Sepsiszentgyörgy egyik vonzereje a színházak és a kulturális programok sokfélesége. Az alternatív vonalat képviselő Osono Színházműhely 1993-as alapítása óta folyamatosan magára vonja a fiatalság és a szakma figyelmét.

Fazakas Misit, egy olyan független színházi kezdeményezés vezetőjét kérdeztük, amely szellemi műhelyként ad teret a fiatalok kortárs színházi kísérleteinek és azoknak a szociális célzattal létrehozott programoknak, amik által felelős embereket kívánnak nevelni a fiatalokból.

A legtöbb akadályba azok ütköznek általában, akik úgy érzik, tennivalójuk van a világban. Lehet, hogy a pártatlanság nehezebb időket szült a társulat pénzügyeit tekintve, az elhivatottság azonban sokszor hozott váratlan és kellemes meglepetést az életükben.

A különböző pályázati lehetőségek, alapítványi és szponzori támogatások, valamint a fellépések, képzések és műhelyfoglalkozások utáni bevételek révén tartják fenn magukat. Elkötelezettek a hazai problémák iránt, és erőt gyűjtenek a nemzetközi programokból.

Amikor Fazakas Misi átvette az Osono Színházműhely vezetését, csak egyet tudott: társadalmi problémákkal akar foglalkozni. Az álmok és a víziók nem a vezetői székben, hanem a workshopok közben és alatt születtek meg, amik aztán valódi nemzetközi sikerekhez juttatták a társulatot.

Számokban kifejezett sikerük díszíti a közösségi oldaluk borítóképét is,

kíváncsiak voltunk a műhely székhelyére is.

Nincs székhelyünk – mondja, majd egy kis szünet után hozzáteszi: úgyhogy a városról semmi jót nem tudunk mondani. Nekem nagyon sok fenntartásom van a szentgyörgyi városvezetéssel kapcsolatban. Szlogeneket fogalmaz meg magának, amit aztán nem tud alátámasztani.

Pár évvel ezelőtt ifjúsági fővárosként határozta meg magát, ehhez képest ifjúsági stratégiája nincs a városnak. Kérdéseket sem tesz fel, hogy közösen gondolkodjunk, hogy mit kezdjünk a külnegyedekben élő fiatalokkal. Külföldön már vannak erre programok, de itthon ez nem érdekel senkit. Azok, akik elmennek egyetemre, nagy valószínűséggel nem jönnek vissza.

Pedig vannak itt olyan izgalmas fiatalok is, akik itthon fognak maradni. Egy ideig csináltuk ezeket a projekteket, de tavaly az éves költségvetésünknek csupán a 3%-át adta a város. Idén már nem is pályáztunk, nincs értelme. Ez az ok, hogy az Osono Színházműhely egy évben hét hónapot turnézik külföldön, vagy hoz létre ifjúságterápia-turnékat.

De a számok és az elismerések, amiket folyamatosan hoztok nem elég meggyőzőek ahhoz, hogy a város felkaroljon benneteket és a projektjeiteket?

Az alapvető konfliktus abban van, hogy én azt gondolom, a hitelesség megőrzéséhez nagyon fontos, hogy az ember független maradjon. Tehát kampánykor nem fogunk egyik oldalra sem beállni fotózkodni. Mi valóban a fiatalokkal szeretnénk foglalkozni, és tenni a dolgunkat. Ez messziről hálistennek látszik is. A 2015-ös évi tevékenységünkre kaptunk egy nagyon fontos díjat, az Európai Ifjúsági Nagy Károly-díjat.

A háromszázharmincból minket választottak ki nemzeti győztesnek, amit egyébként egyéniben Ferenc-pápa kapott meg. Nemcsak a 133 előadással vagy a kilencven valahány közönségtalálkozóval érdemeltük ki, hanem mert nagyon fontos ifjúsági programjaink is vannak. Számunkra nagyon fontos a nemzetköziség. Jó volt, amikor marokkói fiatalokkal hoztunk létre előadást, vagy amikor román és magyar fiatalokkal közösen csináltuk meg a dokumentarista előadást, az Ismeretlen barátok társasága, avagy Piknik egy japán szőnyegen címűt. Ezt továbbra is nagyon sokat játsszuk iskolatermekben, osztálytermekben.

