Idén, szeptember 19-ig 107 állatharapásos esetet jegyeztek a városi kórház fertőző osztályán, ennek 95 %-a kutyaharapás volt – tudtuk meg dr. Bíró Judittól, az osztály szakorvosától, aki hozzátette, hogy macska-, ló- és szarvasmarha-harapás is előfordult. Fél év alatt 67 harapás volt, ebből 38 esetben prevenciós kezelést kellett végezni – ezekben az esetekben nem sikerült az állatot azonosítani.

Az azonosított állatot (pl. amikor egy házőrző harap meg egy belépő embert) két hétig állatorvosi megfigyelés alatt kell tartani, ennyi idő alatt lehet megállapítani, hogy veszett-e. Első lépésben az ember sérülését látják el, utána jön a kezelés, ami nem jár kórházi befektetéssel, csak öt oltással. Az orvosnő elmondta, hogy mélyebb, súlyosabb sérülés, izomroncsolódás nem volt idén.

Harc a dominanciáért

A város területén – főleg tüzelési periódusban – több helyen is lehet látni falkába verődött ebeket, amelyek veszélyesek is lehetnek. Az elmúlt napokban például a Berek sétány környékén éjszakánként gyűlt össze egy csapat kutya. Emberre is támadtak már, egymással is harcolnak a dominanciáért, hangosak. Felhívtuk a polgármesteri hivatal városgazdálkodási osztályát, jeleztük a problémát, ígéretet kaptunk arra, hogy megoldják. A bevett módszer szerint a városi menhelyre gyűjtik az ebeket.

Az ilyen állat támadhat hirtelen, falkában bátrabb, de alapvetően nem az ilyenekkel vannak a nagy bajok. Sokkal inkább a kutyatartók, a gazdák a problémásak. Azok tájékozatlansága, illetve a „leszarom-más-mit-mond-és-mit-csinál" hozzáállás okozza a gondokat, ami ennek a városnak a közlekedési kultúrájában és más „dolgaiban" is észrevehető.

Székelyudvarhelyen – akárcsak másutt – a kutyatartók egy része státusszimbólumnak tartja a házi kedvencet.

Az nem baj, ha nagytestű, csak tudjunk bánni vele – elég nevetséges, amikor egy megtermett férfiembert vonszol maga után a kutya az utcán. Nagy ház, nagy kocsi, nagy kutya – csak éppen az a baj, hogy a neveletlen kutya kárt tehet a gazdában is, s másban is. Ilyenkor pedig a gazdi a hibás.

Egy kutyát ugyanis lehet agresszívnek, határozottan idiótának, bolondnak nevelni, s élvezni, hogy mindenki fél tőle – ha gazdája nem foglalkozik vele, vagy ha kimondottan agresszívvé neveli, akkor nem kell csodálkozni azon, hogy az állat megtámad vagy megharap mást is rajta kívül. Megharapja a másik kutyát, az embert, megtámadja a gyereket. A kutya

voltaképp a gazda "képe",

s habár a közismerten agresszív fajták egyedei már nem annyira népszerűek a városban, mint mondjuk a kilencvenes évek végén, azért még mindig akad néhány.

Sándor Zsolt állatorvos szerint az ilyen állatok gazdáinak nagyon kevés hányada igényel orvosi ellátást, rendszeres kezelést az állat részére. A szakember hetente (a kutyák tüzelési periódusában) két-három sérült kutyát lát el. Ha két kutya összeverekszik, általában a fejen okoznak sérülést, a nyaktájék és a fülek is "célpont", illetve meneküléskor a hátsó lábak. Amelyik tanítva van a verekedésre, az nyakra megy, harap, fojt.

Ha két sétáltatott kutya kap össze, a legfontosabb, hogy kézzel ne nyúljunk közéjük, mert a saját kutyánk is megharaphat – a legjobb módszer, ha vizet öntünk rájuk, mert attól megriadnak. Ha pórázon sétáltatjuk az állatokat és agresszívnek, neveletlennek tűnik a közeledő kutya, kerüljük el.

Amikor emberre támad egy kutya, a legfontosabb alapszabály a nyugalom megőrzése. Ne nézzünk az állat szemébe, ne hadonásszunk, ne fordítsunk hátat neki, ne meneküljünk, mert a vadászösztön felébred benne és bátrabb lesz. Ha mégsem sikerül elkerülni a támadást, akkor kézzel, ököllel védjük a fejünket, nyakunkat, férfiak egyik kezükkel az ágyékukat, hogy lehetőleg végtagba harapjon az állat. Utóbbi tényleg nem vicc, aki olvasta Mario Vargas Llosa Kölykök című kisregényét, az valószínűleg nem neveti el magát ezen.

Utcai kutyatámadásnál mindig az oldalunkat fordítsuk a támadó kutya felé – lassan sétálva kell távolodni, a gyereket (ha van velünk) a hátunk mögé küldeni. A gyerekre többször támad a kutya, s az is alapszabály, hogy kisgyereket nem hagyunk magára még otthon sem a kutyával.

Pásztorkutyák – te kinek drukkolsz?

A pásztorkutyák sajnos vidékünkön is külön alosztálynak számítanak – a megszokott kép az, hogy a pásztor áll és bámul, mint a borjú az új kapura, rosszabb esetben még szórakozik is (tisztelet a kivételnek), a bepánikolt kiránduló pedig azt sem tudja, hogy hova meneküljön félelmében. Pedig egyetlen füttyébe kerülne a visszahívás. Ilyenkor azt kívánja az ember, hogy bárcsak felfalnák a medvék az egész nyájat, a pásztorral, a botjával és a kutyáival együtt.

Volt olyan eset a kilencvenes években, amikor a vadászokra rátámadó juhászkutyákat egyszerűen lepuffantották, s utána a pásztorokat is majdnem. Amikor a kutyák támadtak, egy nagyképű mosoly és gúnyolódás ("Fel a fára!") volt a "nemes", pásztori reakció, de a vérben forgó szemű, felemelt bottal hadonászva közeledő juhpásztor is úgy meghátrált a félelem szülte határozottságtól és a ráfogott csőtől, mint Napóleon Waterloo-nál.

A fát nem véletlenül mondta a pásztor, mert ha olyan terepen támadnak meg a juhászkutyák, ahol van fa, akkor vessük neki a hátunkat, hogy hátulról ne tudjanak megmarni – ezek ugyanis általában többen támadnak, megkerülnek. Ha ledöntenek, kuporodjunk össze, az arcunkat, lágyékunkat védjük karunkkal, öklünkkel. Nagyon hasznos lehet, ha van nálunk gázspray, s ha a kutyákat "megoldottuk", ne felejtsük el a pásztort feljelenteni gondatlanságból elkövetett testi sértésért a legközelebbi rendőrőrsön.

Ha van nálunk bicikli, akkor ne meneküljünk vele, hanem álljunk meg és a kerékpárt tegyük magunk elé, ezzel már lehet védekezni. Székelyudvarhelyen a város peremvidékére jellemző, hogy házaktól eljött kutyák azt a területet is a magukénak érzik, s ezért lesznek agresszívek. Illetve azért, mert gazdáik nem foglalkoztak velük, s mert egy olyan városban élnek, ahol senki és semmi nem számít. Az sem, hogy mit mutat a kutyaharapási statisztika.