A Patkóba érkezve minden bizonnyal ugyanarra gondolt elsőre mindenki: óriási tömeg van. Persze a nemzeti ünnepre azért mindig megmozdul a város apraja-nagyja, de az egyből nyilvánvaló volt, hogy idén láthatóan többen vannak a téren, mint a korábbi években. Hogy ez a városban nagy mennyiségben pompázó zászlóknak, az új polgármesternek, vagy éppen a meghívottaknak köszönhető, az kérdéses, de bizonyára ezek közül mindenik hozzájárult.

A tömeg hangja:

Az „elnézést" és a „köszönöm" volt a tömegben kígyózó emberek két legdivatosabb szava.

 

Már lefele ballagva a Patkóban tartott nemzeti ünnepre magyar rigmusok csapták meg a fülünket: „előre, előre...". „Előre nézz" – egészítette ki fiához szóló mondandóját egy édesanya. Minden korosztály képviselve volt, felzászlózott babakocsiktól, és korhű ruhákba öltözött középiskolás lányoktól kezdve a legidősebbekig.

 

Szlalomozva a fekete vászonkabátok között olyan fiatallal is találkoztunk, aki csak haza szeretett volna menni a Márton Áron térről nyíló lakásába, de kénytelen volt végighallgatni az ünnepi beszédeket.

 

„Úgy unom." „Hagyjad, azért jobb, mint a suliba" – beszélgetett két középiskolás, és akadt a fiatalok között is, aki röhögve konstatálta, hogy hiába shazamozza meg a székely himnuszt.

Egy emberrel biztosan több volt, hiszen eljött a polgármester – elődjének az utóbbi években nem volt mindig szokása felbukkanni a déli ünnepségen, de Gálfi Árpád beszéddel is készült. De előbb a szokásos huszári díszszemle történt meg, majd a magyar és székely himnuszok után Bajkó Norbert római katolikus, Hegyi Sándor nyugalmazott református és Kedei Mózes nyugalmazott unitárius lelkipásztorok szólaltak fel.

Kedei az 1990-es ünnepséget emlegette fel, hiszen ez volt az első, amikor szabadon lehetett ünnepelni. Ennek ellenére úgy érezte, az elmúlt 27 évben gyengültünk, és nem erősödtünk: kevesebben vagyunk, kevesebbet keresünk, az autonómia még mindig csak kampánybeszéd, és

a tyúklépésekkel semmit sem értünk el.

Bajkó a mélyen tisztelt vendégekhez és a tisztelt közönséghez szólt, ő a nap ünnepi jellegét tartotta fontosnak hangsúlyozni, hiszen ilyenkor van időnk megállni, és találkozni másokkal, illetve a nemzet addig él, míg tud ünnepelni. Külön kiemelte a '48-as honvédeket, hiszen ma rájuk emlékezünk, és nekik köszönhetjük, hogy ma ünnepelhetünk.

A három egyházi személy közül Hegyi Sándoré volt talán a legrövidebb, de határozottan a legerélyesebb beszéd. A református tiszteletes szűkebb pátriánkra is gondolt: a nagy nevekre és a márciusi ifjúságra emlékezünk, de gondolni kell Temesvárra és a Cserehátra is – ezekre emlékezve kért „gondviselést nehéz sorsunkra".

Az idei ünnep celebritása Baricz Gergő volt, aki a Nemzeti Dalt egy szál gitáron adta elő, egészen jól. Utána jött a beszédeiért (és úgy egyáltalán, a beszédstílusáért) sokat ekézett Gálfi, aki az államtitkár és elnök urak köszöntése után a jelen levő lengyel küldöttséget lengyelül üdvözölte.

Beszéde a forradalmi lelkületre alapozott, és azt hangsúlyozta, hogy ma összefogásra és bizalomra van szükség, hiszen csak így tudjuk megvalósítani közösen elképzelt terveinket. A polgármester számára 1848 márciusa a bátor közösség alkotórerejének kiteljesedését jelenti. „Büszkék vagyunk elődeinkre, legyünk büszkék arra, hogy udvarhelyiek vagyunk" – zárta mondanivalóját.

A tömeg hangja:

Gálfi beszéde több időst is megindított, szerintük így szép a március 15, hiszen a fiatalokra is ragad némi nemzeti érzés, ami egyre jobban kihal belőlük, mind külföldre akarnak menni. Egyikük éppen ezért hozta el 6 éves unokáját.

 

„Lehet, jobban tud beszélni lengyelül, mint magyarul" – hallatszott valakitől, amikor a polgármester köszöntötte a lengyel barátokat.

Ozsváth Ildikó dalai után Soltész Miklós, a magyar kormány egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára lépett színpadra, aki gyakorlatilag egy

érzelemmentes történelemórát tartott.

A szabadságharc első pillanataitól a megtorlásig emlegette fel a korabeli eseményeket, párhuzamot vont a pesti és udvarhelyi események között, és a tizenkét pontot is felolvasta, ha valaki még nem ismerte volna.

Néhány udvarhelyszéki tánc után Szász Jenő következett, aki most már nem pusztán az NSKI elnöke, de a „Magyarország rendkívüli és meghatalmazott nagykövete" címet is megkapta, legalábbis így konferálták fel. Ő Orbán Viktor üzenetét tolmácsolta, ami meglepően rövid volt, csupán néhány mondatban hangsúlyozta, büszkék vagyunk arra, hogy vértelen forradalommal vívtuk ki jogainkat, az elmúlt években megerősítettük a nemzetet, és rajtunk áll, hogy valóra váltsuk álmainkat.

Az utolsó megszólaló Pál Emil volt, aki feltette a kérdést, hogy „mennyire jövőképesek az udvarhelyi fiatalok" majd felolvasta az új 12 pontjukat, ami sokkal inkább hangzott úgy, mint egy tizenévek óta bejáratott politikus beszéde, mintsem egy lelkes fiatal gondolatai. Beszéde szerint „itthon boldogulást, munkahelyet, tisztességes fizetést, karrier helyett gyermekvállalást, összefogást, egészséges helyi termékeket, autonómiát és okostelefon helyett okos embereket" kívánnak az udvarhelyi fiatalok.

A tömeg hangja:

A tömegben többen nem örültek Szász Jenő megérkezésének, de amikor kiderült, hogy Orbán Viktor miniszterelnök beszédét fogja tolmácsolni, tapsviharban tört ki mindenki. „Azért csak érdekeljük őket, tesznek is valamit, nézd meg azért Soltész is itt van. Az nem semmi" – mondta egy idős úr.

 

Az idősebb korosztálynak nagyon tetszett Pál Emil fiatalok nevében tartott beszéde is, amelyben elmondta, a fiatalok okostelefonok helyett okos embereket akarnak. Többen fel is vették ünnepi beszédét okostelefonjukkal. A beszédek közötti Baricz Gergő dalok és a Néptáncműhely táncelőadások is nagy sikernek örvendtek, „mindjárt táncra perdülök" – mondta társának izgatott állapotban egy kisfiú.

 

Volt, akit inkább a beszerzés érdekelt, mint a beszédek, elcsíptük, ahogy valaki odaszól a mellette állóhoz, hogy „elől adnak zászlót, s kokárdát, siess, nehogy elfogyjon".

Baricz Gergő még két dalt adott elő, majd koszorúzással zárult az idei ünnep. Felépítését tekintve így az idei ünnepség sem tért el a hagyományoktól, a Tomcsa Sándor Színház tavalyi forradalom.ma című összeállításához hasonlót biztosan sokan hiányoltak, de hagyományokat becsülettel hozta az idei megemlékezés.