Ez utóbbi előadást Székelyudvarhelyre is elhoztátok. Milyen visszajelzéseitek voltak a nézők részéről?

Mi ezt Sepsiszentgyörgyön kezdtük, és az alapvető célunk az volt, hogy egy magyar iskola osztálytermébe hozzunk el egy román osztályt. Még mindig nagyon nagy a félelem ebben a témában, holott azt gondolom, hogy a fiatalok, legyenek azok udvarhelyiek, szentgyörgyiek vagy kolozsváriak, sokkal inkább készen állnak az ilyen jellegű beszélgetésekre, programokra, mint azt a felnőttek elképzelnék. Érted? Ha az Osono nem tudna független maradni, egy ilyen programot nem is tudna létrehozni, mert óhatatlanul is valamilyen politikai célt szolgálnánk vele, amit egyáltalán nem akarunk.

Mi egyszerűen embereket akarunk egymáshoz közel vinni nemi, felekezeti, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül. Ezért attól a hatástól vezérelve, amit én 2006-tól, a társulat pedig 2007-től folyamatosan kap a taize-i szerzetes közösségtől, nagyon fontos számunkra, hogy embereket összehozzunk, leültessünk beszélgetni.

Ezért nyitottunk a fórumszínház mellett is. Nem hiszek azokban a színházi formákban, amiknek a vége csak az, hogy a színészek és a nézők külön járaton mennek haza. Én azt gondolom, hogy a színháznak az a dolga, hogy hozzon össze embereket, indítson egy kommunikációt, és kezdjen el gondolkodtatni.

A szociális programjaitok tehát egyfajta tovább lépései a színháznak?

Tulajdonképpen igen, egy más formában. Én nem azt mondom, hogy csak a színház által lehet ezt elérni, de meggyőződésem, a színház egy fantasztikus eszköz arra, hogy a kommunikációt, az egymással való együttműködést elindítsa. Egy-egy ilyen tréning, legyen az Budapesten vagy itthon, mélyen megerősít abban, mennyivel nagyszerűbb együtt közösen építeni valamit, mint rombolni.

Attól lesz erős egy közösség, ha elkezd merni kérdéseket feltenni magának, és mer közösségben gondolkodni a megoldáson. Budapesten tartottunk már képzést külön a diákoknak és külön a tanároknak, tőlünk nyugatra ezek a projektek már simán meg tudnak születni. Itt nyögvenyelősebb.

Minél keletebbre jövünk, annál nagyobb a zártság, a félelem, így annál kevesebb a kreativitás, a kérdésfeltevés is.

Nagyon sok belefáradt emberrel találkozunk. Erre volt egy uniós programunk: hogyan lehet újra feltöltődni, és újra élvezni a munkát, amivel foglalkozol. Hogyha belegondolunk, mekkora az elvárás például a tanárok esetében a vezetőség, a szülők részéről, hogy szervezzenek előadásokat, programokat, de a pedagógusoknak nincs erre képzettségük. És mindezt úgy, hogy a mi társadalmunkban nagyon kevés a motivációs tényező.

Most már két éve a Művészeti Népiskolával közösen beindítottunk egy képzést, ami feltöltődést ad a pedagógusoknak hétvégente és nyári táborok formájában. Így talán felelősebben, aktívabban tudnak részt venni a tanárok a közösségépítésben.

Tizenhat éve indítottátok el Románia egyetlen magyar nyelvű, akkreditált drámatagozatát itt, Sepsiszentgyörgyön. Hogy alakultak az elmúlt évek?

Most volt a felvételiztetés egy hete, huszonnyolcan jelentkeztek a tizennégy helyre. Hihetetlenül erős a mezőny. Tizenhat éve alig találtunk néhány embert, akikkel valahogy el lehetett indítani ezt az egészet, és utána is sokat kellett iskolákba járni, meggyőzni a fiatalokat.

Most egész évben tartottuk az ingyenes felkészítőket, hirdettük mindenfelé, és megvoltak az elmúlt évek sikereinek az eredményei is.

Gyakran eszembe jutnak Nemes Levente szavai, aki akkoriban volt a Tamási Áron Színház igazgatója, amikor ott játszottam. Ha kisebbségi vagy, egyetlen esélyed van: olyan minőséget létrehozni, amit már a többség kénytelen elismerni. Amikor látom, hogy a drámatagozatosaink folyamatosan nyerik a tantárgyversenyeket, akkor mindig Levente jut eszembe.

