Szokták mondani, hogy van pár olyan dolog az életben, amit az egyszerű rugóra járó férfiak soha nem tudnak megunni: a sört, a focit, a szexet és az AC/DC-t. Bővíthető a lista tetszés szerint, de most csak az első hárommal foglalkozzunk. Amúgy meg van egy régi nagy igazság a harmadik-negyedikkel kapcsolatosan is, egyik barátom pár éve kente az arcomba: „A nők jönnek-mennek, de az AC/DC marad". Mi tagadás, igaza volt.

Valahogy így vagyok a focival is, s főleg a kétévente soros nagy tornákkal, vagyis a világ- és Európa-bajnokságokkal – 1990 óta gyakorlatilag nem volt olyan meccs ezeken, amit ne néztem volna meg (azelőtt ugye, Petőfi-rádió vagy bulgárantenna), nagyon kevés kivétel azért becsusszant. Ma is el tudom mondani, hogy egyik vagy másik döntőt, elődöntőt, nagymeccset melyik barátnőmmel néztem 

és hogy mi történt azalatt.

Vannak emlékezetesen unalmas meccsek és vannak emlékezetesen jó meccsek – amikor az aktuális barátnőé, vagy mégis az övé volt a főszerep abban a bizonyos másfél órában. Egy-két kivételtől eltekintve szinte mindig volt mellettem „valaki", akinek így vagy úgy, de el kellett fogadnia a fociőrülete(me)t. És igenis, lehet a barátnőt is kombinálni a focival, nemcsak a sört.

Csak rá kell vezetni, s onnan már tőle függ az egész. Ha az ember türelmes és szeret beszélni a futballról, erről a csodálatos játékról, akkor a csajod is észreveszi egy idő után, hogy ez a dolog nem arról szól, hogy huszonkét hülyegyerek fut a labda után. Ha nem is győzöd meg arról, amiről téged Bill Shankly („Vannak, akik azt hiszik, a futball olyannyira fontos, hogy úgyszólván élet-halál kérdése. Mindig elszomorít, ha ilyen véleményt hallok. Biztosíthatok mindenkit: a futball sokkal, de sokkal fontosabb."), de azért

szép eredményeket lehet elérni.

Még akkor is, ha ehhez néha te is engedsz – nem tud nem eszembe jutni hirtelen két meccs. A 2000-es Eb spanyol-jugoszláv meccs (4-3, a torna talán legfordulatosabb meccse volt) utolsó perceiben olyformán „pozicionálódtam" az ágyon, hogy úgyis mindent láttam, s a 2006-os Ukrajna-Svájc nyolcaddöntő pedig annyira unalmas volt, hogy csak a büntetőrúgásokra fordultunk a tévé felé – a svájciak ott se tudtak gólt lőni. 2002-ben az Olaszország-Ecuador meccsből sem maradt meg sok Vieri két gólján kívül, illetve egyébről emlékezetes. 2004-ben a görög-francia meccs alatt elvették a villanyt...

Szóval, néha a körülmények hozzák, helyzet ugyanúgy adódik, mint a pályán. És le lehet szűrni tapasztalatokat, amik alapján kategorizálhatjuk a csajokat foci szempontjából. Különböző típusok voltak, szigorúan saját tapasztalat.

Egy. Aki miattam szerette meg a focit. Elkezdtünk járni, elkezdtünk focimecccseket nézni, pont vébé volt. Néha nem egy csapatnak szurkoltunk, de néha felhív ma is, hogy látta ezt vagy azt a meccset, milyen jó volt. És hogy rám gondolt.

Kettő. Aki miattam utálta meg a focit. Azelőtt bírta. De azt már nem, hogy éjnek idején felordítok, üvöltök torkomszakadtából, kiugrok az ágyból, vagy huszonévesen úgy bőgök egy eredmény miatt, mint egy taknyos kölyök, kinek elvették valamijét.

Három. Aki előtte is, utána is közömbös maradt. Mármint a foci iránt, irántam nem. Ott volt mellettem, de belealudt a döntőbe. Vagy ott sem volt. Néha lejött, megnézte, hogy focizok. Nem hitte el, hogy most éppen azért jól (másképp egyáltalán nem...), mert ő ott van.

Négy. Aki előttem is bírta, s utánam is bírja. S nemcsak azt, hogy egyik vagy másik játékos jól néz ki, "jópasi". Néztük, együtt. Néha nem egy csapatnak szurkoltunk, vitatkoztunk. Nem kellett elmagyarázni a lesszabályt.

Öt. Akinek a foci miatt jöttem be. Évekkel utána mondta el, hogy (többek között) azért, mert látta, amint kedvenc csapatom győzelme után kocsmában ünnepelek (sállal a nyakamban torkomszakadtából énekeltem).

Hat. Aki miattam fogja megszeretni. Hát ezt meglátjuk..! Jön az Eb.