Tudod, miért rúg be az egyetemista a vizsga előtti napon? És azt, hogy miért sérül le ösztönösen az atléta a nagy versenyek előtt? Az ötödik Pszinkron utolsó előadásából kiderült, az esélytelenek nyugalma volt ugyanis a beszélgetés témája. Dósa Zoltán erről Török Lilla sportpszichológussal beszélgetett a Művelődési Ház koncerttermében.

„Szerintem az önakadályozásban van valami ráció" – mondta az atlétikai versenybíróként dolgozó meghívott. A sportpszichológus találkozott olyan atlétával, aki mindegyik fontos versenye előtt sérüléssel bajlódott, és arra jutott, hogy ennek a fiúnak igenis jó, hogy ő mindig sérült a versenyen, hiszen ebből a helyzetből nem tud rosszul kijönni. Ha rossz eredményt ér el, azt rá lehet fogni a sérülésre, azonban egy győzelem „még sérülten is" hatalmas teljesítménynek számít.

A szakirodalom ilyen önakadályozó viselkedésként emlegeti a másnapos egyetemi hallgató esetét is, de a „már úgysincs elég időm felkészülni a vizsgára" típusú halogatást is itt említette meg az előadó. Ezzel az önakadályozó tudattalanul is a saját válláról próbálja levenni a terhet, mindenképpen egy tőle független okot kell keresnie a kudarcra.

Ugyancsak erre példa a vizsga előtti versengés, hogy ki szorong jobban, vagy ki tanult kevesebbet. Pedásoknak jó tudni, Dósa tanár úr rosszul van ettől a jelenségtől.

Akkor vagy a legnagyobb király,

ha úgy kapsz ötöst, hogy te tanultál a legkevesebbet. Csak győztesen lehet kijönni az efféle helyzetekből.

Dósa egy másik kudarcmentő stratégiát is megemlített. Azt, amikor valaki vagy túl könnyű, vagy túl nehéz feladatot választ. Ha például nem sikerül egy puskával átlőnie valakinek a kulcslyukon, senki nem fogja lebőgni, ugyanis nagyon nehéz a feladat, viszont ha sikerült, az nem semmi teljesítmény. Éppen ezért a közepes nehézségű feladatok mutathatják meg leginkább, hogy valakinek milyen képességei vannak, tette hozzá a sportpszichológus.

A beszélgetőpartnerek megegyeztek abban, hogy ezek a külső okok, amikkel leveszik a kudarc lehetséges terhét vállukról az esélytelenek, azért is fontosak, mert önértékelésükhöz nagymértékben hozzájárul, hogy mit gondolnak róluk mások.

Az önakadályozó szeretné megtartani annak a lehetőségét, hogy ő zseniális, csak éppen nem tudja megmutatni azt. Az, amit gondol a saját képességeiről, visszahat arra, amit saját magáról gondol és fizikai, illetve pszichikai jólétére.

Ki a menő az osztályban?

A fent felsorolt kudarckerülő technikáktól eltér a homokzsákoló stratégia (sandbagging). Míg az előző technikák nem tudatosak, a homokzsáktechnikát alkalmazók teljesen tudatosan állítják be magukat gyengébb ellenfélnek a többieknél. Azt mutatják, hogy őket le lehet becsülni, így téve bravúrossá az esetleges sikert. Az önakadályozó elkerüli azt, hogy egy kudarc a képességeit érintse, a homokzsákoló nem.

Török Lilla azt mondta, egy stabil önértékelésű gyerek ilyent nem nagyon csinál, ő a kudarc után nem omlik össze. Az önakadályozó gyerekeket nem lebuktatni, hanem segíteni kell, hiszen bár úgy tűnik, lusták és érdektelenek, pont, hogy nagyon érdekli őket, milyen teljesítményt érnek el, és a társak mit gondolnak róluk, a képességeikről.

A pedagógusoknál valóban eléri a célját a stratégia, mert nem gondolják a gyerekről, hogy buta, de a személyiségét ettől függetlenül még nem fogják kedvelni, mert a pedagógusok nem szeretik a lusta gyerekeket.

