Gyerekkorában mindig az a vezetős fajta volt, egyfolytában burrogott, idegesítve ezzel játszótársait. Ha leült valahová, rögtön kétfelé dobta a lábait, markolta a légkormányt és meg sem állt Amerikáig, mert akkor még azt hitte, hogy Amerikáig tart az út, ami kivezet a faluból.

Amin később sokat ralizott tizenévesen, "megborított" néhány autót, szerencsére csak az üres pityókás zsákok és a vedrek repültek szanaszét, neki semmi baja nem lett soha.

Tizenhárom éves volt, amikor az apja megkérdezte, hogy "Mi leszel, ha nagy leszel, pújdédák..?", mire határozottan rávágta: "Soffér!" Na, az is lett. Kiment a faluból, de a háza ugyanott épül, kb. tizenegy éve, Manole mester vezetésével.

Reggeli nincs az úton, kávé viszont van dögivel, tölti magába, mint a kocsiba az üzemanyagot, ettől működik. Hajnal van, vagy inkább reggel, nyomja a szemét az Alföldön, s azon morfondírozik, hogy itt már nem lehet kapni miccset, s a pacalleves sem az igazi a Királyhágó után.

Meg tud enni tizenkét-tizenöt miccset is

egymás után, eggyültibe', ahogy ő mondaná, s néha meg-megkísérti egy-egy jó hideg sör. Ma már könnyebb a határátkelés, néhány évvel ezelőtt napokat dekkolt meg jó sokat fizetett azért, hogy előreengedjék – akkoriban talán még jobban virágzott a korrupció a vámnál meg mindenütt, csak az általa éveken át adott kenőpénzekből minimum egy kertes ház felépült valahol a határ mentén. Úgy csinálták, hogy mindenki jól járjon.

Az elszívott cigarettát a lehúzott ablakon, balra dobja ki, nem egy esetben szembejövő autó szele dobja fel a parazsat, nem érdekli. Mint ahogy nem érdekli az sem, hogy hány kutyát, macskát, galambot üt el településen belül. Miért nem kötik meg..? Csénájbá...

Átviharzik a falun úgy, hogy beleremeg a téglaház, sáncba esik a részeg, lehúzódik a gyerek a biciklivel a padkára, galambok rebbennek fel.

"Köcsög..." – köp egyet a porba a kocsma udvaráról utánanézve a baseball-sapkás fiatal, kikandikál a vékony szőr a hónaljából. Ég a napmelegtől a kopár szík sarja. Az övét is lebegteti a szél, pláne nyújtózkodáskor, szürke kínai majóban.

Szeret mezítláb vezetni, a gumisláp tetejére állva, a fogvájó pörög a szájában, az általa zenének nevezett valami pedig éjjel-nappal ömlik ki a kabinból. Énekelget, dúdolgat, táncolgat, néz ki a fejéből, az izzadtságcseppek legördülnek az oldalán.

This is Europe, bőjj!

Évek óta járja Nyugat-Európát, de sem angolul, sem franciául, sem németül nem tud két értelmes, összefüggő mondatot elmakogni. Ettől függetlenül tökéletesen meg tudják érteni egymást a török kollégával az osztrák parkolóban azon a témán, hogy az ukrán prosti hogyan teljesít, mit és mennyiért.

Kiváló egyetértésben haladnak tovább Európába, majdnem kéz a kézben – ha csigázol előttük, leszorítanak, életveszélybe kerülsz, kiver a hideg verejték. Szórakozik, számára ez a adja meg a háromnapos út savát-borsát.

Vacsora, egy benzinkút valahol Németországban, nejlonba csomagolt szendvicsek, papír ki az ablakon, parkoló, kempingszék, hangoskodás, "hejj, nekem egy Heinekent!", kurvák, ez az élet, ez bizony. Az asszony csak otthon hallgasson, mert ő hordja haza a pénzt dögivel, úgyhogy kuss legyen, s amikor két-három napra hazaérkezik, ő a kakas a falusi szemétdomb tetején.

"Já máj csé zicsé ásztá, járös unde á foszt si csé gádzsics a futut-o!" – köpnek utána a kocsmában egy vastagot. Európában meg a rendőr köpne utána, de inkább visszafogja magát. Inkább jól megbünteti, miután leellenőrzi a tahográfot. A tahÓgráfot.

Ő pedig sajnálkozik, könyörög, rímánkodik, sír, toporzékol, nyűszít, mint a kerék alá szorult kutya. "Icmájdzsob, domnu policijá."

Egyszer belefordul egy szakadékba, begurul az oldalon. Nyilván nem ő lesz a hibás, hanem az út, a fék, a kocsi, a rendszer, a főnök, mindenki.