Télen a husky kutyák a mindenei, hiszen országos bajnok kutyaszánozót tisztelhetünk személyében. De a film, a fotó, a dokumentumok töltik ki az életét. A fényképezőgéppel kezdett, majd jött a filmezés, aztán a nem feltétlenül egyből észrevehető, de igen értékes dolgok dokumentálása. Ez is életcél, illetve küldetés – Szabó Károly legalábbis annak tekinti. Falun él, szabókarcsisan, reggel jön, kiint a kocsiból, miközben abba az épületbe igyekszik, amiben egykor, hosszú évtizedekkel ezelőtt egy ugyanerre a névre hallgató illető vendéglőt működtetett. Szabó Károly igazgat, kiállításokat szervez és nyit meg, filmekről magyaráz a diákoknak. Néha interjú készül vele, kisebb-nagyobb. Most utóbbi.

Talán a fényképezéstől kezdődött minden – emlékszel még az első gépedre és az első alkotásaidra?

Hát igen, valóban ott kezdődhetett el. Első sikerélményem talán akkor volt, amikor 1976-77 táján, megkaparintván apám féltve őrzött Fed3-as gépét, egy Szejke-napon, kint a Szejkén fotókat csináltam a tömegben, mert akkor még volt tömeg. Ma is emlékszem a zsivajra, a sok békés udvarhelyire, amint ott ültek az oldalban, miccset majszoltak papírtányérkákból, két-három fogpiszkálóval, és Homoród sört ittak mellé. Egy öreg vándormuzsikus járt csoportról csoportra tangóharmonikával, s kérésre elhúzta a nótát. Közben néha a színpadon egy-egy csoport eltáncolta a magáét. Kacsó Bandi bácsi tánccsoportja Kányádi Sándor: Nagyküküllő című versére készült összeállítást táncolta. S ehhez hasonlók maradtak meg.

A lényeg, hogy elfényképeztem egy tekercs filmet, amit majd apám előhívatott, s láss csodát, a fotók mind jók lettek. Igazi sikerélmény. Ha egy rakás homályos maszat lett volna, minden bizonnyal bevágom a gépet a sarokba, s többet rá sem nézek. Így viszont állandó konfliktus lett a fényképezőgép. A későbbiek során egyre többet fényképeztem, aztán elkezdtem kísérletezni az előhívással, mosdótálba töltöttem a vegyszert, bezárkózva az elsötétített fürdőszobába, kiszámolva a másodperceket, perceket, néha apám az ajtón kívülről bekiabálva –„lejárt a 6 perc!"... Aztán így ment ez 1986-ig, amikor Dr. Szabó József, az Orbán Balázs Fotóklub elnökének javaslatára megkerestem Zenglitzky Zolit, hogy szeretnék komolyabban aláásni. Zoltánnal azonnal megegyeztünk egy időrendben és az akkori laborban, ami a művelődési ház alatt volt, a Siculus Club melletti helyiségben elkezdtünk dolgozni. Igazából a fotózás művészeti vonatkozása innen kezdődött az életemben.

Elsősorban a labortechnikát kellett rendesen kitanulnom, komolyan kezdett érdekelni a fotókémia, az optika és minden, ami ehhez kellett. Aztán következett a kísérletezős időszak, kipróbálni mindent, amiről olvastam, amiről hallottunk, vagy amit elképzeltünk. Gyönyörű időszaka volt az életemnek. Mellesleg ebben az időben kezdtem dolgozni a Fa-Fém (Lemn-metal) szövetkezetnél lakatos-bádogosként. Volt saját fizetésem, nem sok, de akkor elég volt. Futotta bulira, életre, vegyszerre, nyersanyagra, s ekkor vettem meg életem első „igazi" fényképezőgépét, egy Practika MTL-5-t. Igazi szerelem volt (előtte volt egy Zenit-E-m, azt nem szerettem).

Csütörtök esténként voltak a gyűlések, eljöttek az idősebb klubtagok, megmutogattuk egymásnak, miket csináltunk. Megbeszéltük, kritizáltuk vagy dicsérgettük egymás dolgait, sokat tanultunk belőle. Nagyon sokat mentünk fotózni, bárhol, ahol összeütöttek két tányért, ott voltunk. Igen jó barátságba kerültem Flórián Csabával, aki szintén klubtársam volt. Tőle tanultam némi alternatív látásmódot, hogy a dolgokat érdemes másképp is megnézni, mint amihez szokva vagyunk. Azt gondolom, hogy az embernek mindig azok az emberek jönnek az útjába, akik éppen akkor szükségesek a fejlődéséhez. Ezért mindig fontosnak tartottam a jó találkozásokat.

