Gál Boglárka kiskorában festőművész akart lenni, ezért járt művészeti szakközépiskolába, de aztán grafikatanára, Lakatos Gabriella hatására a divattervezést választotta és tanulta, először a kolozsvári Művészeti és Design Egyetem, majd a budapesti Moholy-Nagy István Művészeti Egyetem (MOME) hallgatójaként. Ő a jó példája annak, hogy bár szakmájából kifolyólag vonzza a nagyvilág, mégis Székelyudvarhelyen keresi álmait és bizakodóan tér haza. Divatról, a divattervezés folyamatáról, egyetemi éveiről és arról kérdeztük, hogyan lehet egy kisvárosban divattervezőként létezni.

Hogyan jöttél rá arra, hogy téged a divattervezés érdekel, vagy jó lehetsz benne?

A Pallóban egy év után grafikára szakosodtam, mert az volt a legerősebb szak és meg akartam jól tanulni rajzolni. Nem tervezgettünk, otthon hobbiszinten rajzolgattam és megmutattam Lakatos Gabriella grafikatanáromnak. Mindig mondta, milyen jó a stílusom, milyen jól öltözöm, és hogy a divat a jövőm, szakosodjam arra. Az ő hatására utánanéztem a szakmával kapcsolatos dolgoknak. Amúgy is, kisebb koromban imádtam Barbie-ruhákat varrni.

Amikor Kolozsvárra mentél, még nem volt semmi közöd a divattervezéshez?

Pontosan. Nem tudtam, hogy kell okosan csinálni, csak rajzolgattam a ruhákat, és fogalmam sem volt róla, hogy néz ki a tervezési folyamat az első lépéstől az elkészített darabig. Megtanultam divatrajzokat készíteni, photoshop-ot használni.

Kolozsváron tanultam meg, hogyan kell egy féléves projektet végigcsinálni, a semmiből felépíteni valamit. Általában témát kaptunk minden félévben, konzultáltunk a tanárral, hogy mi az, amit a téma kivált belőlünk. A saját indíttatásra és az inspirációra építettük fel az egész tervezési folyamatot, ami után, mondjuk egy tizenkét darabos kollekcióból kiválasztottunk egy darabot, amit el kellett készíttetni varrónővel, persze ha ambíciós voltál, akkor megtanulhattál szabni-varrni, és elkészíthetted magad is.

Hogy tudtad úgy tartani a lépést, hogy szinte a semmivel mentél oda?

Az, hogy grafikán voltam nagyon sokat segített, mert a kolozsvári egyetem, ahol tanultam, eleve egy nagyon rajzközpontú egyetem. Nem a kivitelezett ruha volt a legfontosabb, hanem maga a tervezés, a rajzolás mikéntje. A rajzok nem skiccek kellett, hogy legyenek, nem az volt a lényeg, milyen lesz a ruha, hanem, hogy maga a rajz egy alkotás legyen.

Művészeti vonalon sokat kaptam az egyetemtől, ami segített későbbiekben a mestermunka diplomámnál is, hiszen egy concept art volt, amit készítettem. Kolozsváron már biztos voltam benne, hogy gyakorlati tudásban sokat kell még fejlődni, ezért mesterképzésre mindenképp olyan helyet akartam választani, ahol ez a része erős az egyetemnek.

Itt került képbe a MOME. Miért pont a MOME?

Rengeteget hallottam róla. Tudtam, hogy Európa szinten egy elismert egyetem, jó oktatással, nagy elvárásokkal és kemény versengéssel.

Engem motivál az is, ha van, akivel versenyezni, és a tanárok hozzáállása is olyan, hogy nem elégednek meg, még az utolsó percben is tudják, hogy lehet még jobb és még annál is jobb, tehát folytonos mozgásban tartanak. Tudtam, hogy sokkal többet tudok így fejlődni.

Milyen volt Budapesten? Mi adódott a már meglévő tudáshoz?

Inkább azt sajátítottam el, hogy már a tervezés alatt arra tudjak összpontosítani, ha egy darabnak funkciószerepe van, akkor a funkcióra legyen a hangsúly fektetve, ha nincs, akkor a művészeti felére kell figyelni jobban, tehát célirányosan kell tervezni. Tudni végig, mit akarok ebből kihozni, hogyan fog kinézni, és mi a belső indíttatása a darabnak. Ne csak a ruha legyen a mozgatórugó, hanem legyen egy komoly kutatás mögötte.

