Szilviát nem lehet elfelejteni, se összetéveszteni. Az inkubátorház recepciósa már a kétezres évek legelején, a kor alteros helyének, a Tea Pub-nak a bárpultosaként is feltűnő jelenség volt, csak akkoriban nem mertem volna megszólítani.

Most is félve megyek oda hozzá, amikor épp összesíti a hétvégi gazdasági konferenciára jelentkezők jegyeit.

A Tea Pub-os évek óta kicsit változott az élete, melózott olyan nagy cégeknél is, mint a Coats meg a Melinda, egy évig pedig a bukaresti magyar nagykövetség munkatársa volt kereskedelmi asszisztensként.

– Piroshajú, ez a tied! – meséli, hogyan kereste meg egy barátnője a bukaresti álláshirdetéssel.

„Egy hétig írtam a magyar önéletrajzomat, a román és az angol pikkpakk meglett. Dolgoztam HR asszisztensként is, tudtam, hogy hazudni nem szabad az önéletrajzban, bizonyos fokig szépíteni a dolgokat igen. De csak annyira, hogy az alkalmazót megfogja, és tovább olvasásra késztesse" – tudom meg tőle a szakmai titkokat.

A nagykövetségen azon dolgozott, hogy kereskedelmi partnerkapcsolatok alakuljanak ki a két ország között. Konferenciák szervezése, kapcsolatok felvétele és ápolása volt a feladata. Bukarestet azonban hosszú távon nem tudta megszokni, bár hamar lettek barátai, és megismert sok szépséget a városban, egy év után hazakívánkozott.

Azután az egyik udvarhelyi cégnél a beszerzési osztályon dolgozott. Jól keresett, sokat tanult a szakmáról és önmagáról is, a határairól – hogy mennyit bír teljesíteni –, de egy idő után elfáradt. Ekkor figyelmeztették a pajtik az inkubátorházi álláshirdetésre.

Ez az állás csak engem vár

Csakhogy – mivel közintézményi állás – fél méter magas dokumentációt kellett volna összeállítani, amihez semmi kedve nem volt. De amikor másodszor is meghirdették, akkor azt mondta: ez az állás csak engem vár.

A sok év munka és a mellette elvégzett iskola tanította meg azokra a „cselekre", amiknek most az inkubátorházas fiúk is hasznát veszik. Például Excelben kifüggvényezte a statisztikákat, a közbeszerzési árajánlatokat, elkészítette az inkubátorházban levő cégek adatbázisát, majd automatizálta a számlák kiállításának egy részét.

– Bármilyen kérdéssel jön valaki, először engem talál meg. E-mailekre, telefonhívásokra kell válaszolnom, a postát intéznem, időpontokat kell egyeztetnem, számláznom kell a bentlakóknak, behajtom a pénzeket, kiszámolom, hogy mennyi anyagszükségletünk van, erre hogyan kapjuk meg a legjobb árajánlatokat, és milyen cégektől kérhetjük egyáltalán azokat.

Azt szereti a munkájában, hogy emberekkel van kapcsolatban, állandóan történik valami, egyik nap sem olyan, mint a másik. „Nem szeretem, amikor azt mondják, hogy á, ez csak egy titkárnő, mert kemény munka, komoly kombinációs készséget igényel, hogy időben közöljem az információkat, és egyáltalán egyben tartsam az egészet" – foglalja össze a munkája lényegét.

– Persze, nagyon szigorú vagyok. Megszólítom őket mindenért, amivel megszegik a szabályokat, például, ha nem szelektíven dobják ki a szemetet, vagy elmaradnak a fizetéssel. Mindig van valami, ami feldobja a napot.

Lehet, én vagyok a mumusuk, de attól szeretnek, úgy érzem.

Az inkubátorházban jó a csapat, elárulja, hogy amin most dolgozik épp, a Berkeczi Zsolt feladata lett volna, de neki más dolga van. Nem nézik, hogy akkor ez most kinek a feladata, ha meg kell oldani valamit, az oldja meg, aki tudja.

Piros volt nagyon sokáig a haja, a vörös minden árnyalata, kék, még zöld színű nem volt. De sose lehet tudni – mosolyog.

Sokan még a mai napig piroshajúnak szólítanak.

A szláv nyelvek szerelmese, bolgárul már tudogat, most a lengyelt gyakorolja, de az nehéz, egy-egy kifejezésnek több értelme is van. Az olvasás, a barátokkal és keresztgyermekekkel való találkozás mellett egy érdekes középkori technika, a kártyaszövés a hobbija. Tavaly szülinapjára a családjától egy százhuszonhét éves szövőszéket kapott, „attól konkrétan elájultam", idén a barátaitól pedig egy csodálatos kék cipőt – azt is érdemes megnézni.

Amúgy imád középkori fesztiválokra járni – jegyzi meg, majd megmutat a Facebookon néhány fotót, amelyeken középkori jelmezben látható.

De nem volt mindig ilyen szelíd a megjelenése. „Vidéki, pormenti lány vagyok", Kápolnáson tini korában sokszor megkapta a büdös rocker beszólást a kortársaitól, akik egyszerűen nem fogadták el, hogy más zenét hallgat, mint ők. Ez lázadást, polgárpukkasztási szándékot váltott ki belőle.

Az édesapja is rockot hallgatott, a művészetek irányába is ő mozdította el. Életem első koncertélménye is hozzá kötődik, Takács Tamás Dirty Blues Banden voltunk Homoródon.

A punk stílus az évek során csiszolódott, és most már az egyéniségem része lett. Néha visszagondolok, és még én is meglepődök, miket műveltem, hogy „úristen, ezt tényleg én csináltam?" – nevet fel, és felidéz egy történetet.

– Édesapám három egész napig nem szólt hozzám, amikor a derékig érő hajamat három milliméteresre lenyírtam, és megtetéztem egy orrkarikával. Amikor beléptem a kapum, apum megkérdezte: kölyök, Szilviát nem láttad? Édesanyám meg sírt, hogy ugye nem így jöttél végig a falun. És mondtam, hogy DE.

Nem szándékosan alakítottam így, de hozzámnőtt ez a stílus, aminek volt egy-egy erősebb eleme, mint például a biztostűkkel összetűzött nadrágok. Az idők során beleszerettem, úgy is mondhatom.