Nagyon tavaszodik, mindjárt kirügyezik a mindenség, ezért megkértem Ufót, hogy tanítson meg engem fát metszeni, vagy legalábbis mondja el, ő hogyan csinálja.

Azért kértem őt, mert: 1. már van egy-két ősz szál a szakállában, ettől az embernek az a benyomása, hogy jó falusi öreg bácsi lesz belőle, aki ért ehhez, 2. mert az olvasók odafigyelnek arra, amit mond 3. neki vannak fái, és szokta őket metszeni.

Persze nem vaktában csinálja, elvégzett korábban egy ilyen tanfolyamot is, és szemmel láthatóan szeretgeti, gondját viseli a gyümölcsfáinak.

Ugyan nem áll tőlem távol a falusi életmód, gyümölcsfát is láttam már egészen közelről, de egy minimális felkészülés nélkül, vagy egy Youtube videó megnézése után mégsem fogtam volna neki levagdosni az ágakat a hátsó kertben.

Kezdjük az elején

Mivel ennyire kezdő vagyok, egészen alapvető dolgokat is tisztázni kellett. Például azt, hogy a gyümölcsfákat több okból kifolyólag is szokták metszeni. Van koronaalakító metszés, illetve fenntartó és termőre metszés is.

Ezt a két utóbbit nem lehet teljesen szétválasztani, egyik tulajdonképpen része a másiknak. Mindjárt elmagyarázom, vagyis magyarázza Ufó.

A metszés alapvető célja, hogy a koronát olyanná formáljuk, hogy a fény és a levegő be tudjon jutni a belsejébe. Minél szellősebb, annál kevesebb az esélye a különböző betegségeknek, és jobban tud érni a gyümölcs.

Ezzel persze beleszólunk a fa életébe, mert, ha a fajta olyan, akkor inkább felfelé törekszik, mi pedig a metszéssel arra próbáljuk rávenni, hogy oldalra terjeszkedjen.

Arról, hogy ez jó-e, különféle iskolák különféle dolgokat mondanak, nem mindenki ért egyet a metszéssel.

Ufó azt mondja, ő mindkét módszerrel kísérletezik: a kertben levő fákat metszi, a külső telkeken élő fáit nem.

Most tehát maradunk a kertben, a metszésnél.

Az almástermésűeket, ide tartozik az alma, a körte, a birs és a naspolya, télen is lehet metszeni, sőt, talán még jobb, mert olyankor az Erwinia nem támad. Ez a tűzelhalás kórokozója.

Arra azért vigyázni kell, hogy ne legyen fagypont alatti a hőmérséklet.

A csonthéjasokat, ahova tartozik a szilva, az őszi-, kajszibarack, cseresznye, meggy, sokkal jobb a nedvkeringés beindulása előtt, tavasszal metszeni.

Ufó tipp:

Onnan tudjuk, hogy beindult-e a nedvkeringés, hogy megmozgatjuk a fát, és azt figyeljük, hogy mennyire gumis, ruganyos a mozgása. Télen, nyugalmi állapotban merev a fa, tavasszal sokkal ruganyosabb, imbolyogva mozog.

A másik ok, amiért a csonthéjasokat tavasszal ajánlott metszeni, hogy az őket támadó betegségek közül van olyan, ami hidegben aktiválódik, vagyis a hideg kedvez a terjedésüknek.

Bár nincs sok előzetes tudásom a témában, tapasztalatom meg pláne, hallottam olyant, hogy azért nem ajánlják a téli metszést, mert a kéz melegétől elindul a nedvkeringés, aztán megfagy az ág. Ennek van valami alapja? − kérdezem.

Maradjunk annyiban, hogy a hidegben való metszés úgy általában nem egészséges, de annak az ágnak, amit megfogsz és levágsz, úgyis mindegy. Akkor kell nagyon figyelni, ha oltóvesszőt akarsz vágni, mert az nem szabad megfagyjon − jön a logikus válasz.

A fa válaszol

A metszés mértékére a fa egyenesen arányosan reagál. Azzal, hogy metsszük, serkentjük arra, hogy még erősebben nőjön – magyarázza Ufó.

Ezt, a tanárom, Gergely Levente úgy tanította, hogy gyenge metszés - gyenge válasz, erős metszés - erős válasz. Tehát ha csak a hajtás végét csípem meg, akkor nem fog olyan nagyot nőni.

Ha középen kettőbe vágom, akkor erősebben reagál – mondja a mester, és néz rám, hogy értem-e? Értem. De mi történik, ha levágjuk tőből az ágat?

Ha nem akarjuk, hogy egy ág megmaradjon, akkor tőből kell levágni, és akkor a helyét, a sebet beforrja a fa.

A gyümölcstermesztők így tartják helyesnek, viszont az erdészek azt mondják, hogy hagyni kell egy néhány centis csonkot, hogy amikor a sérülés szárad, ne száradjon be a fa belsejébe.

Ezzel viszont az a baj, hogy a csonk bebarnul, de nem növi be a fa úgy, mint a tőből levágott ágak helyét.

Ami a vágóeszközöket illeti, Ufó szerint nincs nagy jelentőségük. Konyhakéssel, vagy csupasz kézzel is lehet metszeni. Azt mondja, nem is érti, miért kezdődik minden szakkönyv az eszközök leírásával.

 

A szakemberek egyébként azt állítják, amit a tapasztalatok is alátámasztanak, hogy a vágóeszközzel ejtett sebek lassabban gyógyulnak a fán, mint a letépett ágak helyei, hiába, hogy ez utóbbi nagyobb felületű sérüléssel jár.