Az idős Sztojka Feri bácsival olyankor ismerkedtem meg, amikor a színes technikával is. Feri bácsi otthonosan mozgott a színes diák világában. A látása már megromlott, de sok érdekes dolgot csináltunk együtt. Főleg a régi idők fotográfiájáról beszélt nagyon sokat, ő szinte együtt született a modern fényképezéssel. Ezekben az időkben nagyon élénk művelődési élet volt Udvarhelyen. Éppen kibontakozóban a táncház-mozgalom, népszínház, kórusok, tánccsoport, képzőművészet, kamarakoncert, rockzenekarok (Siculus, Gránit, Féder), régizene (Juvenalis), kamarazenekar, fúvószenekar, bábszínház és sorolhatnám. Állandóan ott voltunk minden rendezvényen, próbákon.

Karcsi 1989. december 22-én is „dokumentált"

Gyerekkorodban focizós-fáramászós, izgága kölyök voltál vagy a jó tanuló, sokat olvasó gyerkőcben már ott volt az évtizedekkel későbbi könyvtáros?

Huh. Nem is tudom. Azt hiszem mindenből volt. Focizni sohasem szerettem, szegény nagyapám sajnálatára. De minden egyéb energia-elvonó tevékenységben részt vettem. Jó tanuló sohasem voltam, utáltam seggen ülve tanulni. Az iskolában odafigyeltem, sajnos nem voltam jó diák, állandóan kotyogtam, rettenetesen írtam, ami miatt kaptam is körmöst bőven, izgága is voltam. De amit hallottam, azt, ha megértettem, akkor mélyen elraktároztam. Otthon nem tanultam, vagy ha igen, csak a kényszernek engedve. Olvasni nagyon szerettem, de sohasem azt, amit rám akartak erőltetni.

Megvolt a saját elképzelésem a világról. Nagyon sokat fityegtem a könyvtárban, ami akkor még a művelődési ház emeletén volt. A könyvtáros nénik saját gyerekükként kezeltek. Találtam egy könyvet, kiolvastam, ha tetszett, kértem, hogy mondjanak még ahhoz hasonlót, ha nem tetszett, nagyon megjegyeztem a szerzőt, hogy többé ne sétáljak bele a kelepcéjébe. A kötelező házi-olvasmányokat, jóval később olvastam el, sosem akkor, amikor kérték.

A fotózás után a videokamera is a kezedbe került – mikor és kitől? Hogyan lett ebből szakma? Te is ott bábáskodtál az első udvarhelyi tévénél, hogyan született meg az UTV?

A videokamerával való kacérkodás a kilencvenes évek fordulóján kezdődött. Mindenki emlékszik még a videós világra: egy-egy videó lejátszó szanaszét. Kezdetben egész éjszakás videózások, aztán amikor már több lejátszó volt, akkor a lépcsőházak behálózása. Mi is kaptunk a nagynénémtől az Egyesült Államokból egy lejátszót. A szomszédunk áthúzta a kábelt magához, aztán a másik szomszédhoz, aztán a harmadikhoz, s így az egész lépcsőház behálózódott. Amit néztem otthon, azt látták a többiek is. A 89-es fordulat után is így volt ez még egy ideig.

Aztán Balázs Árpi, Zenglitzky Zoli, Farkas Anti s még páran elkezdtek egy kamerával műsorokat szerkeszteni kazettára, s azokat adogatták oda ezekbe a hálózatokba. A későbbiekben az Orbán Balázs Közművelődési Egyesületnek sikerült egy kis vágóberendezést összerakni, amivel már jobb minőségben tudták ezt csinálni. Ekkoriban ugyan ott voltam és láttam a születendő tévét, de úgy gondoltam, hogy a mozgóképalkotás nem annyira érdekel. Én akkoriban sajtófotóból éltem, s azt gondoltam, az jó lesz nekem.