Amikor kikerültem a MOME-ra, ott már elvárták, hogy tudjak szabni, varrni, mert az ottani alapképzésen ezt a diákok már megtanulták. Nekem ez hátrány volt, de azelőtt kihagytam egy évet, és egyedül autodidakta módon pótoltam ezeket a hiányosságokat. Az egyetemen, a műhelyekben is ott volt folyamatosan három varrónő, akik nagyon szívesen segítettek, mind a kezdeti gondokkal, például hogyan lehet egy tervet szabásban leképezni, mind a már-már kész ruha varrásánál.

Mesélj ezekről a belső indíttatású témákról. Hogyan kell elképzelni egy hosszabb projektet? Milyenek voltak?

Amikor Budapestre kerültem, az érintés volt a téma, amin első ízben dolgoztam. Az első kérdések, amik felmerültek, hogy mi az érintés, és mit jelent nekem. A tervezés alatt mindig van egy hasznos és mély kutatás. Rengeteget tud segíteni, ha egy témakörről sokat tud az ember. Annál erősebb és annál jobban megállja a helyét a kollekció.

Az érintés témánál személyes dologból indultam ki. Van egy psoriasis, magyarul pikkelysömör nevű bőrbetegségem, ezért arra építettem fel ezt a kollekciót, hogy a bőrbetegséggel küzdő embereket a társadalom mennyire kirekeszti. Egyféle undort vált ki az emberekből, mert piros, mert csúnya és a strandon is mindig betartják azt a tisztes pár lépés távolságot velük szemben. Nem minden esetben ragályos, az enyém sem az, mégis egy bizonyos távolságtartást eredményez.

A végső darab egy test objekt kellett, hogy legyen, ami nem egy hordható ruha, hanem egy elem, amely fotózás során a testen megjelenik. Fogtam ezt a betegséget, és megpróbáltam olyan módon leképezni, hogy végül az objekt, ami felkerült a modellre, az úgy nézett ki, mint egy beteg felület. A kivitelezett ruha, ahogy kitűrődött az anyag egy-egy része, a hámlási folyamatot ábrázolta.

Olyan is volt, hogy kihúztunk cetlin egy nevet, és az ő ízlésének kellett tervezni egy kollekciót, amiből egy ruhát és egy táskát el is kellett készíteni. Persze folytonos tanácskozással.

Második évben igazából végig a diplomamunka volt előtérben. Amúgy is egy olyan témát választottam, ami nagyon időigényes. Step by step (jelentése lépésről lépésre – szerk. megj.) volt a témám, mert a nyár folyamán az fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire nem bírom az életemben az ismétlődést, a repetitív feladatvégzést. Ezzel edzeni is akartam magamat az életre, és arra, hogy márpedig minden nap ugyanazt fogom csinálni, még ha nem is konkrétan, de lesz egy rendszer az életemben és a munkafolyamatban. De hogy ez milyen módon fog megszületni, azt még nem tudtam.

Jött az ötlet, hogy legyenek valami elemek, amiket egymáshoz fogok illeszteni. Próbálkoztam különböző anyagokkal, különböző formákkal, aztán rátaláltam az ipari filc anyagra, ami vastag és van tartása. Nem volt egy befogadó forma, amihez hozzávarrtam az elemeket, hanem a hosszú csíkokra vágott filcanyag darabokat egymáshoz varrtam, mint a legót, és térben kezdtem építeni őket. Rájöttem, hogy milyen szép ez a folyamat, ahogy egyik vonalra jön a másik, és felépül valami. Olyan, mint egy madárfészek.

Tehát itt akkor a folyamat szülte meg az alkotást?

Igen. Volt terv, de az maga a folyamat volt. Rengeteg mindennel foglalkoztam, hogy letisztuljon az, hogy mit akarok. Az ösztönös építkezéssel például. Figyeltem, hogyan hordja össze a fészkét egy madár ösztönösen anélkül, hogy lenne neki egy képe a végtermékről. Rengeteg szobrász van, aki faelemekből épít térformákat, ezeket is figyeltem. Nagyon sok minden érdekelt közben, amikből persze inspirálódtam is.

Volt valami workshop vagy konzultáció az egyetem részéről, hogy figyelemmel kövessék az alkotói folyamatokat?

