Sarkadi Zoltán, minden székelyudvarhelyi Zoli bohóca nem csak gyereknapokon csal mosolyt az arcokra. Van, amikor Mikulásként osztogat ajándékot, vagy a kórházban sarkalja gyógyulásra a gyerekeket. Azt mondja, hogy a vidámság és a pozitív hozzáállás valóban kihat az emberek életére, legyen szó kicsiről, vagy nagyról. Zoli bohóccal beszélgettünk.

Miért választottad a bohóckodást?

A bohóckodás választott engem. Felkértek, s azt mondtam, hogy igen.

Mióta szórakoztatod a gyerekeket Székelyudvarhelyen?

Bohócként van tíz éve. Pontosan nem tudom meghatározni, hogy mikortól. Az első fellépést a Merkúr szervezte, ami nagyon sikeresnek bizonyult.

Emlékszel az elsőre?

Igen, felkértek, hogy vállaljam el a bohóc szerepét. Először furcsa volt, viszont színészként vagy olyan gyerekként, aki az óvodában eljátszotta a király szerepét, nem állt távol tőlem. Annál is inkább, mert voltam Mikulás, és csináltam mindenfélét. Addig bohóc nem voltam.

Szeretem a gyereket és a gyerekek is engem. A gyerekek olyanok, hogy nagyon megérzik azt, ha szeretik őket. Nem volt nehéz ezt bevállalni, megcsinálni.

Utána rád ragadt a bohóc jelmez?

Általában a fellépéseknél úgy szokott lenni, rendezvényeken is, hogy egyszer megcsinálod, elvégzed a munkádat, s ha mindezt jól, akkor visszatérnek rád, ismét felkérnek. Befejeződik a rendezvény, s akkor azt mondják, hogy jövőre is várunk. Legyen beírva a naptáramba.

Melyek ennek a foglalkozásnak a szépségei és a kevésbé szép pillanatai?

Rengeteg szép pillanata van. Kezdve attól, hogy minden gyermeknap előtt elmegyek iskolákba, óvodákba, és akkor elkezdenek tapsolni a gyerekek örömükben, felugrálnak, rázzák a kezüket, boldogok. Van olyan, most is volt, hogy feláll a kislány, odajön hozzád és megölel. Volt olyan, hogy az egész osztály felállt és nekem futott, majd mindenki megölelt.

Lelki ember vagyok, és ezek azok a pillanatok, amelyek lelkileg az embert megerősítik. A gyerekektől lehet a legtöbb olyan szeretetet kapni, ami feltétel nélküli. Nekik nem kell valamit adjál, hogy adjanak, annyit csak, hogy mosolyogj, hogy érezzék, szereted őket. Ezt viszonozzák százszorosan, persze az ők eszközeikkel.

Például az egyik nagy élmény az volt, amikor tavaly odajött hozzám egy család egy kisfiúval, majd kérdezte az édesapa, hogy emlékszem-e a kisfiára... Erre mondtam, hogy az a helyzet, annyi fotót készítenek velem, annyi kisfiúval találkozok, hogy nem, sajnos nem emlékszem. Az apa elmesélte, hogy tavalyelőtt bent voltak a kórházban.

Van egy olyan projektünk, hogy minden gyermeknap reggelén bemegyünk a kórházba, és a bent levő gyerekeknek viszünk ajándékot. Ilyenkor beszélgetünk velük. Azt szoktuk mondani, hogy gyere ki a kórházból, gyere el a gyermeknapra, többet ne betegeskedj, ott várlak téged, gyógyulj meg. Biztató, vidám, jókedvű mondatokat. Annál is inkább, ez köztudott, ha beteg embereknek ilyent adsz, akkor könnyebben gyógyulnak. Nem véletlenül régi álmom, hogy megszervezzük itt Udvarhelyen is a „piros orrú bohócdoktorok" szolgáltatást. A bohócdoktorok idősebbekhez is szólnak, hiszen a hangulatváltozáson keresztül eljuthatsz odáig, hogy a beteg gyógyulni kezd.

Na, de térjünk vissza a sztorihoz. Bent feküdt a kisfia a kórházban, és azt mondták, hogy két-három hétig bent kell maradjon, mert nem tudják, mi a baja. Az apa azt mesélte, hogy, miután bent jártam nála, pár nap múlva kiengedték a fiát. Teljesen jók voltak az eredményei.

Neked köszönhető, hogy meggyógyult?

Ő azt mondta, úgy gondolja, hogy igen. A gyereke azt mesélte, hogy a bohóc bácsi szerint ő egészséges, s nincs miért itt üljön. Azt mondtam neki, hogy tessék összeszedni magad, enni és inni kell, lábra állni, menni, játszani, s jövőre legyél ott a gyermeknapon.