Aztán egyre nehezebb volt ebből megélni, így jutottam el oda, hogy az akkorra már újraszerveződő UTV-hez mentem. Zoltánnak már kifele állt a szekere rúdja, ő akkor ment át az Ati-Betához, így aztán elkezdtem kitanulni a mozgóképes világot. Balázs Árpi mellett kutyagoltam naphosszat, s bár képet szerkeszteni tudtam, azért a mozgókép keretezés nem volt éppen olyan egyszerű. Aztán ezt követte az első Alter-Native fesztivál, ahol megismerkedtem dr. Buglya Sándorral, aki meghívott egy budapesti mozgóképalkotó tanfolyamra. Elmentem, s az akkori MOVI-ban egy padlástéri stúdióban jó néhány erdélyi, szárnyát bontogató filmessel együtt két hétig, reggeltől estig csak mozgókép. Megfertőztek. Hazajöttem, nagyon lelkes voltam, rengeteget dolgoztam.

Az ifjú tévéoperatőr

Aztán következő évben újra elmentem, még egy lapáttal rátettek. 1994-ben, miután hazajöttem, majd szétvetett a tenni akarás, akkor kezdtem el a Filmszemle című műsort a televízióban, ami egyfajta erőszak volt a nézőkre. Jó filmeket, fontos filmeket vetítettünk, rövid bevezetővel az alkotókról, a filmről. Filmkultúrát vittem a lakásokba. Ezzel egy időben elkezdtem a filmklubot is. Először a Civitas Alapítványnál, aztán a Szinfó, aztán az UFF.

A kilencvenes években etalonnak számítottak Erdély szerte és a Duna TV-nél is az udvarhelyi tévés munkák – mitől volt több az itteni műhely, mint a más városokbeli?

Talán a verseny hozta. Mindkét televízióban jó szakemberek voltak. Nem annyira a technikai tudás volt a lényeg, inkább az, hogy jó filmeket akartak készíteni. Figyeltük egymás adásait, beszéltünk róla. Azt tudni kell, hogy a két társaság szerkesztő-operatőrbrigádja nem volt haragban soha. Az Elekesben leültünk egy asztalhoz és beszélgettünk. Megkritizáltuk, vagy megdicsértük egymás munkáit. Fesztiválokon mind udvarhelyiek voltunk: nem „Atisok", vagy „Útévések", bár akik ismertek örökké élcelődtek is ezen. Ez a versengés eredményezte azt, hogy jó műsorokat csináljunk. Néha visszanézem egy-egy régi munkámat. Ma már helytörténet, igazi dokumentum. Emberek mentek el azóta, helyek, helyzetek változtak. Már semmi sem olyan, mint akkor volt.

Te az egyesített és Digital 3 Tv-nek elkeresztelt televízióban már nem dolgoztál – inkább elmentél Budapestre megtanulni profi szinten ezt a szakmát. Hogyan alakult ki ez benned és milyen volt a pesti időszak?

Igen, 1995-től mentünk ki a Színház-és Filmművészeti Főiskolára, ketten Udvarhelyről, 14-en Erdélyből. Zenglitzky Zoltán harmadév végén egy tragikus autóbalesetben vesztette életét. Én végigcsináltam. Nagyon szerettem ott lenni, az életemet teljesen a film töltötte ki. Fontos találkozások emberekkel ismét. Megmaradt tanáromnak a korábban említett Buglya Sándor, aki teljességgel meghatározta a formálódásomat, emberként is. Xantus János rendező, osztályvezető tanárom, Rák József operatőr tanárom, Bacsó Péter dramaturgia mesterem, Szabó István filmtörténet-előadásai, Báron György filmtörténeti alapkövei voltak azok, amire építkezhettem.

Nemere László televíziós rendezésre nevelése, dr. Erdélyi Gábor a hangok világában való elkalauzolása, Popper Péter pszichológiai előadásai, irodalom, művészettörténet, zenetörténet – ezek a dolgok töltötték ki a napjainkat. Ami korábban ott volt rendezetlenül bennem, azok ott rendeződtek. Kinyílt a csipám, a diákigazolványom ingyen színházbérlet is volt Budapest minden színházába és mozijába. Nem volt lélegzetnyi szabadidőnk: órák, előadások, stúdió, vágó, és művelődés. Ami időnk maradt, az munka. Én már első évtől bejártam a Dunatáj dokumentumfilm-stúdióba, dolgozni. Mindent elvégeztem, amit kértek, voltam technikus, világosító, operatőr, hangos, vagy ami kellett. Ebből jött némi pénz, ami nagyon kellett akkoriban, de készítettünk műsorokat a Duna televízió számára is, s ezek honoráriumai segítettek a pesti életben. Aztán pályáztunk saját alkotásokra pénzeket, amiből filmeket készítettünk, így készültek a vizsgafilmjeink is. Végül 1999-ben államvizsgáztam rendező szakon.