Vagy, ha belegondolsz, hogy mi kisebbségi társulatként Romániát képviseltük Aachenben, mint legjobb ifjúsági projekt Romániában, akkor megint csak arra törekedtünk, hogy minőséget hozzunk létre. Ilyenkor érzem, milyen fontos a cselekvés, és ezért irritál mindig, és nem csak politikai szinten, ha a környezetemben valaki csak beszél, és nem cselekszik.

Te a kilencvenes években vetted át az Osono Színházműhely vezetését. Akkor mi volt a víziód, és hol tartotok most?

Amikor átvettem 1998-ban a vezetést, olyan színházat képzeltünk el, ami a jelen problémáival foglalkozik. Ez volt az egyik oka annak is, hogy nem nyúltunk vissza akkor sem, meg most sem a drámákhoz. Workshop-szerű előadásokat csináltunk, egy-egy tábor alkalmával meghatároztuk a tematikát, és megkérdeztük, kinek mi a problémája az életben.

Én akkor döbbentem rá, hogy mi nem is nagyon kérdezzük meg a fiataljainkat. A felnőtt társadalom fél a szembesüléstől, mert ha el kezdenénk komolyan foglalkozni a fiatalokkal, akkor rá kellene eszmélnünk, hogy az elmúlt 10-20-50 évben milyen súlyos hibákat követtünk el. Ez nem is lenne baj, mert az ember követ el hibákat, de az igen, hogy nagyon kevés energiát fordítunk a hibák kijavítására.

Az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadásunkba hetven olyan problémát dolgoztunk fel, amit maguk a fiatalok fogalmaztak meg. Sőt, interjúkat is bejátszottunk azért, hogy ne lehessen azt mondani, ez csak egy Osono-féle túlzás, hogy lássák a nézők, ez a kemény valóság.

Az Ismeretlen barátok társasága avagy Piknik egy japán szőnyegen című előadásnak hogy zajlott a próbafolyamata?

Fél éven keresztül csak beszélgettünk a román és magyar fiatalokkal. Az első hetek katasztrofálisak voltak, mert rá kellett döbbennem, miután túl voltunk néhány külföldi projekten, hogy nem mondunk ki alapvető dolgokat, olyan neveltetést kaptunk, hogy ne legyünk elfogadóak.

Aztán elkezdtünk beszélgetni.

A legnagyobb élményem a projekt kapcsán, hogy három hónap után tudtunk együtt és egymáson is nevetni, és nagyon jó barátságok születtek. Büszke vagyok, hogy vannak nagyon jó román barátaim is, egyikükkel tartottunk is román és magyar fiataloknak közösen egy drámatábort.

Ott fedezték fel azok a magyar szentgyörgyi fiatalok, akik soha nem beszélgettek román fiatalokkal, hogy nekik is ugyanazok a problémáik vannak, mint a románoknak. Van egy szebeni barátom, aki, amikor elhív, így szól bele a telefonba: Ce faci, bozgorule?, én meg azt mondom: Ce faci, mămăligarule?, és ez fantasztikus, hogy ezt meg tudtuk lépni.

Szerinted az igény hozza létre az alternatív színházat, vagy fordítva, a jó alternatív színházi előadások hozzák létre az igényt? Mi kell ahhoz, hogy közönsége legyen ennek a színházi formának?

A kőszínház kényelmes. Megkapod a normatív támogatást, bármit csinálsz, az egy biztos forrás. Ez viszont a kreativitásból is visszavesz. Romániában nincs egy független alap, független társulatként minden egyes kis lejedért meg kell küzdened, pályázatokat kell írnod. Ezért mindenfélét kitalálsz.

Most dolgozunk egy olyan pályázaton, hogy a periférián lévő negyedekbe, játszóterekre vigyünk előadásokat. Nézzük meg, ebből mi születik. Látod, székhelyünk sincs, ki kell találni nagyon sok mindent. Én abban nagyon hiszek, hogy nem én várom el, hogy jöjjön a közönség megnézni a művészetemet, hanem én megyek hozzájuk.