Minden héten volt egy konzultáció, ahova mindenki begyűlt, projektor segítségével bemutatta, hogy áll, mennyit haladt. Tanácsokat kaptunk, és mentünk haza. Ez úgy van, hogy választasz egy témavezetőt és egy konzulenst, és velük azért találkozgatsz és megbeszéled a dolgokat. Volt olyan is körülbelül kéthavonta, hogy összegyűlt az egész tanári kar és előttük is be kellett mutatni a projektet. Volt három alkalom, amikor joguk volt visszafordítani, akár az utolsó pillanatban is, hogy ne menjünk diplomavizsgázni, ha nem állunk úgy.

Térjünk vissza a projektedhez! Hogy alakult közben az összeillesztés?

Nagy volt a szabadságom és a lehetőségem az improvizációra, így folyamatosan változott a terv. Vagy a rajz, vagy az anyag kérte, hogy ne úgy vigyem fel őket, ahogy előzőleg elterveztem, így folyamatosan másabb lett, mint ahogy legelőször megálmodtam. Egy fél évig mindennap leültem, és varrtam kézzel.

Ugyanazt az öt eszközt használtam mindig: egy ollót, cérnát, egy tűt, az anyagot és egy árt, amivel átszúrtam a filcet, hogy a bőrvarrótűvel könnyebben tudjam átvarrni. Az utolsó, legfelső réteget nem varrtam át, mindig visszafordítottam a tűt, hogy a felszínen semmi se látsszon. Mindenki azt hitte, hogy ezek össze vannak ragasztva.

Emellett végig vezettem egy naplót is arról, hogyan éltem meg, és hogyan haladt előre a projekt. A lényeget úgy érzem, megtaláltam benne, és rájöttem, hogyha kreatívan is lehet repetitív folyamatot végezni, az teljesen más. Régebb kiszaladtam volna a világból, ha több órán keresztül kellett volna hímeznem, vagy gyöngyöt fűznöm, most már le tudok ülni és foglalkozni ezekkel. Megnyugtatnak.

Mi lett a végeredmény, a termék?

Öt darab ruha lett, nem is mondhatom őket ruhának, mert nem a hordhatóságon van a lényeg, inkább térformák. Persze, mégis a testre készültek. Most például úgy voltak kiállítva Budapesten, hogy damilon lógtak a térben. Nem igénylik a mozgást. Januárban itt Udvarhelyen is kiállításra kerülnek.

Emlékszem, hogy volt az olasz Vogue-ban egy munkád. Hogyan kerül bele egy még tanuló divattervezőnek a munkája egy ilyen nívójú katalógusba?

Ez az online Vogue-ba került be. Ez nem az én sikerem, hanem a Mihály Zoltáné. Vele fotóztattam eddig minden munkámat. Óriási bizalmam van benne és úgy érzem, neki is bennem. Megszoktam a stílusát, az igényességét és imádok vele dolgozni. Ő nagyon jó szakember, Pesten pillanatok alatt Magyarország legjobb divatfotósai közé tornázta fel magát. Most már Berlinben él és dolgozik.

Van egy lehetőség fotósoknak, hogy a Vogue oldalán nyissanak profilt, és oda töltsék a képeiket. Ezekből a fotókból a Vogue bizottsága eldönti, mi az, ami közzétehető. Amit engedélyeznek, azt látja mindenki. Mihály Zoltánnak az egyik fotóját, ami az én koncepciómmal, az elképzelésem alapján készült, kiválasztották.

Gondolom egyetem alatt nem igazán adtad a fejed önálló projektek elkészítésére. Most, hogy hazajöttél, szoktad?

Mindent a lehető legjobban meg akartam csinálni, így csak a feladatomra koncentráltam. Most, hogy befejeztem a mesterit, úgy éreztem, hogy elsősorban nyugalomra van szükségem, ezért költöztem haza. Ez a két év nagyon gyors volt, minden a munka körül forgott, és hiányoltam azokat a pillanatokat, amikor tudok élni. Persze nagyrészt a családom miatt is költöztem haza. Kell a nyugalom ahhoz, hogy tudjam kicsit építeni a jövőmet, elgondolkodjak a saját terveimen.

Nem csábított a nagyvárosi divatszakma?

