László Csaba egyetemista kora óta néptánccal, népzenével foglalkozik, térségünk tánccsoportjai szinte mind köthetők hozzá és a Pipacsokhoz. Gyűjtés, tánc, zene és történetek.

László Csaba 1960. április 24-én született Darócon, gyűjtő és koreográfus, néptáncos, a 27 éves Pipacsok néptáncegyüttes alapítója és a székelyföldi néptánc mozgalom elindítója. Több hivatásos táncegyüttes elindításának részese, mint például az Udvarhelyi Néptáncműhely, Nagyváradi Néptáncegyüttes, a Háromszék Táncegyüttes, valamint a két évtizedes múltra visszatekintő Felsősófalvi Székelyföldi Tánctábor főszervezője.

Hogy kezdted a néptáncot, a gyűjtést?

Egyetemista koromban fogtam neki néptánccal foglalkozni, mint táncházas. Akkor folytak Martin György irányításával a gyűjtések. Magyarországról jöttek és megkerestek minket, ilyen volt Csatai Laci, Rupert Laci. Mindig azt a kört keresték, akik néptáncosok és táncházasok is voltak, eszerint kezdtük el az első gyűjtéseket. Könczei Csillával jártam nagyon sokat gyűjteni.

Az első gyűjtésünk a hétfalusi csángóknál volt. Mind a három faluban, Zajzonban, Pürkerecben és Tatrangban eléggé szakszerű gyűjtést végeztünk. Csilla ebből tudományos dolgozatot is írt, könyv jelent meg erről.

Sokat gyűjtöttünk a Kis-Küküllő mentén, például Ózdon. Voltak még nem begyűjtött faluk, mint Marosgombás. Lapádon is viszonylag keveset jártak emberek.

A térségben hol gyűjtöttetek?

A Sóvidéken volt gyűjtés. Az első Pálpatakán, de jártunk Fenyőkúton is. Most néztük meg a filmet az 1990-es első pálpataki gyűjtésről. Gyűjtöttünk székely verbunkot és páros táncot is tőlük. Ez adta az indíttatást is, hogy itt valahol tábort kell csinálni. Pálpataka egy eldugott hely volt, és akkoriban nehezen lehetett megközelíteni, mert rossz volt az út. Nagyon elvetemült emberek juthattak oda el. Az utakon ott nem kocsik jártak, hanem traktorok. Nem volt kollektív és a traktor utak olyanok voltak, hogy a kiskocsi nem tudott elmenni rajtuk. Télen meg különösen nem.

Folytatódik a Homoród-Rika-Küküllő Leader Egyesület Érték-kaland (ÉK) elnevezésű kezdeményezése, melynek célja, hogy az egyesület által lefedett térség közismert vagy éppen rejtett értékeit felleltározza, megismertesse, továbbá játékok és túrák által tovább népszerűsítse. Készül tehát térségünk ÉKességeinek leltára, gyalog- és biciklitúrákkal fűszerezve.

Sokat jártam Pálpatakára, így elég sok anyag lett énekben és táncban. Volt olyan alkalom, hogy például jött Gecse Géza, ő a Kossuth Rádiónak volt a munkatársa, és irredenta nótákat gyűjtött. Együtt mentünk fel Pálpatakára.

Ilyen történet volt, egyszer, hogy az öreg azt monta: „jó, jó fiam elénekelünk Horthy-nótákat, de ezt így nem lehet. Egyszer igyunk valamit." Amíg nem ittak valamit, addig nem indultak el.

Milyen indíttatásból jött a gyűjtő-mánia? Az első perctől tudatos volt?

Persze, bekerültem ebbe a mozgalomba, amit adott pillanatban a zenetudományi intézetnek a táncosztályáról Martin irányított. Kaptunk filmezőgépeket, 16 mm-es Admira gépek voltak kiküldve, három darab. Egy volt Cucusnál, egy Fodor Gábornál, s egy volt Csillánál. Mikor meghalt Martin, akkor küldték nekem a negyedik gépet, ami az övé volt. Ez ezóta ereklye nekem a vitrinben.

A 16 mm-es filmtekercseket kaptuk Magyarországról, azzal filmeztünk. Amikor felgyűjtöttük, akkor küldtük vissza, ott előhívták, s csináltak róluk pozitív kópiákat, ezekből a gyűjtő is kapott egyet.

Te választottad a Sóvidéket?

Erre én vállalkoztam, mert nekem ez külön ambícióm volt. Nem volt annyira irányított a dolog, hogy ti ide mentek, vagy ti oda, hanem inkább a fehér foltokat kerestük. Nem is tudtad, hogy hol keressél, kimentél a faluba és érdeklődtél.

Brassó megyében Nagymoha volt egy ilyen fehér folt, és izgalmas hely, ahol lehetett gyűjteni. Elmentem a faluba és adott pillanatban azt mondták, hogy a táncosok közül kettő él. Az egyik Molnár nevezetűt például sose tudtuk megtáncoltatni. Tibi bácsi volt a legöregebb. Volt még két táncos, akik nem a faluban éltek. Egyik elköltözött Brassóba, a másik Kőhalomba, de élt Fogarasban is. Fogarasba nem tudtam eljutni, de Brassóba és Kőhalomba begyűjtöttünk mindent.

