Lőrincz György 1946. május 2-án született Kápolnásfaluban – a hetvenes években kezdett írni, első kötete 1980-ban jelent meg Amíg csak él az ember címmel a Kriterion könyvkiadó Forrás sorozatában.

A nyolcvanas években, amikor még a Tehnoutilajban dolgozott, még két kötete (A hallgatás csöndje - novellák, elbeszélések, 1983-ban és A harmadik házig - novellák, karcolatok, 1987-ben) jelent meg.

Írói kiteljesedése a kilencvenes években majd az ezredforduló után következett be, Pusztulás című regénye 2004-ben jelent meg. Még további két nagyregénye (Besúgó voltam, szívem, 2008., A szív hangjai, 2011.) volt, valamint számos elbeszélés- és publicisztika-kötete.

Kapott MTI-díjat, a Magyar Írószövetség Szabó Zoltán-díját, NKA-ösztöndíjat, EMIL-prózadíjat, Székelyföld-díjat.

Az Időrendben című publicisztika kötetét ebben a hónapban mutatták be. 1995. óta alapító elnöke a székelyudvarhelyi Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványnak, újabban főszerkesztője az eirodalom.ro irodalmi portálnak, Hargita Megyei Művelődési Felügyelőség udvarhelyi körzetének vezetőjeként ment nyugdíjba. Tábor-lakótelepi lakásában beszélgettünk.

68 éves, nyugdíjas éveit tölti, hogyan áll össze egy napja?

Azzal kezdem, hogy fél hatkor a kávét megfőzöm. Akkor már be van kapcsolva a tévé, mostanában, amióta a krími események folynak, az Euronewst nézem, de egyébként az Antena 1-gyel kezdem. Hat negyvenkor kapcsolok át a Dunára – ez is a szertartáshoz tartozik.

Utána bekapcsolom a számítógépet, végigolvasom a címeket a hírkereso.hu-n, illetve a Ziare.ro-n – ha valami érdekel, rákattintok, elolvasom. Ezután kezdődik a rendes napi tevékenységem.

Mondjuk, mostanában a heti cikkeimen kívül nem nagyon írtam. Egy fél évvel ezelőtt befejeztem egy kisregényt, ami egy köztiszteletnek örvendő férfiról szól, aki ellop egy körömvágót egy boltból, és emiatt megkérdőjeleződik az egész előbbi élete. Szóval, úgy fél éve nem nagyon írtam semmit, de amikor nem tudok írni, akkor nem erőltetem.

A hetvenes évek óta ír, a kilencvenes években intenzívebben. A nyolcvanas években nem írt regényt, csak novellát, riportot, szociográfiát, aztán a rendszerváltás után regényei is jelentek meg, például az Áldozatok című kisregény, majd a Pusztulás, a Besúgó voltam, szívem és legutóbb A szív hangjai. Melyiket tartja eddigi főművének?

A Pusztulást, minden hibájával együtt. Tavaly újraolvastam, és úgy éreztem, hogy nagyon kicsi javítás kellene bele, hogy nagyon jó legyen. Annyi pozitív írás született arról, hogy szinte ugyanolyan vastag lenne, mint a regény maga, ha összegyűjtenénk egy kötetben.

Pedig a regényeinek az üzenete egyáltalán nem pozitív. Sorsregények, illetve sorstragédiák. Tudatos volt, hogy egy emberi sorsot tesz mindig a középpontba?

Tudatos. Én egy hegyi faluból, Kápolnásról származok, amely főleg a fából élt, és az erdőket államosították, tehát a fát lopni kellett. Éppen ezért, bár édesapám középgazdának számított, de mivel fával is „kereskedett", állandóan félt. A félelem belengte az egész gyerekkoromat. Ha az erdész vagy a rendőr kérdezte, hogy édesapám hol van, akkor állandóan hazudni kellett, be voltunk tanítva. Nemcsak én, az egész faluban a gyermekek.

