Múlt héten jelezték olvasóink, hogy a Bethlen negyedi park mellett található unitárius templom lelkésze, Rüsz Domokos kerítést építtet a templom köré úgy, hogy a parkból elvesz egy jó darabot.

„Egy picit felháborító, hogy alig van egy pár ilyen hely a városban, és azt is csak szűkítik!" – fogalmaztak olvasóink. "Elkeríthette volna csak a templomot, a parkból nem kellett volna, hogy levegyen egy darabot!" – jött egy másik érv. „Padokat kellett volna inkább elhelyezzenek, mert arra nagyobb igény lett volna, mint udvarra a papnak." „Ki hagyott jóvá neki egy ilyen projektet? Többen megkérdezték, hogy milyen jogon csinálja, ő csak annyit mondott, engedély van rá!" Eddig az idézetekből. Olvasóink kérték, hogy foglalkozzunk a témával.

A panaszok érkezése idején külföldön tartózkodtam, csak hétfőn délután sikerült kimennem a helyszínre. A munkálatok még mindig javában zajlottak, a tiszteletes boldogan pipázgatva szemlélte, amint a munkások öntik a betont, és szerelik a kerítést. Mosolyogva, nyájasan fogadott. Rengeteget mondott, de két fő gondolatot fogok kiemelni a mondanivalójából, amit fontosnak tartok az ügy szempontjából:

1. A terület, amit elkertelnek, az övék, az unitárius egyházé. Tehát saját területüket kerítik be, nem a városéból vesznek el.

2. Erre az intézkedésre főleg azért van szükség, mert egyes emberek folyamatosan rongálják a templomot, labdával berúgják az ajtók-ablakok üvegeit, betörik a hirdetőtáblák üvegét, a gördeszkás-rolleres-görkoris fiatalok összetörik a templom bejáratánál a csempét, és pap bácsi úgy érzi, hogy meg kell védenie templomát. Melyet ő épített, egész fiatalságát erre áldozta.

A tiszteletes állításai a helyszínen igazolódnak. Anélkül, hogy kérném, iratokat mutat, amelyből egyértelműen kiderül, hogy a terület az övék, ugyanakkor a rongálás nyomai is tisztán látszanak a bejárati lépcső környékén, széttört burkolólapok tucatja jelzi, hogy itt a fiatalok fészket vertek. Sőt, gyújtogatás nyomai is látszanak. Abszolút érthető, hogy a pap miért akarja bekeríteni a templomot.

Anélkül, hogy kérdezném a jogi részéről, többször elmondja önigazolásként, hogy minden teljesen jogos, minden engedélyük megvan. Hiába, hogy sietek egy másik találkára, és folyton búcsúzkodom, határozott fellépéssel bevisz magával a templomba, hogy az unitárius egyház történetéről és múltjáról, illetve a nemzettörténelemről meséljen, de szerencsére megelégszik azzal, hogy megmutatja a „kultikus épületegyüttest", amire büszke, mert ő álmodta meg, ő építtette, ő volt az elindítója ennek a „történelmi folyamatnak". Bent az irodában meglebegtet előttem néhány papírt, hogy minden engedélye megvan.

Amiket megmutat, azok közt nincs építési engedély, de ezt a kis tévedést akkor még annak tudom be, hogy szemmel láthatóan a pap bácsi valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt áll.

Nyájasan agresszív reakcióit is annak tudom be. Aznap is, majd következő napi telefonbeszélgetésünk alkalmával is többször megkérdi a tiszteletes, hogy én hogyan látom ezt az ügyet. Mondom neki, hogy teljesen jogosnak érzem, hogy bekerítené a templomot a rongálások elkerülése végett, de ugyanakkor megértem azokat is, akik fájlalják, hogy kisebb lesz a park.

„Mit, azt, hogy rúgják a labdát neki a templomnak, s kitörik nemtudomhány ablakunkat?" – sosem hagyja, hogy befejezzem a mondatomat, mindig rám ripakodik. Próbálom magyarázni, hogy ha valaki a park kisebbedéséért aggódik, még nem jelenti azt, hogy betöri a templomablakot, de hiába is mondok bármit. A pap bácsi szitkok helyett gyönyörű körmondatokat zúdít felém, melyben sziszegve csapódnak hozzám a „kultikus tereink", a „krisztianitás", „nagynemzeti közösségünk", „450 éves múltunk".