Homoród, Gagy, Nyikó mente...

Homoród mentén is gyűjtöttem. Például a homoródabásfalvi zenészekről rendes felvételek készültek. Fodor Béla gyűjtött sokat azokon a vidékeken.

Hogy jöttek képbe a Pipacsok?

Ide kerültem mérnökként Székelykeresztúrról. Akkoriban apám volt az acélgyár igazgatója, ő építette Székelykeresztúron az acélgyárat. Abban az évben kerültem Keresztúrra, mint gyakorló mérnök, amikor apámat leváltották pártvonalon. Az öreget kirúgták, s az új igazgató engem ott kellett tartson, s nem tűrhette sokáig, mert volt egy izgalmas történet.

Perzsára voltam adott pillanatban hivatva, mert ezt az egészet úgy akarta úriemberként lerendezni az igazgató, s megkérdezte, hogy mégis én mit gondolok, ő hogy került oda. Én azt mondtam, hogy „igazgató úr elvtárs – magyar ember volt, kolozsvári, csak román volt a neve – , mert maga román, de nem maga a végleges megoldás, mert maga helyett fognak hozni egy rendeset." Abban a szent pillanatban kirakott az irodából, s másnap már tanár voltam a gimnáziumban. Ott kezdtünk táncolni.

Dolgoztunk egy évet, nyárára kijött az önálló műsor, s az volt a címe, hogy Pipacsok. Pilinszkynek volt egy meséje, s azt Demeter Erika mondta, s bábukkal eljátszották, de voltak énekes részek is benne.

1987-ben alakult és 1988-ban volt a bemutató. Először, mint az iskola tánccsoportja, majd, mint egyesület létezett.

Amikor az első generáció kifutott, kikerültek a padok közül, na, akkor különváltunk és 1992-ben, mint egyesület működtünk.

Mi volt a célja a Pipacsoknak?

Elsősorban az erdélyi magyar néptánc hirdetése a színpadról, s azon kívül is, tehát a néptánc, a népi kultúra terjesztése minden szinten.

Gondolom, rengeteg történet fűződik a tánccsoporthoz...

A legtöbb történet Mátéfiről szól, mert ügyes táncos létére is mindig valamilyen kiszúrás ellene történt. Akkor is foglalkoztunk kis-dramaturgiákkal, ilyen volt a katonabúcsúztató. Ez egy balázstelki anyagból volt, mert pont akkor már az a gyűjtés is megvolt.

Az úgy volt megcsinálva, hogy az egyik katona jött, a másik ment, s egy koffert kellett átadjon. Behozták a koffert, Mátéfi volt a viselt katona, Gepi volt, aki kellett menjen. Lövétén volt az előadás, s valamelyik disznó, Domika lehetett a hitvány, megtöltötte a bőröndöt kemény, vizes tűzifával, majd ledrótozta. A koffer le volt téve Mátéfi mellé.

A jelenet szerint a színpadon sírni kellett volna. Énekeltük, hogy a „szegénylegényt viszik katonának". Szomorkodtunk, szomorkodtunk, s mikor Mátéfi ment a bőröndért, akkor mindenkit fogott a röhögés, de annyira, hogy hátat kellett fordítsak, úgy „zokogtam". Gepi nem tudott az egészről. Mátéfi pedig két kézzel hozta be a bőröndöt, s mikor átadta, akkor Gepi lepadlózott mindenestül.

A legrosszabb az volt, amikor 33 órát álltunk a határnál Svájcba menet. Az első, nagyobb külföldi utunk Svájcba szólt, de úgy, hogy közben Magyarországon, Makó mellett Kiszomboron fel kellett volna lépnünk. Gondoltuk, hogy ne menjünk valamelyik nagy határátlépőn, menjünk inkább Köröskisjenőnél. Amikor megérkeztünk egy busz, egy kocsi sem volt.

Az udvarhelyi mezőgazdasági iskolának volt egy nagy, kék Volvoja, a norvégoktól kapták ajándékba, azzal mentünk, s ki volt írva nagyban, hogy Székelyudvarhely/Odorheiu-Secuiesc. Aszongya a vámos, hogy „ăstia sunt de la Odorheiu-Secuiesc". Mi mondtuk, hogy „nu, nu, de la Cristuru-Secuiesc". Erre a vámos, hogy „și mai rău".

Egyszerűen nem akartak átengedni, garanciapapírt kértek, garanciát a ruhákra. Bementünk Köröskisjenőre, s volt egy tisztességes RMDSZ-elnök, az vállalta, hogy kifizeti a garanciapénzt. Sőt még azt mondta, hogy ismeri is a vámost, mert komája. Bementünk, s addigra ki volt adva a komának is, hogy ezeket átengedni nem szabad.

Akkor történt meg életünkben először, hogy lefasisztáztuk a vámosokat. Gyalog átengedtek, s a magyaroktól telefonáltunk Svájcba, azok felhívták a követséget, s azt mondták, hogy valami hiba van velünk, hogy nem engednek át minket, és nincs semmi túlkapás.