Forgatáson Budapesten

Aztán mégsem lett tévés vagy filmrendező belőled, hanem könyvtáros – ez honnan jött, mi vitt a könyvtárba?

Valójában először a Művelődési Ház igazgatói állását pályáztam meg, még 1999-ben. Az motivált, hogy mindenképp haza szeretnék jönni. Azt tudtam, hogy az udvarhelyi televíziózásból nem fogok tudni stabil, kiszámítható jövedelemhez jutni, így kell valami, ami biztonságos. A Művelődési Ház pályázatán kiestem, így elég reménytelennek láttam a hazatelepedést. Még fel sem dolgoztam a történteket, amikor Györfi József akkori könyvtárigazgató felhívott, hogy nem lenne-e kedvem a könyvtárban dolgozni. Kicsit gondolkoztam, aztán igent mondtam.

Az alapoktól kezdtem, az volt a Jóska bácsi stratégiája, hogy dolgozzak minden részlegen egy ideig, hogy megismerhessem a könyvtár minden munkakörét, mert igazán csak akkor áll össze a rendszer. És lőn. Így ment ez '99-ben, aztán ismét egy budapesti kitérő után 2000-ben visszatértem a már újonnan megnyíló könyvtárba, közben új igazgatóval, dr. Hermann Gusztávval és ekkor kezdtem megszervezni az általam Látvány- és hangzóanyag részlegnek nevezett, valójában audiovizuális részleget.

Az ötlet onnan jött, hogy a Nyírő Józsefről forgatott vizsgafilmem készítése közben nagyon sokat kellett könyvtáraznom az OSzK-ban. Az ott eltöltött kutakodásaim során rengeteg folyóiratot, könyvet, mikrofilmet, hang- és filmanyagot kutattam, s elgondoltam, hogy az udvarhelyi könyvtárban is ezt meg lehet oldani, viszonylag kis beruházással. Az újonnan szerveződő részleget pályázatokból beszerzett eszközökkel szereltük fel, s azzal a korábbi médiás-multimédiás szakmai háttérrel, amellyel rendelkeztem, merem állítani, hogy Székelyföld, vagy Erdély magyar könyvtárai közül a legjobban működő audiovizuális részlegét hoztuk létre és működtettük. Az volt a legfontosabb irányelv, hogy a korszerű, nem-klasszikus információhordozók mindegyikét értelmezhetővé, olvashatóvá tudjuk tenni. Ez azt hiszem igen jó úton halad, bár a technika fejlődésével lépést tartani nem egyszerű feladat manapság.

Az audiovizuális részleg létrehozásakor

Aztán igazgató lettél – tegyük hozzá, hogy némi huzavona után, hiszen a város élén bekövetkezett változás után lett „százas", hogy te leszel az intézmény vezetője, holott a munkaközösség és a vizsgáztató bizottság is téged talált a legalkalmasabbnak. Jó, hogy lejárt már, de miért volt ez?

Igazából nem tudom az okát. Valami olyan ellenállásba ütköztem az akkori polgármester részéről, amit nem tudtam hova tenni. Semmiféle magyarázattal nem tudott szolgálni senki, hogy mi a kifogás ellenem, bevallom, a mai napig sem tudom. Minden bizonnyal a személyem lehet ellenszenves, nem tudom. Bár, aki ismer, tudja, hogy „egyházat is lehetne építeni rám."

Én ezen mindig tudtam nevetni, hogy a volt Szabó Károly-vendéglőből lett könyvtár igazgatóját Szabó Károlynak hívják...

Hát igen, érdekes egybeesés. Meg ha belegondolok, hogy nagyapám, akit szintén Szabó Károlynak hívtak, néhány bajtársával 1944 őszén a mostani látvány- és hangzóanyag részleg helyén működő „krámában" vészelt át három napot, amikor bejöttek a szovjetek, hogy ne tekintsék őket dezertőrnek. Földvárról szöktek haza.

Filmeket azóta is rendszeresen lehet nézni, kölcsönözni stb. a könyvtárban, ugyanakkor beszélgetéseket, előadásokat is tartasz – ezek szerint megmaradt a filmes vonal is az életedben.