Fantasztikus volt, hogy az utcaseprőknek tartott előadásunk után színházpedagógiai, feldolgozó foglalkozást is tartottunk Prezsmer Boglárka drámapedagógussal. Ezek az emberek soha nem láttak színházi előadást, és a végén jó volt látni, ahogy bekapcsolódnak, és feldolgozzák a látottakat. Ilyeneket kellene sokat csinálni.

Hány fiatallal állsz kapcsolatban az Osono Színházműhelyen keresztül?

Három felnőtt munkatársam van, és körülbelül tíz olyan fiatal, akik részt vesznek az Osono-s projektekben és az előadásokban.

A drámatagozaton is van 25-30 diák, akiket nagyon sok uniós projektbe vonunk be. A mi tanításunk az, hogy minél többet lássanak, és minél több emberrel kerüljenek kapcsolatba, hogy felfedezzék, az élet több, mint amennyi abból Sepsiszentgyörgyön látszik. És ezenkívül, a külföldön zajló projektek kapcsán a nyaranta megrendezett három-négy táborban is sok fiatallal találkozunk.

Említetted, hogy Taize-be jártok, ahol lehetőségetek van a világ fiataljaival is találkozni. Oda is visztek a projektjeitekből?

Az ünnepi héten műhelyfoglalkozásokat tartottunk. Első alkalommal, három éve harminc fő jött el tizennyolc országból, aztán ez évről évre kinőtte magát, és 180 fiatalnak is tartottunk már foglalkozást. Ez egy fantasztikus közösségi élmény volt.

Hogy képzeljük el ezeket a foglalkozásokat?

Kezdetben ragaszkodtak a szervezők ahhoz, hogy a szociális projektjeinkről beszéljünk, hogy az erdélyi fiatalokat összehozzuk más országokból érkezőkkel. Kicsit beszéltünk erről, de mi gyakorlatozni szeretünk. Akkor azt mondtuk, oké, álljunk fel, és olyan gyakorlatokat gondoljunk ki, amik működnek tömegben is. Voltak olyan közösségépítő játékok, aminek a végén már együtt tapsolt a rengeteg ember.

Aztán ragaszkodtunk ahhoz, hogy a végén legyen egy elcsendesülés is, hogy be kelljen fejezni a mondatokat, végig kelljen gondolni a történteket. Mert végül is az előadásainknak is az a lényege, hogy miként tudjuk a nézőt eljuttatni oda, hogy megtalálja a belső csendet. És akkor lehet, hogy jönnek a kérdések is.

Ha már eddig eljut az ember, már el kezdi megoldani az életét. Az életbe nem gondoltuk volna, hogy ezzel a száznyolcvan emberrel is sikerül, de sikerült. Úgy váltunk el a szerzetes testvérektől, hogy bármikor, amikor Taize-be megyünk, tartunk ilyen műhelyfoglalkozásokat, sőt folyik a lobbi, hogy előadásokat is tartsunk ott.

Mégis milyen döntésnek köszönhető, hogy egy ökumenikus ifjúsági világtalálkozóra mentetek? Mi a kapcsolat a színházad és Isten, a hit között?

2006-ban éppen egy istenkeresésben voltam, amikor hallottam Taize-ről. Volt még egy hely a buszon, és elmentem. És figyeld, hogy mennyire az isteni gondviselés keze van a dologban. Nagyon felfordult évek után voltam, és nagyon kívántam a csendet.

Amikor megérkeztünk, valaki megkérdezte, nem akar valaki a csendes csoportba menni? Mivel ez egy hetes teljes elcsendesülést jelent, nem ajánlották nekem. Azt mondták, nem biztos, hogy én lennék a saját magam legjobb társasága. Én pedig úgy éreztem, nem véletlenül vagyok itt, nem véletlenül hallottam meg a kérdést.

Bár nem én írtam, de már első alkalommal megszületett bennem egyik előadásunk teljes forgatókönyve. Amikor először bementem a kiengesztelődés templomába, ahol hatezren néztük a távolban égő gyertyákat, egyszer csak elkezdtem zokogni. Éreztem, hogy ide vissza kell térni, és fiatalokkal kell jönni.