Tudom, hogy van bennem kurázsi meg kitartás, hogy végig csináljam. Úgy érzem, hogy potenciál is lenne bennem, mégsem vonz ez valamiért. Engem a hírnév elrettent. Kisvárosi vagyok, lehet, ezért ódzkodom ettől ennyire. Másrészt meg nem igazán akarok másnak dolgozni, idővel, ha van rá lehetőség, inkább egy saját márkát szeretnék, és úgy képzelem, ha ez összejön, annak a nevét fogják megismerni, nem az enyémet.

A másik dolog, hogy én szeretem a tervezési folyamatot és a divatszakma, a mostani fast fashion inkább arról szól, hogy minél több pénzt, minél gyorsabban lehessen vele keresni, és ez nem biztos, hogy rám jó hatással lenne, ezért nem akartam beleszaladni. Nem zárom ki, hogy ez lesz, de egyelőre merek hallgatni a megérzéseimre.

Nyugalomra vágytál, hazajöttél. Mi történik veled most itthon?

Most nyugalom van. Rengeteget pihentem. A mesteri végén nagyon felgyorsult minden, most itthon próbáltam kicsit elengedni magam. Két-három hónapig se tűt, se cérnát nem akartam látni. De már pörög az agyam, tervezgetek, gondolkodom azon, hogyan lehetne felépíteni egy brandet. Keresem önmagamat, hogy pontosan mit akarok, milyen néven. Emellett a Varázsecset Tanodában tanítok most Jakab Hunival. Ez valahol hobbi most, mert a régi hobbimból hivatás lett, kellett valamit keresnem, ami kimozdít ebből és feltölt.

Hogy kerültél oda és mit tanítasz itt a gyerekeknek?

Divattervezést. Még Pesten voltam, amikor láttam, hogy Huni létrehozta ezt a tanodát és nagyon tetszett az ötlet. Amikor én kihagytam egy évet, ez volt az álmom, hogy itthon maradok, létrehozok egy hasonlót és tanítok. Tudtam, hogy akarok mesterizni, de addig is szívesen csináltam volna. Aztán most, mikor hazajöttem ráírtam, hogy mit szól, ha nem nyitok a kenyérbolt mellé egy új kenyérboltot, hanem összefogunk, és még többet kihozunk belőle. Ő pont akkor érezte, hogy kezd belefáradni abba, hogy ezt egyedül vigye, és nagyon örült az ötletnek. Most csak pozitívumokat tudok róla mondani. Nagyon jó a hangulat és nagyon jól együtt tudunk működni.

Hogy látod, van rá igény is? Most speciel a divattervezés részére gondolok.

Ez nagyon új itthon, de mégis van. Nagyon sok szülő nem tudja, ez mi pluszt tud nyújtani a gyerekének, vagy hogy egy kisgyerek nevelésében ez hol segít. Én úgy gondolom, hogy a művészetnek minden szakága rengeteget tud adni egy gyereknek. Ez esztétika. Ízlése lesz az öltözködéshez. Közben rajzol, tervez. Ugyanúgy fejleszti a kreativitását, mint bármilyen ilyen nemű tevékenység.

Hogy gondolod, ha valaki ebben a szakmában szeretne elhelyezkedni, tudnád neki ajánlani, hogy ugyanezt az utat járja végig?

Lehet, hogy ha én most elölről kezdeném, rögtön Budapestre mennék. Nem azért, mert nem volt jó Kolozsváron, hanem az esélyek miatt. Mert Budapest rengeteg lehetőséget tud adni a fiataloknak. Nem csak az egyetem, hanem az emberek, akik körbevesznek. Sokkal több hatás ér. Budapesten van élet, van igény a divatra. Most már Romániában is rengeteg fiatal, új ötlet és új szellemű brand van, Budapesten még ennek is a többszöröse.

Ott a legtöbben, akik kijönnek az egyetemről, nem másnak kezdenek el dolgozni, hanem kitalálnak valamit, akár csoportokban, akár egyedül. Ha alapképzés alatt már ott vagyok, lehet, hogy sokkal nyitottabb vagyok és sokkal több a lehetőségem.

Ettől a jelenségtől nincs telítődve a piac?

