Székelyudvarhelyen a helyi televízióban (előbb Ati Beta Tv, majd Digital 3 Tv) kóstoltál bele a médiába, s kisebb-nagyobb megszakításokkal most is ebben a világban dolgozol. Gyerekkorodban, diákkorodban megvolt-e benned ez az egészségesnek tartott exhibicionizmus, ami ehhez a pályához kell?

Ha az újságíráshoz, a médiához kell az exhibicionizmus, akkor nagy bajban vagyok, ugyanis nem tartom magam különösen annak. Nagyjából annyira vagyok exhibicionista, mint átlagban egy építész, egy jogász, egy tanár, egy eladó az újságos boltban vagy egy trafikos. Sőt, alapvetően zárkózott vagyok, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy bezárkózom.

Igyekszem kedvesnek, normálisnak lenni, csak nem vagyok kitárulkozó, különösebben nem akarom magam megmutatni. Azért lettem újságíró, és azért érzem jól magam a bőrömben, mert szeretem ezt a munkát. Csak ennyi. Más gyerekkorában orvos, tanító, tűzoltó akar lenni, én újságíró.

Mindössze kíváncsi ember vagyok, nagyon sok minden érdekel, és nagyon sok mindent érdekesnek tartok, meg nagyon sok minden kiveri a biztosítékot. Ezeket akarom megmutatni. Felszolgálom az eseményeket, mint a büfés a szendvicset, a pincér a levest.

Hogyan kezdődött, mikor voltál képernyőn először, milyen műsorban? Emlékszel még a körülményekre?

1996. március 8-án voltam először az Ifimagazinban, mint műsorvezető. Otthon kikattantak. Én arra számítottam, hogy a szüleim magukon kívül lesznek, hogy én milyen szép és okos, meg ügyes vagyok. Ehhez képest tényleg ki voltak, de nem a dagadó büszkeségtől.

Emlékszem arra az estére, az egész család otthon ült, a szüleim, a nővérem és a húgom. Kötelező Ifimagazin-nézés volt műsoron. Lejárt a fél órás műsor, anyám sírdogált, de nem mondott semmit. Apám viszont közölte, hogy mehet ez a hóbort mindaddig, míg nem lesz a tanulás rovására.

Az Ifimagazin műsorvezetőjeként milyen interjúkra, riportokra emlékszel?

Olyan különösen maradandót nem alkottam, ezért már én sem emlékszem az egyes forgatásokra. Viszont nemrég egy internetes archívumban megtaláltam egy anyagomat: egy szentegyházi tátikán készült. Onnan jöttem rá, hogy én vagyok a riporter, hogy kiírták a készítők nevét. Mai szemmel egészen borzasztónak találom az egész összeállítást, a kérdéseimet meg pláne. De tényleg, förtelem... fájdalmasan rossz.

Hangosan nevettem magamon, a barátaim is, akiknek megmutattam. De nem szégyellem! Azért nem, mert 16 éves voltam, akkor kezdtem el tanulni a szakmát. Akkor lennék bajban, ha most is azon a színvonalon dolgoznék.

Egyébként van egy lesújtó élményem abból az időszakból: volt a tévében egy telefonos játék, ahol már nem tudom mit kellett csinálni a nyereményért. A beosztott műsorvezető valamiért kiesett, és én lettem aznap a helyettese. Élő adás volt, teljesen kész voltam az izgalomtól, akkora frászban voltam, hogy a játékosnak feltettem a kérdést és rögtön el is mondtam a megfejtést. Szegény néző meg nem értette az egészet. Rémes volt utána, azt éreztem, hogy én vagyok a leghülyébb a világon.

Miért ért véget a fiatalkori, diákkori tévézés, mi történt utána veled? Mennyire maradtál közel a médiához? A televíziózáson, rádiózáson kívül még mi érdekelt akkoriban?

Édesapám nem értékelte túl sokra az újságírást, nemes egyszerűséggel nem tartotta többre ripacskodásnál – legalább is azt a szintet, ami szerinte általam megüthető volt. Ezért inkább valami tisztességes szakmát szeretett volna nekem. Apám nem volt kishitű, de nem szerette az ábrándokat, 18 évesen pedig nem tudtam meggyőzni arról, hogy én egyszer minőségi szintre tudok lépni.

