Nagyapám emléke előtt tisztelegnék. Harctéren esett el, hősi halottnak mondják. Sírja nincs, a Vasszékely oldalára rögzített névtábla alá szánom a csokor virágot, ott szoktam a gyertyámat is meggyújtani. S főhajtás közben megsiratom anyámék árvaságban töltött gyerekkorát is.

Zöld ponyvával borított, fából ácsolt egyen-sátrak látványa fogad. A még hűvös reggelen megjelennek az árusok, kisebb-nagyobb autóikkal hordják a portékát. Sietni kell, minél több vásárló jöjjön. Egymást kerülgetve parkolnak útra, járdára, szobrok talapzataira. Áron püspök, s a 82-es honvéd arcán mintha mosolyt látnék: rájuk még nem sikerült felparkolni.

„Az a lényeg, hogy díszes legyen a tér, mert Udvarhely polgárai megérdemlik, hogy szép városközponttal büszkélkedhessenek" – idézem fel keserűen városvezetőnk szavait.

„Ide tessék, finom sajtot tessék!" – riaszt fel gondolataimból egy harsány árus. Majd két ingyenfalatra leső kóbor kutyát céloz egy kaviccsal: „kusti, innen az istenedet!"

Nem helyénvaló, avagy helytelen. A legenyhébb kifejezések, melyek eszembe tudnak jutni.

Én így látom: a város egykori Felső-Piacteréből újra vásáros hely lett – a Jézus-szobor, vagy a Márton Áron szobor tövében-szomszédságában elhelyezett mozgóvécén kis-, vagy nagydolgát végzett árusok békésen árulhatják tej-, és hústermékeiket vagy egyéb ínyencségeiket. A hősi halottak emlékére állított Vasszékely tövében elhelyezett egyen-sátraikban. Télen-nyáron.

Anyavárosunk elöljárói emígy támogatják a helyi termelőket. S akinek ez nem tetszik, az naná, hogy a termelők ellensége.

Ja, hogy őseink ezelőtt száz esztendővel, aztán később, mintegy hetven éve már eleve kegyeleti aktusként állították a Vasszékelyt, majd építették a Patkót, hogy az mindenkor kegyeleti helyként szolgálhasson? S hogy alig valamivel több, mint tíz év telt el azóta, hogy szintén kegyeleti aktusként újraavattuk ezt a köztéri szobrot?

Modern időket élünk, csak a fogyasztói jelen számít, s a szavazatszám.

Hogy dőljön a moné.