Az apa annyit mondott, a gyermekem szólt, hogy el kell jöjjünk a gyermeknapra. Ezek azok a pillanatok, amikor elérzékenyülsz.

Vannak kevésbé szép pillanatok is?

Olyan nincsen, ami nem szép. Inkább szomorkásabb, vagy nem annyira vidám. Elmész kórházba és tudod, hogy milyen betegsége van annak a gyereknek, és azt is tudod, hogy nem jó vége lesz. Ez szomorú.

Ilyenkor mit mondasz?

Mindenképpen pozitív dolgot, egy villanásnyi örömöt adsz. Pillanatokból tevődünk össze. Ezek a pillanatok sokszor meg tudják határozni egy napunkat, egy hetünket, egy hónapunkat, egy évünket, de akár az életünket is. Egyetlen jó pillanat rengeteg mindent meg tud változtatni egy ember életében.

Csináltam olyant, hogy megvettem kétszáz szál virágot és osztogattam az embereknek. Csak úgy jött. Láttam azt, hogy milyenek voltak az eredmények.

Melyik a legkedvesebb emléked?

Nem az én emlékem, de nagyon kedves a történet. Ezt hallottam, vagy olvastam valahol, de nagyon megfogott. Egy néni mindennap kiült az ablakba. Egyedül élt, nem volt senkije. Egy nap azonban nem látták az ablakban üldögélni, második nap sem, harmadik nap sem... Bementek hozzá. A néni öngyilkos lett. Hagyott egy cetlit, amire az volt felírva: „ma nem köszönt senki". Van, akinek csak ennyin múlik az élet.

Nos, azóta úgy vagyok, ha meglátok egy nénit, bárkit az ablakba és néz ki azon, esetleg szomorú is, akkor integetek. Addig integetek, amíg vissza nem integet.

Megdöbbentő, hogy futunk dzsipek, kertes házak, kacsalábon forgó paloták után, de nem vesszük észre, hogy mellettünk egy ember kimúlik azért, mert nem pillantunk rá, nem köszönünk neki, vagy nem simogatjuk meg.

Mikulásként, nem bohócként történt meg az velem, hogy mentünk hintóval, megállítottam egy idős nénit – nálam mindig van cukorka ilyenkor – és adtam neki. Nem tudom, hogy miért, de jött. A néni megölelt, és elkezdett nem sírni, hanem zokogni. Alig tudtam lecsillapítani. Azt mondta: „drága Mikulás, nemhogy nem adtak semmit nekem, hanem még rám sem nyitja senki az ajtót három éve."

Ilyenkor elgondolkozol, hogy egy öleléssel, egy köszönéssel, egy mosollyal, egy szem cukorkával, lehet, hogy meghosszabbítottad az életét. Az biztos, hogy pár percre szebbé tetted az életét.

Bohócként rengeteg élményem van. Volt, hogy odajött a kisgyerek, megölelt és annyit mondott, hogy szeretlek bohóc. Nem csak a gyerekek, a felnőtt emberek is mosolyra derülnek. Volt olyan, hogy a nagymama kért meg, fotózkodjak vele. Tavaly például bent voltam a Nardiniben, ott pont akkor ellenőrzés volt. Egy bukaresti ellenőr hölgy, amikor meglátott, úgy maradt – nagyon meglepődött. Én elkezdtem vele beszélgetni, és annyira élvezte, hogy azonnal fotót kellett készítsünk. Mondta, hogy ezt a képet kiteszi a bukaresti irodája falára.

Sok gyerek fél a bohóctól. Hogyan szoktad ezeket a félelmeket feloldani?

Mivel olyan ember vagyok, hogy mindig mosolygok, közvetlen vagyok, általában elfogadnak. Van, például olyan ember, akinek úgy vagyok beírva a telefonjába, hogy „Bohóc." A nyitottság lefegyverez mindenkit. Leesnek azok a láncok, amik egész nap szorítnak és előjön az ember, a gyermeki lélek.

Nem szabad erőszakkal közeledni azokhoz, akik nem szeretnek. Nem szabad úgy tenni, hogy gyere, ő egy bohóc, ne félj.

A gyermek nem a bohóctól fél, hanem az ismeretlen látványtól. Megjelenik valaki, egy nagy ember, akinek erős hangja van. Ilyenkor ő nem tud hová tenni téged. Általában ilyenkor hátra lépek két lépést, s annyit kérek tőle, hogy integessünk egymásnak. Ezzel egy csatorna felszabadul, ez előrelépés. Ha bebújik az anyuka szoknyája mögé, akkor hagyni kell, majd jövőre megszeret, vagy azután.