És apámnak tulajdonképpen igaza volt: amikor én kitaláltam, hogy valahol egy kommunikáció szak elvégzése után, mezei bölcsészként majd meg tudok élni, mint újságíró, akkor még nem tudtam mit jelent számlákat fizetni, autót tankolni, egyáltalán megélni a saját keresetemből. Ez amúgy is nehéz pálya mindenkinek, ráadásul borzasztóan fontos, hogy mi van az ember fejében: nem elég tudni a szakmai technikai fogásait, átfogó ismeretek kellenek. Ehhez pedig a kommunikáció szak édeskevés.

Nálam minden az apámnak való bizonyítással kezdődik, és azzal is fejeződik be. Kerek egy évet dolgoztam az udvarhelyi bútorgyárban, mint szakképzetlen munkás, hogy meggyőzzem édesapámat és magamat... Nagyon kemény volt! Salopéta, por, hangosan bőgő gépek, elszívók, cirkulák... Szóval minden, ami egy bútorgyárban van. A múltkor, mikor otthon voltam, elmentem a gyárhoz: szinte alig maradt valami belőle, szerettem volna bemenni, beszívni az illatot, de végül lebeszéltem magam róla.

365 nap gyári munka után a Príma Rádióhoz kerültem, és azt hiszem itt történt meg újságírói egyedfejlődésem irányának meghatározása: hírszerkesztő és hírolvasó lettem. Itt voltak az első beszédórák, Fincziski Andrea volt az első tanárom – nyűttük a Montágh Imre-könyvet, el is határoztam, hogy elmegyek inkább könyvelőnek, mert ez a dolog nehezebb, mint gondoltam. Aztán mégis volt eredménye. Építkezésnek tekintem az eddigi pályafutásomat, ugyanis semmiféle befektetett munka vagy lemondás nem volt eredménytelen.

Mennyire volt tudatos az, hogy egyszer egy kereskedelmi vagy közszolgálati médiaorgánumnál fogsz majd elhelyezkedni?

Amikor 2003-ban felajánlottak egy bemondói állást a Magyar Rádióban, már nem volt számomra kétséges, hogy mi az irány, itt Budapesten már a szakmai fejlődés, a minőség volt a cél. A közszolgálatnak tulajdonképpen később lettem a híve, előbb meg kellett értenem, hogy ez mit jelent. Nem gondolom, hogy huszonkét évesen az átlagosnál ostobább voltam, de eszem és érettségem sem volt kiemelkedőbb, mint a többieknek. Egyszerűen csak úgy voltam, a dolgok pedig annál sokkal bonyolultabbak, minthogy átfogó képem lett volna a teljes médiáról.

Szeretem a közszolgálatot, ma úgy érzem, hogy van itt helyem, de azt is el tudom képzelni, hogy egyszer nem az állam által finanszírozott rádióban vagy tévében dolgozzak. A tartalom a lényeg, meg a mögötte lévő gondolat! Hangsúlyozom, hogy gondolat és nem ideológia (tekintsük azt vulgarizálódottnak vagy sem).

Egyébként mindig érdekel egy csomó minden. Hogy a korábbi években mi érdekelt, arra már nem is emlékszem. Jelenleg is egy sor dolgot csinálok amellett, hogy dolgozom a rádióban. Például tollasozom, megszerettem a sakkot és a zongorát. Persze egyikben sem vagyok jó, nem teljesítek kiugróan, viszont nagyon élvezem.

Évekkel korábban megfertőztek a fényképek... Ahhoz nincs bátorságom, hogy fotózni kezdjek, de nagyon szívesen megnézem más alkotásait, és szívesen beszélek róluk. Ezek mind-mind önálló szakmák és én mindenki másban tisztelem azt, amihez ért. Édesanyám mondogatta gyerekkoromban, hogy mindegy mi lesz belőlem, de azt tanuljam meg rendesen.

Ő mindig a suszter példájával jött, de néhányszor megemlítette, mint lehetőséget, hogy lehetek pásztor, mert szeretem a számokat, a matematikát. Talán nem vétettem volna el a csorda létszámát... Én mindig is a médiában vagy filmgyártásban képzeltem el magamat.

Gondolom, hogy egyből nem ment könnyen, ott is ki kellett járni a szakmai szamárlétrát.

A rádióban az volt a jó, hogy benne volt a fejlődés lehetősége. Bemondóként kerültem ide, és miután szereztem némi jártasságot, kezdtem érdeklődni más irányba is, lehetőséget adtak. Óriási dolog, ha az ember lehetőségeket kap. Persze kell tudni, hogy mi az, amire még egyelőre nemet kell mondani, és mi az, amit már be lehet vállalni. Mint minden más szakmában, itt is meg kell tanulni minden egyes lépést.

