Vujity Tvrtko Magyarország népszerű televíziós műsorvezetője, riportere, a Pokoli és Angyali történetek mellett megannyi sikerkönyv szerzője. Balogh Szilárdként született 1972-ben Pécsett, magyar apa és horvát anya gyerekeként.

Tizenhét éves volt, amikor felvette a Vujity nevet, anyai nagyapja családnevét, a Tvrtko a Szilárd horvát megfelelője. Ő az első magyarországi horvát, aki ezt a névváltoztatást megtette. A TV2 Pulitzer-emlékdíjas veterán műsorvezetőjével kolozsvári előadásakor beszélgettünk. Vujity Tvrtko 17 évnyi közös munka és a Napló című műsor megszűnése után  december 2-án, közös megegyezéssel, távozik a csatornától.

A tévéműsoraid és könyveid után, most előadások által hozod el a világot a közönségednek. Miért ezt a műfajt választottad?

Mert ez egy kegyetlenül őszinte műfaj. Bemegyek a terembe, és a tizenöt másodperces udvarias taps után jön két óra. Ha a két óra alatt bárki unatkozna, akkor az egy borzasztó dolog lenne.

Roppant egyszerű lemérni: ha ma este a nyolcszáz fős teremben csak ötven fő ül majd, akkor ennyit érek én, és ennyit érnek ezek a gondolatok.

Nem leszek álszent, pontosan tudom, hogy a nyolcszáz jegyből több mint hétszáz elkelt már elővételben. Ez az, ami erőt ad nekem. Amíg ezek a termek megtelnek, én ezt csinálni fogom.

Az idei, erdélyi előadássorozatodra elkísért Barnabás fiad is. Mit meséltél neki az utazás előtt rólunk, erdélyi magyarokról?

Mivel én magyarországi horvát vagyok, ugyanúgy megéltem a kisebbségi létet Magyarországon, mint ti itt. Igaz, sok szempontból másképpen. Míg te Székelyudvarhelyen beszélhetsz magyarul bárkivel, nekem az utcánkban nem volt senki, akivel beszélhettem volna horvátul, annyira kevesen vagyunk.

Horvát az anyanyelvem, horvát a kultúrám, horvátul beszélek anyukámmal, horvátul beszélek a gyermekeimmel, az interjú alatt is egy horvát címeres melegítőben ülök.

Viszont piros, fehér, zöld a zászlóm, „Isten, áldd meg a magyart" a himnuszom, Magyarország a hazám és egy magyar – horvát focimeccsen csak a magyaroknak szurkolnék. Tehát, a gyermekeim azt a helyzetet, hogy mi egy országban kisebbségiként élünk, pontosan megértik.

Három évvel ezelőtt életem egyik nagy csodája volt, hogy az az asszony, akit egész életében Kapus Máriaként, az én kispesti nagymamámként ismertem, valójában Réti Máriaként született Ozsdolán, az ezer éves határtól nem messze, Kovászna megyében. Tehát bármennyire is furcsán hangzik, Vujity Tvrtko egy maroknyit székely.

Amikor itt vagyok, mindig az a horvát mondás jut eszembe, amit anyukám mondott nekem: „Svoje voli, tudje postuj!", vagyis „Sajátodat szeresd, másét tiszteld!". Amikor eljövünk ide, Barnabás fiam tátott szájjal figyel mindent, mert ő is szembesült azzal, hogy Magyarországtól több száz kilométerre is élnek magyarok, akik ugyanolyan magyarok, mint mi, csak másik ország határai között élnek.

Szívszorító volt, amikor tavaly utaztunk haza, Barnabás fiam a kocsiban elaludt. Amikor felébredt, megkérdezte, hogy: „Apa, már Magyarországon vagyunk?" Válaszoltam neki, hogy nem, még Romániában, a Partiumban, harminc kilométerre a határtól.

Erre ő: „Apa, akkor énekeljük el a himnuszt!". Rá egy hétre a rajztanára megállít, hogy Barnabás fiam három hete magyar és székely zászlókat rajzol. Amikor megkérdezte, hogy miért rajzol zászlókat, a fiam azt válaszolta: „Azért, mert apu mesélte, hogy tőlünk nagyon messze élnek olyan emberek, akik nem mentek el tőlünk, hanem ott születtek. Nem ők hagyták el a határt, hanem a határ hagyta el őket". Gyönyörű érzés volt, hogy a fiaim már így fognak felnőni.

Diákújságíró voltál a Dunántúli Naplónál. Tizennyolc évesen megjelent egy 28 soros cikked arról, hogy egy néptánccsoport új ruhát kapott. A cikket kivágtad, fénymásoltad, és sokszorosítottad. Akkor jöttél rá, hogy ez a te utad?