A másik, akivel elindítjuk az integetést, azzal a következő lépés, hogy érintsük össze az ujjunkat. A személyes kontaktus azért fontos, mert észreveszi, hogy nem bántja a bohóc. Ő is egy ember. Furcsán néz ki számára, nem tudja hová tenni, de amikor megérintette a bohóc ujját, akkor nem megfogta, megharapta őt, hanem nem történt semmi, baja nem lett. Ezek a falak lassan leomlanak. A lényeg, hogy nem szabad erőltetni.

A gyereknapot idén úgy hirdették meg, hogy bohócot keresnek. Miért? (Szerettél volna visszavonulni, vagy csak segítőkre volt szükséged?)

Ezt azért hirdették meg, mert jópofa dolog, hogy van sok kis bohóc, akikkel lehet fotózkodni, ők besegítenek. Tényleg volt olyan, hogy annyi fotót kellett készítenünk, hogy egyszerűen nem maradt másra időm. Megálltam, a gyereket adták az ölembe, készült a fotó, vették ki, jött a következő, és így tovább. Nem tudtam megmoccanni sem.

És igen, az is benne van, hogy hátha lesz egy jó utód. Én sem tudom, hogy mit hoz a jövő, lehet, hogy le kell tegyem a bohóclantot és át kell adjam másnak.

Gondolkoztál már azon, hogy visszavonulj?

Idén megfordult a fejemben. Furcsa dolog, de megfordult. Vannak olyan visszajelzések, amiket visszahallok, hogy „Sarkadi a bohóc, na, tessék." Kellemetlen. Ez olyan, mint a közösségért való cselekvés. Nagyon nehéz a közösségért tenni. Azért, mert az embereknek hatalmas az elvárásuk, mindent elvárnak ingyen, elvárják, hogy tökéletes legyél, mindent jól csináljál, és a legelső, legapróbb tévedésednél, mindent rád zúdítanak, minden rossz kritikát, mindent, ami addig felgyűlt bennük.

Megtapasztaltam, mert elég sok mindenben, közösségi dolgokban benne voltam, itt is és Vásárhelyen is. Sokszor kellemetlen szájízzel maradok, amikor ilyeneket visszahallok. Én is mondhatnék ilyeneket, hogy „na, vállalkozó", vagy „na, utcaseprő", de én nem ilyen vagyok. Nekem nincs különbség, ugyanúgy beszélgetek az utcaseprővel, vagy a vállalkozóval, vagy az államelnökkel, mint mással. Nem teszek különbséget.

Nekem egyszer azt mondták, hogy „mindenki ugyanúgy kínlódik, amikor székrekedése van", nincs különbség. Ez igaz. Mindenki ugyanonnan jött és ugyanoda kerül és van egy köztes állapot.

Gyereknapokon kívül, még hol szoktál fellépni?

Szoktak meghívni magán születésnapra, településekre is, csak nehezebben jutok el oda, mert általában a gyereknapot egy-két napba sűrítik, így nehéz mindenütt ott lennem. Hívnak kisebb településekre is.

Ha be van sűrűsödve az ember élete, akkor nem tud mindenütt ott lenni. És nekem is van két gyerekem.

Nekik mindennap Zoli bohóc vagy?

Nem. Elsősorban édesapjuk vagyok, és egy édesapának vannak játékos és szigorúbb percei. Úgy tartom, hogy meg kell húzni bizonyos vonalakat.

Szoktunk természetesen játszani, nem mindennap bohóckodni, de azt is. Volt olyan, hogy a lányom szülinapjára bementem, mint bohóc, s utána játszottunk a gyerekekkel. Ehhez kell egy kicsit gyermeki lendület, lelkület is. Kell tudj az ők szintjükön kommunikálni, hanem nem értik meg azt, amit te mondasz. El kell tudjanak fogadni.

Mi áll Zoli bohóc munkaköri leírásában? Mikor szoktál Zoli bohócként létezni?

Az első és legfontosabb, mosolygósnak lenni. Az a legnehezebb, amikor neked is van terhed, de ezt nem érdekli a gyereket. Ez egyfajta kettősség, és ezt le kell tudd menedzselni.

Tavaly áprilisban eltemettem édesanyámat és utána, alig több mint egy hónapra rá mentem bohócnak.

Volt olyan, hogy a lányom kórházban volt, én pedig bohóc voltam. Ilyenkor bementem a színpad mögé, kibőgtem magam, rendbe szedtem a sminkemet, és mosolyogtam. Kell ehhez erő. Ilyenkor legszívesebben elvonulnék és kisírnám magam. De ezt nem lehet megtenni, mert a gyerek azt várja, hogy te mosolyogjál, szeressed, ölödbe vegyed, jókedved legyen.