Lelki zsarolással is megpróbálkozik: „Akkor miről beszélünk? Csinálunk galibát ebből, vagy pozitívan állunk hozzá, a krisztianitás és a keresztény értékek megtartása, megőrzése szempontjából keressük azt a lehetőséget, ahol a kultikus intézményeinket tudjuk konzerválni és megtartani."

Egyik búcsúzásomkor köszönés helyett fogalmazza meg: „Kérem szépen, hogy pozitív hozzáállással, saját nemzetünket, saját egyházainkat ne blamálják az írott médiában."

Mondom neki, hogy nem akarok senkit blamálni, csak megírom, hogy mit mondott a két szembenálló fél, illetve mi a városháza véleménye. Leíratja velem egy papírra a nevemet meg az elérhetőségemet. Aztán hozzáteszi, nyájasan fenyegetve: „Legyen egy ilyen nyilvános meccs." Nem igazán értem, hogy miért akar harcolni.

Végső búcsúzásunkkor épp elhalad két fiatal hölgy a kerítés előtt, és kedvesen odaköszönnek: „milyen jó, pap bácsi, milyen jó".

Másnap reggel a városházán érdeklődöm, kíváncsi vagyok, hogy a főépítész építész-szemmel hogyan látja a dolgokat. Van-e ilyen esetekben középút, lehet-e olyan megoldásokat kitalálni, javasolni, amelyek mindkét félnek megfelelnek. Vagy egyáltalán kell-e, fontos-e a város szempontjából az a parkrész, amit most bekerítenek. Egy szó mint száz, kíváncsi vagyok, hogyan látja egy építész ezt történetet.

Sajnos, nem járok szerencsével, Márton Ildikó kiszállásban van, és nem fog válaszolni nekem, míg haza nem jön. De még mielőtt megválaszolnák ezt nekem a városházáról, hív valaki egy ismeretlen számról.

Ismerős hang, egy percig angolul beszél, többször elismétli, hogy „unknown flying object", már-már gondolkodom, hogy melyik haverom próbál ilyen balgán poénkodni, mire megszólal magyarul is, és rájövök, hogy ez biza a pap bácsi. Elég furcsa és érthetetlen a beszélgetésünk, definiáljuk a szentségességet, sokat beszél arról, hogy most csend van ott a kertben és süt a nap, de csak a tízperces beszélgetés vége felé értem meg, hogy a sokat ismételt csenddel azt akarja mondani, hogy leálltak a munkálatokkal. Rákérdek. Megerősíti, a városháza leállíttatta a munkálatokat.

Szomorúan panaszolja: „Nekem kifele áll a szekerem rúdja. Én csupán a nemzetemnek, a vallásos közösségemnek és nem utolsó sorban a 450 éves létünknek a diadalára szerettem volna még egy utolsó löketet, férfiúi módon, nyomni bele ebbe a közösségbe."

Bevallja, nem volt ideje építési engedélyt kérni. A beszélgetés végén síró, elfulladó hangon mondja, hogy „Nekem már nincs tovább. Nekem már csak leszerelés van. Nekem csak már le-sze-re-lés van. Ennyi az egész." Hiába próbálom vigasztalni, hogy ne keseredjen ennyire el, ez csak egy kerítés, nem a világvége, síró hangon elbúcsúzik, s leteszi.

Sajnálom, hogy ide jutottunk. Sajnálom a pap bácsit is. Érzem rajta, hogy nem egy rossz ember, s érzem azt is, hogy jót akar, csak valahogy az akarata időnként erősebb a bölcsességénél. És annyira belemerült a harc tekervényeibe, hogy elfelejtette, hogy az egyenes útról nem jó letérni apró hazugságok és cselek kedvéért. Pedig bizonyára tud egy marék bibliai idézetet is erről.

