Pedig ő is ugyanolyan szarul él, mint te, csak valahogy meggyőződésesebben. Már amiben éppen aktuálisan hisz négyévente, mert valahogy mindig ilyenkor kerül szem és fül elé, amikor jön a foci Európa-bajnokság. Papucsban, háziköpenyben járja a blokkot, mosolyog, pedig azelőtt alig méltatott a köszönésével. Pár hete meg tűzbe jött, mint a pap szamara, avagy fogalmazhatnánk úgy is, hogy

beindult, mint tavasszal a ganyélé.

Reggel felkel, lenyomja a melót, a munkahelyén mindenki tudja, hogy kivel tart, hogy kire szavaz és hogyha engednék, akkor kire szavazna többször is: annyiszor, ahányszor csak lehet. Fanatizmusa nem ismer határokat, hiszen képes még abban a vékonyka cigiszünetben is azzal győzködni a kollégát, hogy bizony fehér a fekete. Ráadásul szürke szín, mint olyan, nem is létezik.

Kilép a piacra, összefut egy régi ismerőssel, mianagyhelyzet, jönnek a választások, ott kell lenni. „Né! Én aszondom, hogy... " – kezdi a dumát, délre jár az óra, még nem evett semmit, savanyú a szája szaga, két kávéval van. És a meggyőződéssel, hogy a következő négy évben jobb lesz, ha az lesz, amit ő szeretne.

Kvalitásait ki lehet és ki is szokták használni. Este ideális plakátragasztó, postaládatöltő, egyszemélyes dumagép. Alig várja, hogy hazaérjen a melóból és megkezdhesse áldásos tevékenységét. Mindenhol, mindenütt. Mindenki ismeri és mindenkit ismer. Ugyanis ott tud lenni a szélrózsa mind a négy irányában egyszerre, tehát otthon, kocsmában, színházban, meccsen, koncerten, áruházban,

templomban, boltban, temetőben,

kórházban, utcán, fodrászatban, piacon, állomáson, járdán, avatáson, kiránduláson, buszon, közvécén. „Feszt úton vagyok, szomszéd, mint a lószar!" – mosolyog egyet borostás arcából, s szeme úgy csillog kora délután, hogy azt hiszed, elmegyógyintézetből engedték ki ideiglenesen. Azért (is) van papucsban.

Ha este a kocsmában a fociról vagy a nőkről akarsz egy kicsit beszélgetni, nincs két szabad perced, ott vagytok a politikánál. Elemez, magyaráz, megmond-odamond, kifordítja, befordítja mások szavait, mint egy köpönyeget. Oda is vág az asztalra, nyomatékosításféleképpen.

Kernstok Károly híres festményét valószínűleg nem ismeri, mert hanem magára ismerne a gyár kantinjában. S ahogy beszél, ahogy mond, ahogy

belejön, mint tápos tyúk a szarevésbe,

te egyszer csak azt látod, hogy fröcsög a nyála. Nem kér elnézést, folytatja. Kezdi, végzi, mondja, kérdezi, nem tágít. Olyan, mint valamelyik pilótajáték propagátora azokból a szélhámos kilencvenes évekből, akit egyszerűen nem lehetett lerázni. Tíz perc duma után már képzeletbeli gyémántfokozatossá léptetett elő, milliárdos voltál a konyhai hokkedlin.

Csak úgy, papucsban görnyedve a kockás füzet felett, ahol röpködtek a százalékok meg a részesedések. A különbség csak annyi, hogy most nem edényhamisítványt vagy mindenrejó-csodagyógyfűszer-keveréket akar rádkenni egy bónusz ajándékcsomaggal. Egyebet: embereket. Olyan embereket, akik szóvirágokkal fűszerezett politika fogalom-szószban mártóztak meg, s ezt a valamit akarja lenyomni a torkodon.

Bónuszként meg ezeknek a vezetőjét. S be is akar szervezni, mint a szekuritáté – ha hozol még egy embert, akkor már még egy ember van. Illetve vagy – mondja. Targetre dolgozik, de magának. 

E négyévente előforduló, átmeneti köcsög későn fekszik – végigpislog még kilenc tévéhíradót, öt esti talk-showt, majd a fal felé fordul, összeszedi magvas gondolatait, majd elszenderül. Hajnalban talpon van, új napra ébredt. És egyszer új napra ébred – ebben bízik minden egyes labdarúgó Európa-bajnokság közeledtén, immáron húsz éve. Pedig egyszer cserélt tévét azóta, s kakukkos óra jelzi a választások eljövetelét. Óráról-órára.

Ha hatvan évvel korábban lennénk, falura járna népet „nevelni", s arról győzködni, hogy mennyire jó a kollektív gazdaság és hogy milyen szép, új világot építünk. S akkor is csodálkozna, hogy egyesek nem akarnak táncba állni.

Mert már akkor is elegük volt az ilyen köcsögökből.