Van olyan, hogy megyek, integetek, s a másik gyerek ugyanúgy várja, hogy neki is integessek, csak egy mosolyt kapjon. Itt látszik, hogy mennyire ki vannak éhezve a gyerekek a szeretetre, a feltétel nélküli szeretetre, de nem csak a gyerekek, a felnőttek is.

Ezt a szeretetet te is viszont érzed. Nem lehet elmondani. Van, aki csak néz, és abból érzed. Egy adott pillanatban tudom, hogy leomlott egy fal benne. Kívül nem mutatja, de te érzed. Ha nyitott vagy, kinyílsz, akkor megérzed. Olyan, mint a színészeknél. Egy órával az előadás előtt bemész a színházba és kizárod a világot magad körül, a színpadon pedig kinyílsz. Régebb például nem hívtak a telefonhoz, nem adták át a táviratot, a levelet egy órával az előadás előtt, majd utána elmondták neked, de addig, míg az előadás le nem járt, nem. Azért, hogy ne befolyásoljon téged a szerepedben semmi. Sztanyiszlavszkij, egy orosz rendező mondta, hogy mielőtt bementek a színpadra, vegyétek le a sárcipőtöket. A sárcipőt, amire a napi problémáid ragadnak, azt vesd le.

Nem csúfolódnak veled az emberek a piros orrod miatt? Mikor nőtt ki?

Vannak furcsább, általában apukák, akik arra ösztönzik a gyerekeket, hogy húzd meg a piros orrát, szorítsd meg az orrát. Volt olyan is, aki megpróbálta ő maga, rácsaptam a kezére. Gyereknek soha nem, de felnőttnek igen. Két-három ilyen apuka volt bohócpályafutásom alatt.

Egész nap rajtam van, amúgy is szorít, sőt este, amikor hazamegyek és leveszem, akkor rendesen kenegetnem kell, mert besebesedik az orrom. Ez egy olyan dolog, ami nem játék. Az más, amikor azt mondja, hogy „né, piros orra van!", ezzel semmi baj nincs, de ne nyúljon hozzá. Mondtam azt is, hogy próbálja ki, viselje egy napig, utána megkérdezem, akarja-e, hogy megfogjam.

Bohócként ki a példaképed?

Igazából nincs bohócpéldaképem. Van egy gyerekkori emlékem egy bohócról, amikor jártak a cirkuszosok, ő megmaradt bennem. Talán ő az egyik példaképem. A másik példaképeim ezek a kórházas bohócok, Magyarországon már dívik, minden tiszteletem az övék. Bármilyen beteg legyen, mindenkinek a vidámság kell, még a halálán levő embernek is a vidámság kell.

Egy-egy ilyen visszajelzés, amit korábban említettem nagyon megerősíti bennem, hogy nem mindegy, mit adsz. Ha belegondolunk egy picit azok dolgába, akik tudják tartani a lelket ezekben az emberekben, s el is tudják búcsúztatni őket, na, ez egy hatalmas, nagy dolog.

Hogyan változott az évek során a jelmezed? Sapkát váltottál, azt észrevettük. Mitől függ, hogy melyiket viseled, a kéket vagy a narancssárgát?

A narancssárgát. A jelmezben nagyon sokat segített a feleségem. Az első fázisban kölcsönruhák voltak, aztán a feleségem járkált ide-oda, és beszerzett egy T-modellt a turkálóból. Vett egy kalapot, majd vett anyagot, és így tovább. A mostani ruhámat is ő varrta. Bement a boltba, megvette és megvarrta, teljesen egyedül. A kalapot is ő vette.

A gyereknapnak évről évre hasonló a programja. Melyik a kedvenc részed?

Nekem a kedvenc részem, amikor a gyerekek között tudok lenni, amikor le tudok menni közéjük, el tudok beszélgetni velük, fotózkodunk, meg ilyenek.

Az is tetszik, amikor olyan együttesek vannak, akikkel tudunk együtt működni, ott van Gozefini a bűvész, mindig interaktívvá tudjuk tenni az előadást. Az Emő Zumba tánccsoporttal szoktunk együtt táncolni, beállok a gyerekek közé és bohóckodok. Most például a Mesehetesek jönnek, velük énekelni szoktunk. De leginkább az, amikor közvetlen kapcsolatban tudok lenni a gyerekekkel, mert tudsz adni, és persze kapni is.

Mit üzensz a gyerekeknek és a gyereklelkű felnőtteknek?

Legyenek vidámak, legyenek jókedvűek, értékeljék egymást, szeressék egymást, talán ez a legfontosabb, és próbáljanak meg mosolyogni. Lehet, ha egy mosollyal sokat tudunk segíteni. Az biztos, hogy sokkal szebb lesz az életünk.