Nyilván, én is irigy vagyok, mert nem örülök annak, hogy a telkem mellé szemetet visznek, és én kell majd, hogy szedegessem a gyümölcsösben a szél és az állatok által széthordott műanyagot. Vagy azért is irigy vagyok, mert a folyópartra pár száz méterrel feljebb leöntött szemét egy nagyobb vízállásnál az én kertem végében landol, a folyóparti fűzfákon megakad, és évente több napot kell azzal dolgoznom, hogy összeszedjem a mocskot a partról, lecsavarjam a fákról a rátekeredett nejlonokat. De irigyek azok a kirándulók, szaladók vagy horgászok is, akiket zavar, hogy minden bokor alól petpalack kacsint, minden árokban szétbomló zsákokból dúvad elő a szemét. Azok az emberek, akik Udvarhelyen kitakarítottak egy patakot, és egy hét múlva ismét ki kellett, hogy takarítsák, irigységből cselekedtek, mert irigyek, hogy a szemetelőknek milyen jól megy soruk. Mindenki irigy, egy nagy székely manele ez az egész élet. Jön a tavasz, az esők hatására bújik elő a föld alól a Csaba hordójának a teteje, aki ránéz, mind irigy.