De, de ez nem kell, hogy megijesszen senkit. A nagy divatközpontokban, mint Milánó, New York rengeteg tervező van, mégis a fiatalabb, új szellemű tervezők is működnek és ők is sikeresek tudnak lenni, sőt van, akitől tanulniuk. Lehet, hogy más a célközönségük, de megélnek belőle.

El kell tudnod dönteni, mi a célod.

Ha az, hogy te híres legyél a szakmában, és a kifutókon ott legyenek a kollekcióid, ahhoz nem elég jól tervezned. Ez nem úgy megy, hogy én tehetséges vagyok és felemelnek. Ahhoz, hogy egy fashion weeken részt vegyél, pénz kell és nagyon körülményes. Kell tudni dönteni, hogy mit akarsz: szép a szakmád és keresel is vele, vagy világsikerre törsz. Nem mindenkinek ugyanaz az elvárása az életben.

Milyen lehetőséged van szerinted egy kisvárosban a divatszakmából megélni?

Még nem tudom. Az egyetlen akadály, hogy a minőségi munkákat nem fizetik meg. Nincs igény a drága termékekre, pedig ha valami igényes, akkor az drága is kell, hogy legyen, mert jó anyag, jó gépek, jó varrónők kellenek a kivitelezéséhez. Amire a végére érsz, és egy termék lesz belőle, nem tudod eladni olcsón. Kicsi az réteg, aki sokat költ ilyesmikre, de ezzel nincs is semmi gond.

Bízom benne, hogy online most már akárhonnan lehet jó üzletet működtetni. A vágyam itthonról dolgozni a családom, a szeretteim körül, ide is meg kifele is. Nyilván nem elég, hogy szeretem csinálni, de nem szeretném, hogy a pénz legyen a fő hajtórugóm. Bízom abban, hogy minőségi munkával, pozitív hozzáállással és jó online marketinggel lehet egy kis üzlet, ami megtalálja a célközönségét. Nagyon szeretem a nőiességet. Ha valamiket csinálok elvárás magammal szemben, hogy azok egyediek, nőiesek legyenek, kézimunka legyen rajtuk. Inkább olyan nőket keresek, akik egyedi darabokra vágynak.

Beszéljünk az udvarhelyi divatról! Szerinted létezik? Az udvarhelyiek mennyire vannak képbe az aktuális trendekkel?

Sokat járok a G. Caféba, ott például van egy művészréteg, akiknek van egy egyedi, laza, neohippie stílusa, ami nekem nagyon tetszik. A hippie meg indián ruhadarabokra emlékeztető szabás és színvilág is jelen van.

Az új generáció, a mostani középiskolások nagyon igényesek. A fiúk is, nem csak a lányok. Fiatal, stílusos srácokat látok az utcán és a bulizóhelyeken egyaránt. Már kicsi korban megjelenik az igény, és azt látom, hogy értenek is hozzá. Tudják, hogy mit mivel lehet felvenni.

Ez azért is van, mert több információhoz jutnak hozzá, van lehetőségük magazinokat, blogokat olvasni, videoklipeket néznek. Ez mind kiváltja. A másik meg, hogy ezek a fiatalok elmennek Kolozsvárig, Vásárhelyig vásárolni, hogy divatosak legyenek.

Mi most a divat?

Nyilván vannak alapvető trükkök, de most nagyon divat, hogy az a divat, amit felveszel. Lett egy csomópont, amiben több kor divatja találkozott. Ha színekről beszélünk, akkor a pasztellszínek jöttek be nagyon, a fehér és a szürke. A tiszta fekete öltözék is nagyon megy mostanában, a bőr, a latex cuccok. Mindenki bőrkabátban szaladgál még télen is. Inkább fázunk, de bőrkabátban, mert az trendi.

Na, de azért is mondom, hogy többféle, mert például visszajött a szőrmebunda, meg a vörös rúzs, selyemanyagok, tehát ez a teljes pompa. Ugyanakkor divatos a sokkal lazább öltözködés is. Ha bemész akár a Zarába, ott a rengeteg elegáns ruha, mellette meg ott az anorák, a full cap és a deszkás cipő. Ennek a több stílusnak a darabjai nagyon jól működnek együtt is.

Rengetegen akarnak divattervezők vagy modellek lenni. Mi a sok csilivili dolog mögött a nehézsége a szakmának?

A legnehezebb megtalálni a saját stílusod, a célközönséged, és az utat, ami elvezet a célközönségedhez.