Na de attól függetlenül, hogy a pap bácsi el van telve picit magával, mint történelmi személyiséggel, meg attól eltekintve, hogy még egyszer sem tudtam vele józanon beszélgetni, még mindig normálisnak és jogosnak tartom azt az igényét, hogy megvédhesse templomát egy kerítéssel. Őszintén, az építési engedély hiányát egy ideiglenes problémának tartom, amiért nem érdemes könnyeket ejteni. Amennyiben kérelmezi az engedélyt, valószínű, hogy meg fogja kapni, mert az övé a terület. A mindenkori városvezetés keresi a papság kegyeit, nem valószínű, hogy megakadályoznák a folyamatot. Ráadásul a kerítés is aránylag szép, ízléses. Nem túl sokat gondolkodhattak azon, hogy stílusban találtassák a templomhoz vagy a környezethez, de nem is ronda, tehát azzal nem sokat lehet kötekedni.

Úgy érzem, hogy ennek a konfliktusnak az alapja a párbeszéd hiánya. A pap bácsi, ha az építési engedély kérelmezésével párbeszédet kezdeményezett volna építészekkel, illetve a park méretének csökkenéséért aggódó városlakókat nem pattintotta volna le magabiztosan, mint egy helyi kiskirály, akkor nem jutottunk volna ide.

A tiszteletesnek nem tudom felhányni, hogy ennyire makacs, a legtöbb templomépítő pap ilyen. Ha nem lennének ilyen konokul kitartók, nem tudnák végigcsinálni művüket. Na meg aztán a föld is az övé, törvényes joga van, hogy kapaszkodjon belé, ne akarja megosztani másokkal. Az csak részletkérdés, hogy nem az övé, hanem az egyházé, de mivelhogy az egyháznak ő szerezte, a templomot ő építette, érthető, hogy ennyi idő után magáénak érzi az egész „kultikus" ingatlant.

Tegnap beszélgettem egyik parkféltővel is, ők még mindig kitartanak amellett, hogy a kerítést lehetett volna közelebb is rakni a templomhoz, s akkor több maradt volna parknak. Az egyháznak is a közösséget kellene szolgálnia, gondolják többen is, és a közösségnek fontosabb, hogy nagy legyen a park, mint az, hogy nagy legyen a templomudvar. Még az unitáriusok is gyakrabban használják a parkot, mint a templomudvar. Gondolják ők. De erről könnyű okoskodni, gondolom én, míg nem tied a terület. Más területével nekem is lenne ötletem, de nem biztos, hogy az illető is úgy gondolja.

Beszélgettem olyanokkal is, akik azt mondták, hogy azok, akik most a parkot féltik, eddig kellett volna felébredjenek, és minden egyes alkalommal elkergessék a templom lépcsőjén bandázó suhancokat. Úgy érzem, ez az az eset, amikor mindenkinek igaza van, csak hiába.

Ha őszinték szeretnénk lenni, még azoknak a suhancoknak is igazuk van, akik ott összetörték a csempét, vagy tüzet raktak, nem biztos, hogy rombolási szándékkal. Amit ők tesznek, tettek, az egy életkori sajátosság. Valószínűleg tíz-húsz év múlva a társadalom hasznos tagjai lesznek, és esetleg el is fogják ítélni a romboló fiatalokat, de most még ilyenek.

Ők nem tehetnek róla, hogy ebben a városban nincs egy park, nincs egy kis zug, ami tizenévesek találkozóhelyének lenne kiépítve. S akkor ők hol bandázzanak? Ahol tudnak. A kisgyerekeknek van játszóterük, mert az a szülőknek fontos, a túlsúlyosoknak építettek gépparkot, a nyugdíjasoknak van parkjuk, ahol leülhetnek pletykálni egy padra az árnyékba, még a kutyáknak is van parkjuk, csak a tizenéveseknek nincs semmijük. S ejsze nem is lesz egyhamar, mert nem választópolgárok, hogy a szavazatuk számítson.

Szóval mindenkinek igaza van, csak külön. Van-e rá esély, hogy ezek az igazságok közelebb kerüljenek egymáshoz?

A főépítész véleményére még mindig kíváncsi vagyok. Majd ha hazajön, s szóba áll velem, jelentkezem. Addig is, drukkolok a pap bácsinak és a parkvédőknek. Hajrá!