Vannak még olyan udvarhelyiek bőséggel, akik őrzik azoknak az aranykorral együtt elsüllyedt, de a maguk módján szép, nosztalgikus időknek az emlékét, amikor még divat és sikk volt színházba járni, író-olvasó találkozókon, kiállítások megnyitóján részt venni. Megváltozott már a módi.

Ha ingyen adják, akkor sem kell a kultúra

Miért nem járnak színházba, előadásokra, koncertekre, kiállítás-megnyitóra, könyvbemutatókra az udvarhelyiek? Ez a kérdés gyakorta téma baráti körben.

Ha jól meggondoljuk, lehet, hogy nem a sokat emlegetett pénztelenség az ok, hanem sokkal inkább a fásultság, a fáradtság, a közöny és a kényelem.

Nem nagy érvágás a családi kasszában egy előadás ára, hiszen potom pénzért lehet a helyi színtársulat és a Táncműhely előadásaira jegyet váltani. Az író-olvasó találkozókon, a könyvbemutatókon, a különböző tematikájú kiállítások megnyitóján pedig ingyen kínálják a kultúrát – hiába.

Nem kerül egy vasba sem, de nem kell nekünk a kultúra ingyen sem. Hiába szerveznek "illusztris szakmabeliek nevével fémjelzett" építészeti konferenciát, ha a szervezők bevallása szerint a 300, személyesen meghívott emberből alig öten veszik a fáradságot, hogy „feláldozzák" a szombat és vasárnap estéjüket.

Az utóbbi években számtalan ilyen, „kongó" eseményen megfordultam.

Tapasztalatból ismerem azt a mindig kínos, „lesül a képemről a bőr" érzést, amit az vált ki, hogy a helybéli vagy messziről jött neves művészt, írót, költőt, zenészt, azaz vendéget alig 5-10 főnyi közönség – amiből öt sajtós – tiszteli meg jelenlétével.

A szervezők és a vendégek persze minden alkalommal próbálják több-kevesebb sikerrel és humorral megszépíteni a helyzetet, de a kevés akkor is kevés marad. A jelenlét szempontjából rosszul elsült rendezvények, események krónikása is kínban van.

Az 5-6 jelenlevő „alig páran", a 10-15 már „mérsékelt", a ritkaságnak számító 20-30, netán 50-es létszám pedig „igen szép számú" közönséget jelent a tudósításokban. Ezek a számok, bárhogyan is turbózzuk, felettébb

silány bizonyítékai kultúréhségünknek.

Persze előfordul, hogy  egy-egy rendezvényt épp maguk a szervezők ejtenek kútba a nem megfelelő reklámmal, a rosszul időzítéssel vagy épp azzal, hogy „rászervezik" egy másikra. Az sem az udvarhelyieket fényezi, hogy a kultúrával köszönő viszonyban sem levő, miccsezős, sörözős, nem is ingyenes és nem is olcsó hepajokra nem kell lasszóval bevonszolni senkit, ott tolong, csápol öreg és fiatal.

Az is tény, hogy a kultúra városunkban leginkább a szórakozóhelyeken eladható. Nem baj ez, de jól jelzi, hogy

manapság az alkohollal nyakon öntött kultúrparti sokkal jobban csúszik.

Nagyságrendekkel többen vesznek részt egy-egy koncerten, irodalmi esten, ha azt nem sörhabtól és cigarettafüsttől mentesen, úgymond steril környezetben szervírozzák.

Ezer és egyféle oka van annak, hogy ki mikor és miért nem megy el a kulturális rendezvényekre. Lehet ezt ragozni, osztani, szorozni, a miértre egyöntetű választ nem adható. Meglehet, hogy a városlakók zöme egyetért annak a gyergyói „szakinak" a kijelentésével, aki anno jó sok pénzért, de nulla szaktudással kidekorálta a budapesti milliomos fürdőszobáját.

Szemtanúk szerint az alkohollal szoros barátságát naponta ápoló és a kertvárosi puccos lakás fürdőszobájában alkotott remekműve átadásakor is erősen illuminált állapotban levő pasas úgy nyugtatta meg a látványától sokkos állapotban levő multit, hogy nemes egyszerűséggel karon ragadta és a „kicsámpázott" faltól tisztes távolságba vezette.

Aztán határozott szigorral rámutatott a mesterműre és magabiztosan kijelentette: „Kérem szépen megjegyezni, hogy a művészet távolról szép!"