Megkérte a közönséget az előadó, emlékezzünk vissza, kedveltük-e az ilyen kortársainkat. Szerinte bár annyira nem kedvelhetőek, népszerűek, nagyobb a szociális hálójuk és veszélyes, hogy normaformáló szerepük lehet, ők szabhatják meg, hogy mi a jó és mi nem az, ezért is fontos, valahogy elérni, hogy ezek a gyerekek ne féljenek a teljesítményhelyzetektől.

Dósa Zoltán ezzel meg is kapta a magyarázatot arra a történetre, mely szerint egy kisgyerek a nagyon jó válaszért piros pontot kapott a pedagógustól, de amikor az elfordult, a gyerek satírozni kezdte azt, nem kellett neki a dicséret, a megkülönböztetés. Török Lilla szerint abban a csoportban szégyen jónak lenni. Ilyenkor a szabályhozó gyerekre kell hatnunk, mert általa az egész csoportra képesek leszünk.

A meghívott felrakatta azok kezeit a közönségből, akik szerint a stréberség pozitív tulajdonság. Öt kéznél nem volt több a levegőben. Ezzel megmutatta az előadó, mennyire fenyegető az erőfeszítés, hiszen a túlzott erőfeszítéssel azt kockáztatja meg valaki, hogy kevésnek fogják tartani képességeit.

Az erőfeszítés fenyegető dolog,

hogy még jobban érzékeltesse ezt, annak nyújtatta fel a kezét, aki szerint okosabb az, aki nagy erőfeszítések árán kap tízest, mint aki kevés erőfeszítés árán. Naná, hogy alig volt kéz a levegőben. „Megvan, miért nem tanulnak a gyerekek" – vágott közbe Dósa, majd azt is elmesélte, hogy a tanítóképzőben, ahol többnyire lányokkal volt körülvéve, mennyit hallgatta a diákok sírását, hogy nem készültek, miközben a vécében zugtanultak.

Dósa két kérdés között, hogy oldja a hangulatot, elmondott egy vizsgázási stratégiát is, mégpedig a 13-as tétel trükkjét. „Szóbeli vizsgán, ha tételt húztok, és azonnal visszateszitek a kupacba, a tanár meg fogja kérdezni, hogy miért csináltátok. Erre azt kell válaszolni, hogy a 13-as tételt húztad ki, amire a tanár azt fogja mondani, hogy nem úgy van az, mondd csak a tizenhármast!". Így elég csak a 13-as tételt megtanulni ahhoz, hogy nyert ügyed legyen a vizsgán.

Az előadó azt a kutatási eredményt ismertette, mely szerint, ha egy tanár a képességet és nem az erőfeszítést dicséri meg, például azt mondja a gyereknek, hogy milyen okos, attól csökken annak az IQ-ja, mivel nem kap egy irányt, hogy merre tovább, csak annyit tud, hogy okos, és ezt fent kell tartania. Ugyanilyen veszélyes egy gyerekre azt mondani, hogy buta.

Megtudtuk, egy másik kutatás szerint egy diáknak sokkal fontosabb az, hogy okosnak gondolja őt a tanára, mint az, hogy hányas osztályzatot kap tőle. Ha valakiről azt halljátok, hogy okos, de lusta, simán lehet, hogy ő egy kudarctól félő stratéga.

És itt jön be leginkább a pedagógus szerepe

A szakirodalom szerint a kudarckerülési stratégiák mértékét leginkább azzal lehet csökkenteni, hogy hangsúlyozzuk, nem a jó eredmény a fontos, az, hogy jobb jegyet kapjál XY-nál, hogy okosabb légy nála, hanem hogy tanulj. A pedagógusnak a képesség helyett az erőfeszítésnek kell megnövelnie a státuszát.

Éppen ezért gondolja úgy az előadó, hogy az iskolának és a pedagógusoknak a tudás átadásán túl is elképesztően nagy szerepe van a kicsik fejlődésében. Fontos, hogy nyitott legyen a diákra, próbálja megérteni, hogy mit miért tesz, mert nem biztos, hogy azért nem tanult, ami a tanárnak logikusnak tűnik.

Török Lilla azt mutatta meg, hogy mennyire más perspektíva a gyerek szempontja, akinek meg kell hoznia azt a döntést, hogy tanul-e vagy sem, és mennyire sok szorongás lehet egy iskolapadban. „Sokkal bonyolultabb a helyzet annál, hogy a gyerek tanul, ettől boldog ő is, aztán a szülő is boldog, a tanár is, mindenki boldog".