Sok lesz még itt a munka, mondja Szabolcs, miközben a cipője talpába fúródott üvegszilánkot piszkálja ki. „De ha behunyom a szemem, már látom, hogy fog kinézni” - hangzik el a szájából. És valóban, amikor ránézek, tekintete elmereng a padlás félhomályába és már a panzió szobáinak ajtaját csukja-nyitja. Sok pénz lesz ezt felújítani és sok idő, már lehet nem is fogjuk élvezni az eredményét, de majd a gyerekek. Bár ki tudja, mit fognak szeretni. De úgy neveljük, hogy szeressék – hallgatom ezt a kis monológot Szabolcstól, miközben egyre inkább visszatér a jelenbe.