Láttuk, hogy ez nem járható út, s átmentünk Bors felé. Ott volt előttünk, megszámoltuk, 33 busz. Este érkeztünk, de éjszaka egyetlen egy busz sem ment át a határon, mert a vámosok nem voltak hajlandók dolgozni. Reggel, amikor bejött a váltás, akkor azok is unták a munkát. Azok kitalálták, hogy csak akkor mehet át egy busz, ha megvan annak a „lista cu scule". Ezt akkor találták ki aznap, hogy a kocsinak kell legyen ilyenje. Senkinek nem volt.

Mentek az átkelő felé a buszok, aztán fordultak vissza, de ez volt a mi szerencsénk, mert ha meg kellett volna várnunk, hogy mind a 33 busz átmenjen, akkor az keserves lett volna. Mire mi odakerültünk, addigra tudtuk, hogy mi kell.

Sebestyén Lacival legépeltük, hogy hány franciakulcsunk volt. Lujza még utánunk kiabált, hogy a 16-os fixkulcsot még írjátok bé. Aki nem élte azt az időt, az nem is tudja, hogy milyen lehetett.

Megtörtént az a csoda, hogy átengedtek a határon. Az akkora csoda volt, hogy Magyarországon nem kellett fellépjünk, mert azt a fellépést lekéstük, s a következő helyszín az Bécs volt, ahol meg kellett álljunk.

Mikor átmentünk a határon, úgy jártunk, mint Tasziló gróf kutyája, akit Mórickára bízott. Azt mondta neki, hogy „vigyázz a kutyámra, s szerez neki mindennap egy kis örömet". Véletlenül korábban hazaért a gróf, s a porolófán kapta a kutyát, hogy Móricka veri. Megkérdezte: „milyen örömet akarsz szerezni a kutyának?". Erre Móricka: „Nagyságosúr, há mekkora öröm lesz a kutyának, ha elengedem". Na, mi is így jártunk. Minket felszabadítottak. A buszban akkora buli lett, hogy olyan még itt ejsze Sófalván sem volt. Az összes pálinkát megittuk.

Hány generációja volt a Pipacsoknak?

Nem tudom, sok. A Pipacsok hozadékai, azok a kiscsoportok, amelyeket a pipacsos tanárok visznek tovább, van ilyen három Keresztúron, a környékén még rengeteg. Kezdve a rugonfalvi Forgórózsáktól, Szováta, Segesvár, Oroszhegy. Elég sok helyen indítottunk, indultak el csoportok. Udvarhelyen rengeteg csoport indult el a mi támogatásunkkal, a gimnáziumban, a mezőben az mind a Pipacsok. Profi együttesek jöttek létre. Még a Háromszék is úgy indult, hogy volt négy vagy öt pár a Pipacsokból, Nagyváradon szintén.

A Pipacsok is úgy működik, hogy van a virágzása, tündöklése és hanyatlása. Hál Istennek a 27 év alatt mindig meg tudott újulni, és tudott virágozni. Amúgy a virágot magát a lányok udvarhelyszéki piros szoknyájához lehet hasonlítani.

Ma hogy néz ki a heti munka?

Keresztúron most három, ifjúságot nevelő csapat is van, a Mákvirágok, a Vadrózsák és a Kispipacsok. Ezekből profitál a nagy csapat is. A nagy csapat nem olyan rendszeres szervezettséggel működik, hanem inkább tematikusan.

Most például a Katonákat újítottuk fel, ez egy olyan akció volt, ami alatt a próbákat tudtuk sűríteni. Adott pillanatban a főpróba hetére egy teljes hetet be tudtunk tenni. Az öreg pipacsosok mind családosok, két-három gyerek van, így nehéz. Nehéz egyeztetni az időpontokat, de gyakran találkozunk.

Van néhány akció, amit mi szervezünk, ilyen a Keresztúri Fesztivál. Tervezgetünk műsorokat. A következő tervünk a Székely Dorottya, ezt Karácsony és Újév között szeretnénk, de a farsangi időszakban is játszanánk. Bóka Gábort kértem fel segédszervezőnek, mert ő ért ehhez a vásári komédiás stílushoz.

Tulajdonképpen a Dorottya az a vénleányok lázadása a farsangban. Aktuális a téma, mert manapság eltolódott ez az időszak. Az a szokás szűnik meg, hogy a férfiak és a nők idejében férjhez menjenek, megnősüljenek.

Kitolódott ez az időszak, és nem egészséges a társadalom szempontjából sem. A kisebbségben lévő sorsunkban sem szerencsés dolog, mert elfogyással jár. Nagyon egyszerű a recept, s ezt tudták a régiségben.

A farsang is arról szól, hogy tudsz férjhez menni idejében, s ehhez Dorottya egy nagyon jó apropó. Ehhez még partnereket keresünk, mert többfajta elképzelés van. Egy kisebb munkaként is működhetne, de egy nagyobb munkaként is elképzelhető. Akár szabadtéren is el tudom képzelni csikorgó hideg télben. Teli lenne a tér például tüzes hordókkal.