Nem. Én kivágtam, fénymásoltam, és sokszorosítottam. Szétosztottam és tudtam, hogy az újságírás története ezzel a cikkel megváltozott. Az a baj, hogy már aznap délután nem emlékezett rá senki.

Én újságíró szerettem volna lenni, illetve legelőször szénbányász, mert édesapám, a legnagyobb példaképem is szénbányász volt. Az érettségi után felvételiztem a Zágrábi Tudományegyetem Bölcsészkarának újságíró szakára, ahova fel is vettek, csak közben kitört a háború.

Belgrádba küldték el a jelentkezési lapjainkat, az akkori egységes Jugoszlávia fővárosába, és mire felvettek volna, Belgrád már egy másik országban volt. Bekopogtam a Magyar Televízió pécsi körzeti stúdiójának a szerkesztőségébe. Találkoztam a televízió körzeti stúdiójának vezető riporterével, Németh Károllyal, és mondtam, hogy anyanyelvi szinten beszélek szerbül, horvátul, és vigyenek magukkal tolmácsként. Minden nap elmentünk Eszékre, kaptam nagyon kevés zsebpénzt tőlük, kezdetben tehát mindenki nagyon boldog volt.

Mivel Eszék-Pécs oda-vissza 240 km, én ott aludtam, és minden reggel találkoztunk a főtéren a stábbal, egészen addig, amíg körbe nem zárták a települést és ki nem tört a háború. Sírva telefonáltam a Magyar Televízióba, hogy mentsenek ki. Ők erre azt válaszolták, hogy nem tudnak kimenteni, mert a stáb nincs bent, de ha már ott vagyok, meséljem el, hogy mi történik.

Egy hét alatt tizenkét különböző médiának tudósítottam, holott nem voltam újságíró, angolul is csak körülbelül ötven szót tudtam. Így elhangzott minden idők leghülyébb tudósítása a BBC adásában, miszerint „all bloody around, lot of people died, big war, big war in Yugoslavia problem". Amikor a blokádból kijöttem, kaptam egy ösztöndíjat és az Egyesült Államokban, Miamiban tanultam meg azt, amit korábban már csináltam.

Frissen érettségiztél, szinte még gyerek voltál. Mi volt az, ami ilyen helyzetben tartotta benned a lelket?

Nem gondolkoztam túlzottan nagy távlatokban, én nem akartam országos televízió műsorvezető lenni. Megelégedtem volna a Dunántúli Napló rovatvezetői posztjával is. Soha nem érdekelt a politika, sem a világpolitikai összefüggések. Akkor és ott arról kezdtem el beszélni, amit saját magam körül tapasztaltam a háborúban.

Aztán később arról, hogy volt egy ember, aki szépségversenyt rendezett a háborúban megsebesült emberek számára. Hogy volt egy diszkós, aki lement a pincébe és azt mondta, hogy márpedig itt háború alatt is lesz diszkó. Hogy volt egy biciklis, aki akkor is letekerte a napi távját, amikor mellette lövöldöztek. Én emberekről kezdtem el beszélni. Engem ez mozgatott. Mindig is a civil szféra újságírójának tartottam magam.

Mikor láttam, hogy az emberek odafigyelnek erre, hogy konkrét segély érkezik, akkor tudtam, hogy ez az én utam. Az emberek felé forduló újságírás.

Voltál George Bush születésnapi partiján, és tudósítottál a ruandai pokolról is. Mitől lesz számodra érdekes egy helyzet, helyszín vagy személy?

A hétköznapi hősöktől. Tehát attól – ha már Ruandát említetted –, hogy Szilvási József Pécelen fölkel reggel, él egy teljesen átlagos életet, lelkipásztorként tanít, istentiszteletet tart. Majd lát egy riportot és azt mondja: „Uramisten, egymillió embert öltek meg, kilencven nap alatt?". Fogja magát és feleségével, Zsuzsával, elmegy Közép-Afrikába, Ruandába és egyetemet épít a túlélőknek. Ez az ember lehetsz te is. Lehet az apád is, vagy a szomszédod.

Ott van Axmann doktornő, aki olyan orvos, mint bármelyikük. Fertőző betegségeket kutat. Elmegy hétvégente , és ugyanúgy káposztát vásárol, mint bárki más a piacon. Aztán egyik nap fogja magát és elhatározza, hogy leprásokat gyógyít a világ egyik legnagyobb lepratelepén. Kifizeti a kollégájának a saját maga helyettesítését. Én hiszem azt, hogy ezek a hétköznapi hősök viszik előre a világot.

Félreértés ne essék, én nem azt mondom, hogy ilyen világmegváltó dolgokban kell gondolkodni. Számomra az is hős, aki Székelyudvarhelyen, vagy Kolozsváron harminc éve tanítja magyar versre, mesére a magyar óvoda gyerekeit. Mindenkiben benne van a saját maga lehetősége, a kérdés az, hogy észre veszi-e, vagy sem.