Ami a kérdésedet illeti, kell tudni, hogy én úgymond nem voltam soha hivatásos író. Az állandó munkahelyem mindig az élet más területén volt. Ennek volt előnye is, nem voltam annyira kiszolgáltatott. Azt írtam, amit akartam. Viszont azt a regényt, amit szerettem volna, úgy érzem még nem írtam meg. Valószínű, hogy nem is írom meg, de az is igaz, amelyik már meg van írva, az sohasem olyan jó, mint amit meg szeretne írni az ember.

A nyolcvanas években több mindennel meg kellett küzdenie: a poloska a telefonban volt, az írógépet be kellett jelenteni a milícián. Úgy is írt, nem is keveset. Annak a korszaknak milyen hatásai vannak manapság a mindennapi életünkben?

Sokszor elmondtam már, olyan eset is volt, hogy felhívtam a Tehnóból vagy máshonnan az itthoni telefonszámomat, a telefon nem csengett ki, egyet kattant, s mindent hallottam, ami idehaza történt. Tehát az otthoni félelem tovább élt bennem. Az is valószínű, hogy jó író lehettem volna, ha belekerülök akkor ilyen vagy olyan irodalmi körbe, áramlatba, de sajnos az nem történt meg. Így következett be, hogy főleg a kezdetekben soha nem írtam újra az írásaimat, úgy tartottam, hogy nem változtatom az írás ritmusát. És ez látszik.

Egyébként, hogy annak a kornak milyen hatásai voltak, abból kell kiindulni, hogy fiatalok voltunk, és olyan világ nincs, ahol a fiatalnak ne lenne szép az élete a maga problémáival együtt is. Én bementem a gyárba, hazajöttem, délután írtam – mostanra tudtam csak megszokni, hogy délelőtt írjak. De a naivságom sok mindenen átlendített. Például, bár a félelem belengte az életemet, azért mégsem éltem állandó félelemben.

Ráadásul az volt az érzésem, hogy az akkori szekusfőnök, Coman valamiért szimpatizált velem, mert soha nem vertek meg. Egyszer történt meg, hogy egy kihallgatáson az egyik csíkszeredai tiszt egyet ütött az asztalra, de más velem nem történt. Talán ez is hozzásegített ahhoz, hogy olyan témákat mertem megírni, amit mások nem annyira. Persze azért nem voltam teljesen magányos, volt, aki támogatott is. Katona Ádám nagyon sokat segített nekem. Szerkesztette az írásokat – ő volt nekem az, ami másnak a lapszerkesztő. Rajta kívül Kántor Lajossal és Gálfalvi Gyurkával voltam jóban.

Utólag visszagondolva, nehogy azt higgye valaki is, hogy egy jó karcolatot könnyebb megírni, mint egy regényt – én most nem tudnék egy olyan karcolatot írni, mint akkor, abban a korban. Például ott volt az egyik első írásom, A várakozás balladája: abban, ahogy várják az asszonyok a férfiakat haza a háborúból, az egész akkori világ benne van, bár az írás mindössze egy oldal. Persze, ha van egy kicsi fantáziája az olvasónak. Mert az olvasó a másik „író", az a fél, akinek bele kell éreznie a szövegbe azt, amit az író sugallni akar.

Tud-e ma új olvasókat szerezni magának? Olyanokat, akik nem olvasták a nyolcvanas-kilencvenes években?

Úgy érzem, hogy az olvasóim velem együtt öregszenek, és velem együtt halnak ki. A Pusztulásban leírtam, hogy több ismerősöm kezd lenni a temetőben, mint az életben. De mondjuk, egy könyvbemutatón mindig elérzékenyülök, hogy mennyien eljönnek még mindig.

Vannak, akik a falusi történeteimet nagyon szeretik. De azt is tudom, hogy a cikkeimmel nem szerzek fiatal olvasót, pedig őket fogja egy idő után érinteni az a világ, amiről írok.

Biztos vagyok benne, hogy nem kell harminc év, és a társadalom többsége eltartottá válik. De miből fogják eltartani őket?

Jellemző az ön generációjára, hogy attól félnek, öregkorukra nem marad mellettük senki?

