Balázs Attila fotós munkáit éveken keresztül lehetett látni a helyi újságok hasábjain. Azt talán már kevesen tudják, hogy ő az ország egyik legrégebbi ralifotósa.

Nem is csoda, hisz Udvarhelyen az elmúlt nyolc évben nem volt raliverseny és a fotóinak is teljesen más a piaca, mint az udvarhelyi média. Attilát a 21. Seroussi Hargita Rali egyik szakaszára kísértük el.

"Az első ralim 1998-ban volt, amit még operatőrként filmeztem. Aztán egy évvel később a Szőcs testvérekkel forgattak egy anyagot, ahhoz kellett fedőképeket készítsek.

Kimentünk a Kalondára, ahol videóztam őket, majd előkerült a fényképezőgép is. Megkérdezték, hogy nincs-e kedvem elmenni velük a Kolozsvár Ralira" – emlékszik vissza a kezdetekre Attila.

2000-ben már hivatalosan fotóztam a MOL-nak és attól kezdve minden ralin ott voltam. Ez a 15-ik szezonom, a 13-ik teljes szezonom, eddig több mint száz futamot fotóztam, a hegyi szakaszokkal együtt közelítek a kétszázhoz.

Szombat reggel az első szakasz fél tízkor kezdődik, de mi már hét órakor elindulunk a helyszínre. Az utat a verseny előtt másfél órával lezárják, de mi ennél is korábban érkezünk meg.

A terepet még egyszer szemügyre kell venni. Attila szerint az egyik titka a jól sikerült ralifotóknak a megfelelő helyszín kiválasztása.

Voltál már életveszélyes helyzetben? Esetleg szemtanúja vérfagyasztó jelenetnek?

Több érdekes esetem is volt. Egyik évben a Temesvár Ralin egy kanyar belső ívén álltam, egy biztonságosnak mondható helyen. Egy bokor mögül fényképeztem, majd átmentem az út túlsó oldalára, az első érkező autó el is vitte a bokrot.

Egy idő után már figyeled az autók mozgását és ha kanyaroknál fotózol, ott az autók lassítanak és a kigyorsításánál már eléggé követhető a mozgásuk. Amellett, hogy fotózol, állandóan figyelned kell az autót, hogy nagyjából tudd, merre kell lépni, ha baj van.

De nem mindent lehet kivédeni, egyik jó barátomat és kollégámat úgy ütötte el az autó, hogy a lába négy helyen tört el és majdnem belehalt sérüléseibe. Egy brassópojánai szakaszon volt egy hajtűkanyar, aminek a külső ívéhez a szervezők tiltása ellenére is álltak nézők.

Az egyik versenyző szélesebben vette a kanyart, kiütött egy jelzőtáblát és az mint egy borotva ment végig a tömegben. Odarohantam és legalább öt embert fordítottam fel, mert hassal a sárban feküdtek mozdulatlanul.

Volt, akiről azt hittem, hogy halott, mert orrából-szájából ömlött a vér és a szemei fel voltak akadva. Ezután el is végeztem egy elsősegély tanfolyamot, mert ott voltam, és nem tudtam segíteni.

A szakaszhoz vezető úton Attila még kiszegez néhány nyilat, ami segíti a kilátogatókat a tájékozódásban. Ezért nem fizeti senki, de szívügyének tekinti a hazai pálya sikerességét. És valóban tétje van, hisz most dől el, hogy bekerülünk-e a jövő évi versenynaptárba.

Megérkezünk az Attila által előzőleg kiszemelt helyszínre. Látványos kanyar, patakkal. Attila a többi fotósnak is elküldte a bejelölt térképet, hogy honnan érdemes fotózni. A reggeli hidegben, behúzott nyakkal szállnak ki az autóikból.

Hogyan készülsz fel egy versenyre?

Bármennyire is ismerős egy szakasz, mindig úgy izgulok, mintha legelőször mennék. Ha betesznek egy új szakaszt, akkor a verseny előtt egy nappal oda megyek és végigjárom.

Ha profi szinten csinálod, akkor semmit nem bízhatsz a véletlenre. Már hetekkel vagy hónapokkal a verseny előtt akkreditálom magam, letöltöm a térképeket, a versenyprogramot.

Ez általában csütörtök, péntek, szombat szokott lenni, megcsinálom a saját programomat napokra lebontva, a teljes logisztikával, hogy mikor, honnan hova megyek.