A bemondás mellett riporterkedni kezdtem, aztán megtanultam a hírszerkesztést, meg egy sor más dolgot. Az sem mindegy, hogy melyik műsorba kerül az ember. Nekem mázlim is volt, hogy a legjelentősebb szakmai műhelyekben dolgozhattam. Egyébként a szerencse mindig egy lényeges tényező, egy sor dolog ezen dől el. Olyan, mint jó helyen lenni jó időben.

És még valami: a rádióban olyan emberekkel dolgoztam/dolgozom együtt, akik ennek a szakmának a krémjét jelentik, ők a legnagyobbak. Nagyon-nagyon sokat tanultam tőlük, nincs az a főiskola, egyetem, vagy sokadik egyetem, ahol a szakmát jobban meg lehetne tanulni.

Közben pedig megtanultam, hogy sokkal fegyelmezettebbnek kell lennem, mint korábban voltam. Ez a lemondás egy újabb szintje, néha acélidegek kellenek hozzá. Aztán ez is rutinná válik, csak észrevétlenül emészti az ember energiáit. De a másik oldalon megjelenik az eredmény, mint bevétel. Ismét szerencsésnek mondhatom magam, mert nekem a mérleg ezen oldalán többnyire itt van többlet.

Azt hiszem Kossuth Rádió-fertőzésem van: van valami ebben az intézményben, ami ha egyszer beszippantja az embert, akkor többet nem tud tőle szabadulni. Járványszerű, mert vannak kollégák, akikkel hasonló időben kerültünk ide, és jelentős részüknél megvan ez a kattanás – a korábbiaknál még súlyosabb.

Más környezet, más emberek - van, aki könnyen veszi az ilyen változásokat az életben, van, aki nehezebben. Neked hogy ment a pesti beilleszkedés, az ottani életforma megszokása?

Budapestben és Udvarhelyben egy közös van: a nyelv. Minden egyéb más! A legelején vért izzadtam, amíg megszoktam ezt a rendszert. Egyrészt ott volt a Magyar Rádió sok száz munkatárssal, épülettel, a számos stúdióval. Meg kellett tanulnom, hogy melyik stúdió hol van, hol kell elmondanom a híreket.

Az első napokban a kijárat megtalálása is külön feladvány volt. De tényleg! A Magyar Rádió egy labirintus... Aztán jött az ügyintézés. Az alapvető léthez meg kellett ismerni a magyar intézményrendszert, papírokat beszerezni – ezt utáltam a legjobban. Minden olyan bonyolult volt, számomra értelmezhetetlen. Hozzá kellett szokni ahhoz, hogy néhány hivatalban felmossák velem a földet csak azért, mert egy külföldi vagyok, aki itt akar boldogulni.

De túl lehetett élni, különben nem maradtam volna itt. És én mindent egyszerre akartam: beiratkoztam egy főiskolára is, nappali tagozatra. Ez volt az igazán kemény pálya: a rádióban nem maceráztak a kollégák, nagy részüktől segítséget kaptam, a főiskolán viszont az évfolyamtársak egy-két hülyeségem miatt szétcincáltak.

Mondok egy példát: valahogy elkerült engem az az alapinformáció, hogy itt 1-től 5-ig osztályoznak. Én meg szóvá tettem egy ötös dolgozatomat... tízest akartam. Nagyon ciki volt, ma is vannak kollégáim, akik felemlegetik. Persze ezen ma már derülünk, de én mindenképpen azok közé tartozom, akiknek nehezen ment az első egy-két évben. Aztán belejöttem.

Mennyire szeretted meg Budapestet, mint életteret?

Most már szeretek itt élni, de különösebben nem viselne meg, ha új várost, új országot kellene megszoknom. Udvarhelyről volt nehéz elköltözni annak idején. Amit a legjobban szeretek Budapestben, hogy mindig van mit felfedezni, van mit megismerni. Szerintem szép ez a város.

Éppen a minap állapítottam meg magamban, hogy csodaszép a Duna-part. És a legjobb a belvárosban élni! Ez azért érdekes, mert különösebben nem szeretem a zajt és a tömeget, mégis a belvárosi élet velejárója, hogy mindenben benne lehet élni. A fizikai közelség egészen másfajta életélményt nyújt. Izgalmas.

Azért is szeretek itt élni, mert vannak itt barátaim. Ez nagyon fontos. Az egyik legfontosabb dolog, ha az ember idegenbe költözik, hogy barátokat szerezzen.