Igen, ez olyan, ami meghatározza az ember életét. Nem tudom elképzelni az életemet a filmek nélkül. Tartok filmtörténeti előadás-sorozatot, vezetem a filmklubot immár vagy 15 esztendeje, rövidfilm-fesztivált szervezek évente, és bevallom őszintén, néha, nagyon ritkán még a kamera mögé is beállok. Dokumentumokat készítek, egyfajta „oral history" műfajt, elkötelezettségem a székelység múltja iránt legalább olyan fontos, mint bármi más az életemben. A dokumentálás, a hátramaradt, vagy visszafele vezető nyomok felkutatása és rögzítése. Ez meghatározó.

Munkahelyen, a könyvek között

Ha ez az interjú harminc-negyven évvel ezelőtt készülne, akkor valószínű, hogy azt a mesterségem címerét ragasztanám rád, hogy népművelő. Ma mi a mesterséged címere?

Hát a népművelés a szó jó értelmében igaz. Könyvtáros kollégámat szoktam ezzel lelkesíteni, hogy mi a város művelődési ministránsai vagyunk. Minden megszülető érték, könyv, tanulmány, alkotás mögött egy kicsit ott vagyunk mi is, hiszen az érték létrejötte mögött ott van az a rengeteg kutatás, könyvészet, információ, amit mi szolgáltatunk. Aki azt hiszi, hogy a könyvtár az egy hely, ahol kedves kisasszonyok kellemes esti olvasnivalót kölcsönöznek ki naphosszat, s ezzel ennyi, az nagyon távol jár a valóságtól.

A jó könyvtáros folyamatosan informálódik, rendszerez, ismereteket gyűjt, hogy amikor a diák, kutató, értékteremtő udvarhelyi bejön, akkor segíthesse, ministrálhasson a születendő mű körül. S amikor a mű megszületett, s bekerül a könyvtárba, akkor méltán érzi az elégtételt, hogy lám, nem volt hiábavaló.

Nekem néha az az érzésem, hogy amikor alkotó kultúrember menedzseri beosztásba kerül, a mindennapi teendői az eredeti munkája kárára mennek. Mit gondolsz erről, illetve a napi munkádban tapasztalsz ilyet?

Hát igen, való igaz, hogy az adminisztratív munka gyilkolja a kreatív részét a szakmának. Az embernek naponta kell aggódnia, mit, mikor, hol, miből. Ezek mellett nem sok energia marad a szépségekre.

Úgy tudom, hogy igen erős vonzódásod van a vidék, a falu iránt... Forró vagy csúszós betonról illatos földre, avagy csapvíz helyett kútvíz?

Valóban. A gyökereim egy része a Nyikó mentéről származnak, így tévedtem én is vissza Nagymedesérre. A régi kunyhót kicsit helyrepofoztam, lakhatóvá tettem, s most ott tartom a huskykat, s amikor csak tehetem, hétvégére hazamegyek. Itthonról haza. Az egy más világ. Nekem nem volt igazi kötődésem a faluhoz, városi gyerek voltam, így nem is lesz belőlem igazi gazdálkodó ember. Igaz ugyan, hogy vannak kutyáim, s van egy kis fűszerkertem, mert imádok sütni-főzni, de ezzel az én gazdaságom véget is ér. De hála Istennek, elmondhatom, hogy a faluban az emberek szeretnek, bárkitől bármiféle segítséget kérek, azonnal segítenek. Jó világ az még. Emberséges. Élhető.

A dokumentálódó ember

Maradt még benned sok-sok cél és megoldandó feladat, úgy gondolom. Mik ezek? Vagy ez túl nyers, direkt kérdés?

Ajaj, rengeteg! Életemet végig kíséri a dokumentálás. Ez betegség szerintem. Tetten érni a változásokat, rögzíteni, filmre, fotóra, diktafonra, bármire, ami alkalmas, rabul ejteni a pillanatot. Ezeket jelen pillanatban csak gyűjtöm. Egyszer csak kezdenem kell velük valamit, fel kell dolgozni, közre kell adni, kezdjen élni. Aztán itt a könyvtárban is rengeteg a tennivaló. Lépést kell tartani a korral, modernizálni kell, naprakésznek lenni. Azért szeretnék még filmeket is csinálni. Vannak történeteim, amiket el akarok mesélni és mi a film, ha nem a mesélés eszköze? Mesélni akarok, mindent, amit a sok jó embertől kaptam, akikkel életem során találkoztam, a sok jó öreg udvarhelyi, akik meséltek nekem, tovább kell adnom. Van mit tenni.

Nyugdíjasként könyvek között ülsz és filmeket nézel? Unokákkal körbevéve?