A veteményesdi egyfajta hobbi, kellemes időtöltés, illetve olyan tevékenység, ami még hasznot is termel. Igaz, hogy a kicsi parcellákon űzött veteménykertészkedés főleg a nyolcvanas években volt divat, de ma is vannak olyan helyek, ahol el lehet nyomni a dughagymát vagy a palántát.

Nadrágszíjparcellák a blokkok között

A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején egyre jobban elményült az élelmiszerkrízis, az üzletekben jegyrendszert vezettek be arra: a mai harmincasok (és az idősebbek) emlékezetében talán még élénken él, hogy mi is volt az "adag": egy személynek napi fél kiló kenyér, fél liter tej, havonta egy kiló liszt, egy kiló cukor... hadd ne soroljuk. Nem volt egy élhető rendszer, az biztos.

A nyolcvanas évek közepére már odáig fajult a helyzet, hogy a blokklakónak is – amennyiben faluról nem tudta "beszerezni" – fontos lett, hogy valahol legyen egy darabka földje, ahol burgonyát vagy más zöldséget termeszthet azért, hogy némiképp kipótolja a boltokból kerülő fejadagot.

Mint tudjuk, a székely leleményes: az eredetleg játszóhelynek, zöldövezetnek szánt tömbház körüli kis területet felszántották (ha nem volt jó "főd", akkor hozattak "remorkával"), s elosztották egymás között. Máig rejtély számomra, hogy egyesek miért kaptak vastagabbat, mint mások (nem vicc, tényleg voltak "nadrágszíjparcellák": ez egy kb. 1X15-20 méteres területet jelentett az úttestől a blokk tövéig), s egyesek miért nem kaptak egyáltalán. A legfájóbb az volt, hogy sokszor

a gyerekek játszóhelyéből lett pityókaföld

vagy zöldhagyma- és murokkert. Ez ellen a gyermek tudott lázadni (pl. teledobálta kővel a szomszéd veteményesét vagy bosszúból kilopta a murkot belőle), de istenigazából ellenállni nem. A kép idilli volt akkoriban: az emeleti ablakban muskátli, alant pedig Róza néni elnyomja a dughagymát, s nyáron oda lépik le kaporért vagy petrezselyemzöldért, nem a piacra.

Ami a magánházakat illeti, majd' mindegyik mellett volt és van ma is ún. konyhakert, nekik nem kellett mindenért a piacra vagy az "alimentárába" s az "aprózárba" menniük. A tömbházakból jól rá lehetett látni ezekre a kertekre, s az is lehet, hogy valaki(k)nek innen támadt az ötletük, hogy biza a tömbház mellett is lehet káposztát ültetni, ha a ház mellet lehet, s ha már az aprozárba nem hoznak.

Jobb, mint a multinál

Az sem mellékes, hogy a város lakosságának nagy része falusi eredetű, s talán ezért van az, hogy valamennyire magunkban hordozzuk a háztáji kertészkedés igényét. Szeretünk „matatni" a kapával, ültetni, gyomlálni, nemcsak a „szűk világ" vezette rá az embereket a nadrágszíjparcellásdira, hanem génjeik is. S valljuk be, szép dolog ez: friss levegőn, napfényben van az ember, nem túl nehéz fizikai munkát végez, s még haszna is van belőle, mert este hazamenéskor kihúz néhány zöldhagymát vagy retket, s attól a vacsora is finomabb lesz.

A mai kertészkedés kihívása ez is: az utóbbi években elterjedt sztenderd áruházi zöldségek lehetetlen íze is azt hozza ki az emberből, hogy próbáljon "emberelejibevaló" növényeket fogyasztani, mert az a paradicsom, ami este még zöld, de reggelre kipirosodik, nos, az olyan is... Nem beszélve a török, holland, egyiptomi ültetvényekről származó termékekről. A miénk jobb, csak ki kell várni az idejét.

Murok helyett traktorgumi

1990 után a tömbházak közötti veteményeskertekre már nem volt akkora igény, mint korábban: az élelmiszer-ellátás normálisabb lett, maga az élet is átalakult egy kicsit, és a legtöbb nadrágszíjparcella, illetve konyhakert felszámolódott a tömbházak között. Az emberek elkezdtek parkosítani, készítettek „virággruppot", ültettek facsemetét, amit ha nem törtek le, akkor mára fa lett belőle.

Persze ez csak azokra a helyekre vonatkozott, ahová nem üzletet, garázst vagy egyéb, az élet "jobbá tételét" szolgáló építményt húztak. Fehérre meszelt autó- vagy traktorgumi, benne rózsatő, körülötte megszórva fűmaggal – persze focizni ezen sem lehet, de egyfajta jelző is ez: azt mutatja, hogy milyen emberek laknak a blokkban.

A néptanácsnál lehetett igényelni

A veteményeskertesdi azonban nem szűnt meg teljesen: néha még lehet látni tömbházak között is, de inkább kiszorult a város peremvidékére, a magánházas részekre (kertvárosnak azért ne nevezzük se Szombat- se Kadicsfalvát...).

Az egyik ilyen veteményes-komplexum a Tábor-lakótelep mögött, a Kerekerdő felé vezető út két oldalán van: az egyik a Csalóka-tető háta, a másik pedig az ún. Köves-oldal, ami a Rózsa utcára és a Papkertre néz. Hétköznap délelőtt gyakran látni kapálgató nyugdíjasokat a meglehetősen meredek oldalakon.

Ez a a terület a hetvenes években népesült be, mert akkoriban a városi "kollektív gazdaság" haszontalannak minősítette a tényleg köves oldalt, de igénylésre adtak néhány négyzetmétert az embereknek a "Néptanácsnál". Manapság ott tartunk, hogy a Köves-oldal namely része üresen, gazosan áll, de a legtöbb helyen már kis "lak", házikó is feszül a parcella mellett, jelezve, hogy tulajdonosa számára szentebb a hely a délutáni kapálgatásnál. Pad van, asztal van, ahol a gyomlálás végeztével, naplemente mellett kellemesen el lehet beszélgetni a kerti szomszéddal két üveg sör fölött.

S akármennyire is leminősítették a hetvenes években, a köves föld még mindig "sok mindent kihoz magából": retek, zöldhagyma, sárgarépa, saláta, karalábé, borsó, zeller, kapor, paradicsom, nem beszélve a virágokról, gyümölcsfákról és a szőlőről, hiszen az is akad bőven e területen – egyszóval minden, ami kijöhet.

S ha az ember időt, fáradságot nem kímélve dolgozik rajta, ültet, öntöz, gyomlál, kapál, kötöz, akkor élhetőbbé válik az élete, meg egy kicsit a város is, ahol él.