Ha ebben a környezetben vannak, talán jobban megértik a világot. Amikor azok a fiatalok, akiknek az országaik esetleg háborúban állnak egymással, ott, Taizében mégis együtt tudnak énekelni, imádkozni és mosogatni, akkor talán érdemes itt kezdeni a problémák megoldását. Lehet, hogy a politika gerjeszt olyan problémákat, amitől a felnőttek morcosak lesznek ezekben a kérdésekben, de a fiatalokkal még érdemes foglalkozni.

Idealista vagy?

Hát, lehet, hogy igen, de attól, amit Taizében láttam, nagyon elkezdtem bízni a fiatalokban. Az én környezetemben is mindenki leírja őket, hogy csak facebookoznak, és semmi nem lesz belőlük, én nagy reménysugarat látok, ami nem enged megtorpanni.

Megtorpanhattam volna a román-magyar előadás kapcsán is, és zokoghatnék, hogy sem a magyar, sem a román fiatal nem ismeri a történelmet, közben ennek van egy nagyon jó vetülete is. Emiatt, hogy esetleg nem érdekli őket a történelem, nincs bennük előítélet, és olyan lépéseket tudnak megtenni egymás felé, amiket az idősebb generáció nem tudott.

Én azt tanultam meg a sok nemzetközi projektből, hogy nem csak az egyik oldal létezik, érdemes észrevenni, hogy van olyan is, ami kifele vezet.

Egyszer volt Thaiföldön egy előadás, amikor elszervezték a dolgot, és nem fért be a díszletünk. Ott éreztem azt, hogy mi, európaiak mennyi negatív energiával, feszültséggel vagyunk körbevéve. Másfél óra kellett, hogy lecsituljak, és valóban elkezdjem a megoldást keresni. Közben megfogadtam magamnak, hogy tanulni akarok tőlük, mert ők folyamatosan nyugodtak maradtak. Megoldottuk, és nyolc teltházas előadást játszottunk. Azóta bátrabban bánunk a díszlettel.

Volt, hogy egy olaszországi kis plébániateremben kellett megtartanunk az előadást, annak ellenére, hogy előre leküldtük a díszlet paramétereit. De amikor húsz magyar ember ül veled szemben, és azt kérdezi, így jó lesz-e, akkor azt mondod, mindent meg fogunk tenni, hogy jó legyen. Gyönyörűen megszületett az előadás.

Mindennaposak a tanulságos történetek?

Hogyne. Egyszer kiraboltak bennünket Marseilles-ben, elvitték mind a három laptopunkat, amin a létező összes anyag rajta volt az Osonóról. Egy nap alatt összehalásztuk az összes fordítást, hála a világ minden táján élő barátainknak, akik segítettek.

Minket nagyon erősen hajt az, hogy emberekkel találkozzunk, mert a színház találkozás. Sokszor halljuk, hogy nem érdemes, mert húszan gyűlnek össze. Nekünk húsz ember is ember, de játszottunk mi már két embernek is Vasváron. Délelőtt háromszáznyolcvan fiatalnak csináltunk előadást, és gondoltuk, ha már ott vagyunk, este játsszunk a felnőtteknek is. Ketten jöttek el.

Közel négyszázötvenszer játszottuk ezt az előadást, és ha a legemlékezetesebbről kérdeznétek, akkor Mucha Oszkár kollégámmal egyértelműen a két nézőset mondanánk. Ott úgy megszületett valami, hogy a közönségtalálkozót is megtartottuk.

Azt nyilatkoztad, amellett, hogy nemzetközi sikereitek vannak, kötelességeteknek érzitek itthon is rendszeresen fellépni. Hogy értetted ezt?

Tulajdonképpen, ha mi ezt nem éreznénk kötelességünknek, már rég elfogadtunk volna egy dániai vagy egy skóciai meghívást, hogy kimenjünk végleg. Éveink mentek el, mert szerettünk volna Sepsiszentgyörgyön egy ifjúsági kulturális központot létrehozni. Amikor ezt elmeséltük Dániában, egy néző azt kérdezte: ez egy fantasztikus ötlet, és ezt az állam nekünk nem építi fel? Na, akkor kaptunk konkrét színházi ajánlatokat külföldről.

De csak fél lábbal vagyunk Budapesten a külföldi projektek kapcsán, és van az itthoni fél lábunk, ami legalább olyan fontos, mert a Lenin-negyedi fiatalnak is van problémája, amin segíteni kell.