Hogy döntöd el, hogy a pályán melyik a legjobb fotós hely?

A prioritás mindig a gyorsasági szakaszoké. Hangulatos képeket lehet készíteni a szervizparkban vagy induláskor, de én hiszem, hogy a rali a gyorsasági szakaszokon történik, ott van a sava-borsa.

Nem csak az új pályákat járom be, hanem a régi pályákról is folyamatosan érdeklődöm a pilótáktól. Megeshet, hogy egy szakaszon aszfaltozás, hídjavítás történik, amitől megváltozik a pálya, például egy feljavított hídnál eltűnik az addigi ugrató.

Nem csak azért megyek ki hamarabb a pályára, mert azt egy idő után lezárják, hanem mert sokszor az utolsó percben is változnak a körülmények.

Lehet, hogy amikor megnéztem a pályát, délelőtt volt és délután, amikor visszamegyek, a napjárás miatt teljesen más fények vannak. Bármennyire jó egy hely, ha rosszak a fényviszonyok, akkor nem maradok ott.

A murvás részeket jobban szeretem, mert mindig van egy poros, köves háttér, amit magával hoz az autó. Régebb a hajtűkanyarokat nagyon szerettem, de mostanában a tempósabb kanyarokat részesítem előnyben.

A Hargita Ralin otthonosan mozgó Attilához bizalommal fordulnak az ország más részéből érkezett fotósok. Mindenféle rivalizálás nélkül vizsgálják a terepet és keresik meg a helyüket anélkül, hogy egymást akadályoznák a munkában.

Ti ralifotósok mind ismeritek egymást. Van még olyan fotós, aki ilyen régóta fotóz versenyeket, mint te?

Van egy brassói kolléga, aki ugyanabban az évben kezdte. Más nincs, mert akik közben jöttek, fokozatosan lemorzsolódtak. A ralifotósnak a fotózás közel sem biztosít olyan megélhetést, mint mondjuk az esküvő vagy hasonló események fotózása.

A versenyzők is elmondják, hogy mi – azok a kevesek, akik itt maradtunk, s hűen fotózunk több mint tíz éve – szívvel lélekkel csináljuk.

Elzúgtak az első körben a versenyautók, a fényképezőgépek megállás nélkül kattogtak. A következő versenyig van egy kis idő. Néhány kanyarral lennebb megyünk, hogy új környezetben is fotózhassuk az autókat. Attila gondosan elcsomagolja a reklámzászlót és hozza azt is, hogy ismét megfelelő helyre tegye.

Egy ideje nem dolgozol a sajtóban, kinek adod el a képeidet?

Az, hogy Udvarhelyen nem vagy nem nagyon vagyok benne a sajtóban, nem jelenti azt, hogy teljesen kivontam magam. A Mediafaxnak, Auto Motor és Sportnak rendszeresen, de van két csapat és a raliszövetség, akiknek szerződéssel dolgozom.

Ezért bizonyos kliensi szempontoknak is meg kell feleljek. Azok a fotósok, akik belecsöppenek egy raliverseny fotózásába, készítenek 15-20 jó fotót, azok lehet ha sokszor jobb eredményeket érnek el, mert ők nem kell megfeleljenek senkinek.

Azt is figyelembe kell vennem, hogy látható legyen a támogató az autón vagy a háttérben. Én mindig azt mondom, hogy a versenyzők számára nem csak fotókat adok el, hanem azt az illúziót is megadom nekik, hogy ő jó pilóta.

És ez fontos, mert a különbség a fiúgyermek és a férfi között csupán a játéknak az értékében van. Az egyiknek egy tíz eurós „matchboxa" van, a másiknak egy százezer eurós versenyautója, de azon kívül gyerek mindenki.

Attila több segédjével fotózza a kápolnási szakaszt, akiknek különböző kanyarokat oszt le. Van, aki a közeli képekért a felelős és van, aki a kanyarban történő akciót kell megörökítse. A szünetben nem csak az eligazítás történik meg, néhány otthonról hozott szendvics is lecsúszik.

Hogy néz ki a felszerelésed?

Egy extrém fotózásra alkalmas hátizsákot használok, amiben alapból van két gépváz. Ritkán használom párhuzamosan, inkább tartaléknak van ott a második. A 70-200 mm-es kisteleobjektív és a 17-40 mm-es zoomobjektív a két alap.