A másik, amiben Budapestnek helyzeti előnye van Udvarhellyel szemben, hogy ez egy milliós nagyváros. Nincs olyan nap, amikor ne lehetne valamit megnézni: színház, mozi, kiállítás, koncertek, stb. Bár minden nap nem járok rendezvényekre, de mindenre van időm... Hozzáteszem, ez annak is köszönhető, hogy nincs tv-szolgáltatásom. Az internetnek köszönhetően nem vagyok információ híján, és nem is hiányzik a tv, hogy nem bámulom órákig. Rádiófüggő vagyok.

Milyen gyakran jársz haza, köt-e Székelyudvarhelyhez még valami?

Ezer szállal, gyakorlatilag mindenben kötődöm Udvarhelyhez. Én udvarhelyi vagyok. Budapesten élek, de ez nem jelent semmit. Ez csak egy város, itt van a munkahelyem és néhány ember. De az otthont Udvarhely jelenti. Egyrészt azért, mert ott él a családom, másrészt ott nőttem fel, engem az udvarhelyiség határoz meg. És Udvarhelyen van eltemetve az apám. Fizikailag lehet máshol élni, a világ másik felén is, de a lelki-érzelmi kötődések nem oldódnak fel a kilométerektől.

Mindezt nem üres lózungnak szánom, mondok egy példát. Az utóbbi időben a tv-ben, vagy csak simán a büfében találkoztam olyan kollégákkal, akik szintén udvarhelyiek, vagy a környékről valók. Mindenkiből árad az udvarhelyi életérzés, van közös pontunk, közös élményvilágunk. Onnan jöttünk és kész, értjük egymást.

Ha egy udvarhelyinek azt mondom, hogy UFF, akkor tudja, hogy miről beszélek. Egy nem udvarhelyi azonnal az indiánokra asszociál. És ott van az Olt-cuki, a felső-Bethlen, a Murok, a régi pionírház és a többi. Ez olyan, mint kiterjesztve az Eugenia, ezt csak mi értjük, akik Romániában éltünk. A kultúra és a szocializáció meghatároz, hiszek ebben. Ha unalmasan is hangzik, de én ez vagyok.

Viszont érdekes, hogy miközben általában foglalkoztat a politika, az udvarhelyi marakodás nem köt le. Persze követtem a legutóbbi választásokat, az azt megelőző kampányt. Néha kifejezetten jókat derültem, máskor pedig égnek állt a hajam. A távollét segít az objektív látásban, a lokálpatriotizmus pedig a rózsaszín felhőben. Ez is én vagyok.

Gondolom, hogy szakmai terveid vannak - milyen műfajú, típusú műsort készítenél szívesen?

A közélet-politika áll hozzám a legközelebb. A jelenlegi munkáim is leginkább a hírekhez kapcsolódnak: szerkesztek, híreket mondok, stb. A terveimben is hírháttér műsorok vannak, ugyanakkor különösebben nem ábrándozom, a feladat majd megtalál, de egyelőre nincs ezen a területen megkeresés.

Ez első hallásra talán úgy tűnik, hogy nincs bennem semmiféle ambíció, ez persze nincs így: alapos ember vagyok, a megszerzett tudásban és rutinban hiszek. Ha az ember korán kap egy adottságaihoz mérten nagy feladatot, sokkal nagyobb az esélye, hogy valahol elcsúszik. Egy akkora hallgatottságú rádióban, mint a Kossuth, nem engedhetem meg, hogy hülyét csinálok magamból.

Kellenek azok a mankók, amelyekbe kapaszkodhatom, és ez csak és kizárólag a tudás, a megszerzett információ-rendszer. Ezért tanulok most a jogon. Nem a diplomákat gyűjtöm, hanem a gazdasági tudásom mellé kell egy olyan információbázis, az a fajta gondolkodásmód, amit csak jogászként tudhatok majd egyszer magaménak. Reményeim szerint ezekből összeáll egy olyan rendszer, ami kellő magabiztosságot adhat ahhoz, hogy nagyobb feladatokat is elvállaljak.

Évek óta keményen dolgozom azért, hogy egyszer valamit letegyek az asztalra. Egyszer szeretnék büszke lenni a teljesítményemre. Apám azt mondta, hogy ő azért tanult többet, mint az ő apja, mert a haladás feltétele, hogy az utód több legyen, mint az elődje. Engem az hajt, hogy megpróbáljak több lenni, mint az apám volt. Nem híres akarok lenni, hanem eredményes.