Az itteni embereknek is szüksége van, hogy a színházon keresztül élje át, hogy nincs egyedül. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy sokat járjunk a szórványba is, falvakba is, és megkeresni azokat a közösségeket, ahol nagyon nagy szükség van erre. Az emberekkel foglalkozni kell.

A tanügyet is megnézhetjük, mennyire foglalkozik a diákkal. Ráadásul rossz mechanizmusokat, rossz reflexeket alakít ki bennük. Ha visszamondod a lediktált információkat, akkor jó tanuló vagy. Mennyire kreativitás ellenes ez, nem?

A családokban pedig a sok munka miatt nincs egymásra figyelés, kommunikáció. Ebben egy-egy program, a színház segíteni tud.

Kérdezted, hogy mi volt a vízióm, a koncepció az elején. Mi nem láttuk ezt előre, de a nagy erényünk szerintem abban volt, hogy nyitottak voltunk, és mertünk válaszolni a kihívásokra. Kockázat mindenben van, de nem panaszkodhatok, mert elég jól sülnek el a dolgaink.

Csíkszentmihályon egy közönségtalálkozón fogalmazta meg egy néző a mi hitvallásunkat. Az úriember elmondta valami témával kapcsolatban a véleményét, mire a mellette ülő tizenhat éves srác közbevágott. Szó szót követett, mire a végén a férfi: Hát jól nézünk ki, fiam, hogy nekünk ide kellett jönni ezt megbeszélni, ejsze otthon nem tudunk mi ezekről beszélgetni. Ezzel a lényeget fogalmazta meg.

Azt mondod, a mai fiatalnak kevesebb az esélye jól felkészülni a felnőtt életre?

A kilencedikes drámatagozatosaimat fel szoktam készíteni, hogy amikor végzősök lesznek, olyanokkal ijesztgetik majd, hogy mindjárt jön a nagybetűs élet, de nem szabad ezeknek hinni. Mert ebben a pillanatban már nyakig benne vannak a nagybetűs életben.

Szememre szokták vetni, hogy a tréningeken nem kabaréjelenetekkel foglalkozunk, hanem a jelen problémáit dolgozzuk fel. Igenis találkozniuk kell a problémákkal, mert nem azzal védjük eg, hogy nem engedjük be az életükbe ezeket a dolgokat, hanem az, hogy a tréningeken tudok segíteni a feldolgozásukban.

Később úgy is magának kell tudnia, hogy mit tegyen, de mi el tudjuk juttatni oda a fiatalt. Fel meri majd vállalni a problémáit, és ezzel már el is indult a megoldás útján. Nálunk, felnőtteknél jelenleg a szőnyeg alá söprés van, nem tudunk szembenézni a kommunizmussal, az elmúlt huszonöt évvel, és a fiatalok ezt látják. Ezekből származik az alkoholizmus, a depresszió.

Most már nagyszerű lehetőségeink vannak megelőzni a bajt. Nem kell lenézni az internetet, a Facebookot, meg kell tanítani jól használni azokat. Az Osono Színházműhely sem tudna soha ennyi nemzetközi projektet létrehozni nélkülük.

Kaptok visszajelzéseket a régi diákoktól?

Mivel nagyon nagy szigor van, sokan haragszanak rám, mert tényleg meg kell csinálni dolgokat, és tényleg készülni kell. Mindig szúrós szemmel néznek rám, de már nevetnek, amikor mondom nekik, hogy én már tizenhat éve állom ezeket a tekinteteket, és már immunis vagyok rájuk. Tudom, hogy, amikor másod- vagy harmadéves lesz valamelyik egyetemen, majd érkezik a levél.

Mi a számodra legkedvesebb mondat, amit visszajelzésként kaptál egy ilyen levélben?

Az embert olyan sok támadás éri. Épp egy ilyen időszakom volt, amikor elgondolkodtam a dolgaimon, és jött a levél egy volt diákomtól. Azt írta le, tudja, hogy nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, és mennyire nem szeretett, de most értette meg, mit akartam. És higgyem el, hogy ezt kell, és így kell csinálni. Ez is egy jel volt, ami fontos nekem, mint társulatvezetőnek. Én nem racionálisan vezetem a társulatot, egy picit próbálom a belső hangomra, és Istenre rábízni.