A helyzet ha megkívánja, akkor nálam van egy 28-135 mm-es, egy vaku és különböző szűrők. Ha este van a fotózás, akkor több vakut viszünk, derítőernyőket, távkioldót.

Ezen felül mindig nálam van a laptop és egy széles sávú mobil internet. Ha poros környezetben dolgozunk, viszek egy finom ecsetet és sűrített levegős sprayt, hogy tisztán tudjam tartani a fényképezőgépet.

Nem fotós „cucc", de mindig van nálam fejsze, fűrész és bozótvágó. Sokszor manuális „photoshop-ot" alkalmazva eltávolítjuk az oda nem illő ágakat és növényeket, amik belógnának a képbe.

A szakasz utolsó időmérője következik, amikor újabb helyszínre megyünk, ahol ugyanazok a versenyzők fognak elrobogni. Legalábbis azok, aki még versenyben vannak. A társaság egyre fáradtabb, az erős napsütés, a por és a zaj mindenkit megvisel.

Ennyi ralifotózással eltöltött idő után miben látod a kihívást, milyen újat tudsz mutatni?

A fejlődő technika is folyamatosan új lehetőségeket ad, de jövőre szeretném megcsinálni a félig víz alatt készülő képet. Ilyen perspektívában látványos tud lenni, ahogy átmegy egy autó a patakon és ezt még senki nem csinálta meg. Vagy egy drón használata sem lenne utolsó, de hogy mi valósul meg, azt eléggé a piac szabja meg.

Igazából olyan nagy változást nem lehet behozni, mert ha megnézzük a harminc évvel ezelőtti ralifotókat, akkor láthatjuk, hogy ugyan olyanok minta maiak, csak az autók másak, az emberek trapéznadrágot viselnek és fura frizurát.

Az újdonság leginkább az új pályákban, az új autókban és az új versenyzőkben van.

Elment a záróautó, szedelőzködünk. Legtöbben hazamennek pihenni, de a fotósok zöme már ráncolja a homlokát, a munka itt nem ér véget számukra. Attila is tudja, hogy a három gépen készült több ezer képet még fel kell dolgozni.

Mi következik a terepmunka után?

A neheze. Ha valamit az ember éveken keresztül fotóz, akkor óriási az archívum, amit rendszerezni kell. Így amikor hazamegyek, felmásolom az elkészült képeket és rendszerezem.

Talán a legnagyobb rend az életemben a rali-könyvtáramban van. Aztán az eseményről összeállítok egy képgalériát, ami vízjelezve felkerül az internetre, mert az a fotós, aki ma nincs jelen az interneten, nem létezik.

Aztán következik a kliensek kiszolgálása, a kapcsolattartás, ami egy három napos verseny után akár tíz nap utómunkát is jelenthet. Szezonban ahogy befejezted az egyiket ralit, már indulsz is a következőre.

A versenyt mennyire követik a fotósok? Van-e kedvenc versenyződ?

Utólag megnézi az ember az interneten, de fotózás közben annyira a képekre koncentrálsz, hogy az esemény összességére nem is figyelsz. Olyan, mint amikor egy végigfotózott kézilabda meccs végén megkérdezik az eredményt. Olyankor is nagyon kell gondolkoznom...

Egy versenyzőnek sem drukkoltam kimondottan, idén viszont Botka Dávid volt, aki megérintett. Fiatal, tehetséges, a tévedési faktora szinte zéró és látványosan megy. Nekem, fotósnak nagyon fontos, hogy valaki látványos legyen.

Meddig lehet ezt csinálni?

Egy évben húsz hétvégén vannak versenyeim, ami annyira felpörget, hogy miután hazajövök, még néhány napig nem találom a helyem. Megtanulsz együtt élni a veszéllyel, tudod, hogy mit szabad és mit nem, hogy meddig lehet feszíteni a húrt.

Ha majd úgy megyek el ralit fotózni, hogy félek, akkor tudom, hogy eljött az idő, amikor többet már nem kell menni ralit fotózni.

Összetört autó, a pályáról kifele ballagó szurkolók, felgyülemlett poros kocsisor jelzi, hogy lejárt az év utolsó raliversenye. Jövőre új évvel és éj szezonnal indít a rali, aminek versenynaptárába remélhetőleg újra beírta magát a Hargita Rali.