Szerintem megszűnt egy olyan világ, aminek a pótlását nem lehet elképzelni sem. Régen kisebb házban, együtt lakott a család, a gyermekek hozzászoktak az öregekhez. De most ez már nem így van. A nagyszülők nem tudják átadni az élettapasztalatot, az unokák nincs, ahol megszeressék a nagyszülőket, kihal az, ami összeköt.

A gyermekeink pedig elmentek. Sok olyan udvarhelyi ismerősöm is van, hogy mind a két gyermeke külföldön van. Döbbenetes, hogy szétszóródtunk. Pedig azt is kell tudni, hogy a rendszerváltás után a város itthon maradt lakóinak sokkal nagyobb része csinált karriert idehaza, mint akik elmentek.

Az igazság az, hogy itt meg tudják a kezedet fogni. Kicsit belefolyik a szülők munkája és pénze is a következő generációk életébe, s ez így van rendjén. Lehet élni itt is. S amíg csak mi magunk vagyunk, amíg ránk nem telepednek, addig még jól is érezhetjük magunkat.

Viszont szerintem az a legnagyobb hibánk, hogy nem tudunk az élet egyszerű törvényei szerint élni. Élni, és élni, hagyni. Hogy mást is hagyj élni. Nézd meg, milyen hatalmas házakat építenek egyesek. Ezekben a hatalmas házakban aztán magukra maradnak. Élnek 45-50 éves korukig, aztán a gyerekeik elmennek mellőlük, s ott maradnak ketten – van ennek értelme? A vágyakat nem lehetne emberibbé tenni? S persze kérdés az is, mikor befejezted a nagy házadat, boldogabb vagy?

Most már nem a negyvenes éveiben lázadó író, hanem a tapasztalt ember beszél önből. Mégis melyek azok a témák, amelyek a kultúrában, társdalomban, közéletben örömmel töltik el vagy aggasztják?

Nem sok dolog tölt el örömmel. Valószínű, hogy született pesszimista alkat vagyok. Nagy félelem van bennem azzal kapcsolatban, hogy mi lesz veletek, az unokáimmal, a magyarsággal, az emberiséggel. Mert ezt a kérdést nemsokára felteszi az élet. Az informatikai tudás nélkül ráadásul semmilyen tudás nem fog érni semmit.

A számítógép kiküszöböli az írásbeliséget, de azt nem, hogy te például tudj közgazdász lenni, orvos, vagy bármi más. És itt lesz egy nagy tömeg, amelyiknek nem lesz semmilyen tudása. És az élet nem ad időt ma a gondolkodásra. El sem tudom képzelni, hogy mi lesz. S ezzel nem azt mondom, hogy különbek vagyunk, mint más nemzet, mert minden nemzet kitermeli a saját értelmiségét.

De azért valamiben, legalább a sorsban kell higgyen az ember, mert könnyebbséget ad az élet megélésében bárkinek. Aki úgy él, hogy nem hisz semmiben, az elmegy sok-sok kérdés mellett.

Maradt még a tarsolyban írnivaló? Ahogy a beszélgetésből kivettem, kisebb lélegzetű dolog biztosan fog születni, de talán nagyobb is?

Régebb volt egy olyan novellám, aminek az a címe, hogy Halálodra egyedül maradsz. Az ember egyedül éli meg a halálát. Ott azért, mert elmentek a gyermekei. Most szeretnék egy olyan elbeszélést megírni, amely hasonló témát dolgoz fel, vagyis egy kivándorolt életét, csak fordítva, az öregkorától visszatekintve, amit megélt. Mindig foglalkoztatott, hogy akik elmentek, hogyan élik meg az öregségüket. Az idegenségüket. Az identitásváltást. A vágyaik, az álmaik és a megvalósított élet összefüggésében.

Persze szeretnék még regényt is írni, de az az érzésem, hogy amiről tudnék, az a világ már nem létezik. Túléltem a témáimat. A falut, amelyet én ismerek, már Móricz megírta. Abban a formában, azon a módon már nem is érdemes nekifogni. Talán még a széthullásról lehetne írni. Viszont az is igaz, ha van valami írnivaló, az kikívánkozik az emberből.