 

Ufó magyarázata erre: A fa így van kitalálva. Valószínűleg azért, mert ilyen sérülések a természetben is előfordulnak.

A levágott ágak helyét érdemes bekenni fagéllel, hogy védve legyenek a betegségektől.

Amit Ufó használ, az egy mesterséges kék színű paszta.

Házilag is elő lehet állítani többféle fagélt viaszból, fenyőgyantából, lenolajból, propoliszból, és szeszből, ennek a hátránya viszont, hogy a meleg hatására megolvad és oda folyhat, ahova nem kéne – például az oltásnál az alany és az oltóvessző közé, elzárva a kapcsolatot a kettő között.

Míg a mesterséges fagél megkeményedik a levegőn és nem mászik el ide-oda.

Addig, amíg fiatal

Visszatérve a fametszés céljaihoz: a kerti gyümölcsfák esetében az a cél, hogy koronájuk nyitott, szellős legyen, minél több és minél szebb gyümölcsöket teremjen és azok elérhető magasságban legyenek.

A korona alakítását már korán, vagyis a fa nagyon fiatal korában kell elkezdeni. Pont, mint a gyereknevelést. Ha a csemetének (most a fára gondolok) rossz helyen kezdtek nőni az ágai, akkor visszasuhángosítják, vagyis addig nyesik, amíg csak egy sima karó marad.

Ezzel arra késztetik a fát, hogy növesszen oldalágakat, amikből létrejön az első vázág-emelet. Három-négy vázágra van szükség minél egyenletesebben elosztva a fa törzse, vagyis a sudár körül, így lesz szabályos a fa koronája.

Az ágaknak szerencsére van egy olyan tulajdonságuk, hogy nem igazán akarnak egy irányba menni, mondhatni taszítják egymást. Itt kezdett olyan érzésem lenni, hogy ezek a fák sokkal okosabbak annál, mint ahogy kinéznek.

Létezik olyan koronaforma is, amelyben nincs középen sudár, hanem a törzsből elágaznak a vázágak, kehelyhez hasonlító koronát létrehozva.

A fenntartó metszés,

amikor már megvannak a vázágak, csak azt akarjuk elérni, hogy a fa koronája szellős legyen. Itt két dolog nagyon fontos, és ha valaki ezeket betartja, máris nagyon sokat tett a fájáért. Lássuk, mik ezek!

Az egyik az, hogy a korona belseje felé növő ágakat levágjuk, ezzel segítve a fény bejutását, a másik pedig az, hogy a vázágról meredeken felfelé növő ágakat szintén leszedjük, mert ha nem, akkor azok bevastagodnak, elveszik az energiát az oldalra kimenő ágtól, ami elszárad.

Ez azért van így, mert a fa felfele törekedik, így több tápanyagot kap a függőlegesen növekedő ág.

Rügy-ügy

A termőre metszésnél azt kell figyelembe venni, hogy milyen rügyeket hagyunk meg a fán. Igen ám, de ehhez ismerni kell a rügyeket, és ez nem egy egyszerű dolog. A csonthéjasoknál külön van termő rügy és hajtó rügy.

Az almástermésűeknél vannak a vegyes rügyek, amelyekből hajtás és virág is lesz, illetve van a sima hajtásrügy. Ezeknek az elhelyezkedése az ágakon a fa fajtájától függ, akárcsak a formájuk, és a méretük.

Kérdezem a tanítómat, hogy honnan tudja, hogy melyik milyen rügy? Erre, mint egy buddhista mester, azt mondta: ez olyan, hogy ha sokat nézed, akkor egy idő után látni fogod. Figyelni kell, benne kell élni.

Én ebben nem kételkedem, de biztos, hogy jó sokáig kell nézni. Annyit még elárult, hogy a vegetáció beindulása után könnyebb megkülönböztetni a rügyeket.

Amikor tehát termőre metszünk, arra kell figyelni, hogy melyik rész terem, és azt meghagyni. Vagy a termőrügyes ágakat megritkítani, ha túl sok van, és inkább kevesebb, de nagyobb méretű gyümölcsöt szeretnénk, mint sok kicsit.

Általában a vízszintesen növő ágak rakódnak be jobban terméssel, ezeket kell előnyben részesíteni a termőre metszésnél. Ezek az ágak lassabban is nőnek, mint a felfele törekvők.

Ufó kedvence a Brunner féle szektoriális kettős metszés. Ilyen szép hosszú neve van – remélem jól jegyeztem meg − de igazából egyszerű dolog, és naná, hogy magyar találmány!

Ezt a fajta technikát akkor érdemes használni, ha az a célunk, hogy minél inkább lefektessük az ágakat, hogy vízszintesek legyenek.

Hagyományosan úgy szokták lefele hajlítani az ágakat, hogy egy külső rügyre metszenek. Ha a rügy fölött levágjuk az ágat, akkor a rügyből kifele fog tovább nőni.

Brunner Tamás azt találta ki, hogy belső rügyre metszi, de úgy, hogy a következő rügy a metszés alatt külső legyen.

A felső, belső rügyből elindul meredeken és erőteljesen a vessző felfele, az alsóból pedig kifele. Az ágak – ahogy korábban is mondtuk − szétlökik egymást, így a külső rügy hajtása nagyobb szögben fog kifele irányulni.

Egy év múlva, a metszés második lépésében levágjuk a függőlegesen növő ágat, és megmarad a kifelé kényszerített oldalág. Jó csel, nem?

Bár néhány óra alatt nem lett belőlem kertészlegény, a fametszéssel töltött délután végére kezdtem úgy érezni, hogy végre valami hasznosat tanultam.

Köszi, Ufó!