, hogy testületileg elbuszozunk Csíkszeredába a díjátadóra. De nem akartuk Ufót kellemetlen helyzetbe hozni, ezért szóltunk neki előre, hogy meglepjük,

nehogy túlságosan meglepődjön.

Katona egy gipszcsizmás bokaficammal bojkottálta a teljes létszámot, de egyébként régen volt ekkora közösségi összefogás a szerkesztőségben.

Szerda reggel 8:00-kor Ufóstól mindenestől felültünk a Gas Tours járatra, az utolsó sorba, és azon gondolkodtunk, hogy hogyan fogjuk kedvesen, de határozottan megértetni a valahol majd biztosan felszálló idős nénivel, hogy Ufó és Előd közt van ugyan egy szabadnak látszó hely, de az igazából foglalt, mert Veronika Szentegyházán csatlakozik a meglepi csapathoz.

Szerencsére egyetlen idős néni sem akart leülni, mert nehezen tudtuk volna neki megmagyarázni, hogy Veronika minket is meglepett, és nem ült fel Szentegyházán, hanem autóval érkezett Csíkba, és a Harmopan bisztróban csatlakozott hozzánk.

A Harmopan Bisztró szinte törzshely,

ha Csíkba megyünk ránk biztosan számíthatnak. Igaz, nem megyünk túl gyakran.

Ufó szerint a sajtos pogácsájuk most hagyott némi kívánnivalót, de lehet, hogy csak az izgalom miatt nem tudta élvezni az ízeket.

Miközben Ufó kiment a mosdóba, gyorsan olvashatóra tördeltük a Lukács Csaba által írt méltató szöveget, majd áttettük a székhelyünket a Petőfi kávéházba, ahol egyesek kávéval próbálták felpörgetni, mások mentateával igyekeztek megnyugtatni magukat. Előd egyszerűen szomjas volt, ő így bubis vizet ivott. És másodszorra is megkérdezte Ufótól, hogy

begyakorolta-e a köszönő beszédét.

A Petőfi kávéházban ismét megállapítottuk, hogy az üveghegyen túl másképp telik az idő, mert annyira belazultunk, hogy szinte lekéstük a 11-től esedékes átadót, pedig már 9-kor Csíkban voltunk. Ezért gyorsan megkerestük a Székelyföld folyóirat szerkesztőségét, ahol a díjátadóra is sor került.

Ufón kívül Gazda Árpád részesült elismerésben, és Árpi díjának is ugyanúgy örültünk, mint az Ufóénak. És azt is szinte megkönnyeztük, amikor a laudációk után Árpi elmondta hogy a pénzdíjat felajánlja az Átlátszó Erdélynek. Igaz, hogy így év végén

szinte mindent megkönnyezünk.

Mind Árpi, mind Ufó hangsúlyozták, hogy bármilyen meglepő, ők még élnek, ezért nagyon fura volt nekik a laudációkat végighallgatni, és már szinte várták azt a mondatot, hogy búcsúzik tőle felesége, és szerető gyerekei. De szerencsére ez nem hangzott el.

Édik voltak, mint két óriásira nőtt plüssmackó. Szerettük őket.

A díjak átadása után

leereszkedtünk a Pihencének becézett pincébe, ahol egy pohár finom borocska és némi sajtos perec társaságában jól kipletykáltunk mindenkit, aki épp nem volt jelen, kétszer megmentettük a világot, majd mikor már sem kipletykálni sem megmenteni való nem maradt, megkerestük a mosdót, majd elmentünk turkálni.

A 14:30-as Bálint Transszal - amelyiken Veronikának most sem adtak jegyet - visszautaztunk Udvarhelyre.

Útközben Ufó mesét olvasott,

egy csecsemő éhesen végig ordított, Előd elkészítette a szelfiket, majd bedugta a fejébe a fülest, és mire a busz a maradék alkoholt is kirázta belőlünk, megérkeztünk.

Miután leszálltunk, megállapítottuk, hogy nem is olyan rossz ez a díjas dolog, de a következőt jó lenne nyáron átvenni, és lehet, mégis kérni kellett volna egy autót.

De ami a legfontosabb, a magunk módján fél napig szerettük egymást. És ezt Bálint Andrásnak köszönhetjük.