Volt olyan helyszín, ahova el akartál jutni, de nem sikerült?

Életem nagy álmai megvalósultak. A világ utolsó hadifoglyának hazakísérése, eljutottam Észak-Koreába, a világ legzártabb diktatúrájába. Van most egy helyszín, egy Európában lévő hegység, ahova el akarok jutni, viszont sok időt és rengeteg szervezést igényel. Nem szoktam ezekről beszélni, egész egyszerűen azért, mert kudarcélményem van, ha nem jön össze. Soha nem a veszélyt kerestem. A témát kerestem és a hétköznapi hősöket.

Érdekes helyszíneken érdekes emberekkel találkozol. Van saját módszered, amivel kapcsolatba léphetsz velük, egy riport erejéig?

Nagyon sokszor volt az, hogy nem az interjúval kezdtünk, hanem ittunk egy sört vagy egy bort. Ez Mocsoládon rosszul sikerült, mert a későbbi interjúm alanya kikért egy kancsó bort, és amíg én néhány percre kiugrottam a stábhoz, ő annyira leitta magát, hogy alkalmatlan lett az interjúra.

Mindenkivel közvetlen vagyok, gyakran forgatok olyan emberekkel, akik később a barátaim lesznek. Nemrég például Kovács Benedek tizenkét éves kisfiúról, aki oxigénhiánnyal született és élete nagy álma az, hogy bot nélkül járhasson.

Megszerveztem neki, hogy együtt ússzon Hosszú Katinkával, sakkozzon Polgár Judittal, a Veszprém kézilabda-mérkőzésén ő végezte el a kezdődobást. Ő nekem a barátom lett. Én nem szégyellem bevallani, ha egy tizenkét éves kisfiú a példaképem. Benedek sosem panaszkodik.

Mi meg naponta panaszkodunk azért, mert lassú az internet, vagy lassan halad a kocsisor a dugóban. Pedig mi boldogok is lehetnénk. Akár attól, hogy úgy iszol most bele az üdítődbe, hogy nem halsz bele. Vagy az interjú után elmehetsz ebédelni. Ezek nem mindenhol természetes dolgok.

Gyermekkoromban a te és a Frei Tamás műsorai hozták el nekem a nagyvilágot magyar nyelven. Volt köztetek valaha baráti, vagy szorosabb szakmai kapcsolat?

Nem volt köztünk nagyon szoros kapcsolat. Frei Tamás is Pécsett született, mint én. Hét évvel idősebb nálam, ugyanabba az óvodába jártam, mint ő előttem. Évente egyszer összefutunk, akkor jót beszélgetünk, de baráti kapcsolat nem alakult ki köztünk.

Különleges és sokszor veszélyes helyekre utazol, egyedül vagy a stáboddal. Ilyenkor viszel magaddal valamit, ami tartja benned a lelket? Van esetleg saját kabalád?

A saját kabalám Talán Csaba operatőr. Ő a legjobb operatőr, akivel valaha találkoztam. Ugyanakkor vannak olyan helyek, ahova nem hogy operatőr nem jöhet, még kamera se nagyon.

Ilyenkor, ilyen apró, pici, összetákolt eszközzel megyek. Hiszem azt, hogy ha egyszer bejutok Észak-Koreába, akkor a nézőt nem a felvétel minősége érdekli, hanem az, amit rögzítettem. Észak-Korea amúgy is egy olyan helyszín volt, ahol bármit rögzítettem a kamerámmal, utána huszonnégy óráig tátott szájjal néztem vissza a felvételeket.

Vannak olyan helyek, ahova teljesen egyedül utazom. Költséghatékony, másrészt az ilyen utazások során kitanultam az operatőri szakmát, saját magam forgathatom a saját magam filmjeit. Így forgattam például Ugandában, Ruandában, Haitin, Észak-Koreában.

Volt olyan, hogy hatalmába kerített a félelem egy utazásod, riportod során?

Igen, volt olyan, de nem beszélek róla, mert elvonná a figyelmet a főhősről és a témáról.

Gyakran nyilatkoztad azt, hogy neked édesapád a legnagyobb példaképed. A példaképeid között említed még a 2009. február 8-án Veszprémben meggyilkolt Marian Cozma, román kézilabdázó, édesapját, Petre Cozmát is. Mit tanultál tőle?

Amikor 2009. február 8-án megölték Marian Cozmát, társadalmunk egy jelentős része iszonyatos indulattal és fájdalommal fordult egy teljes kisebbségi népcsoporttal szembe, és megbélyegezte azt.

Elég lett volna egyetlen mondat, hogy az iszonyú harag valami rettenetes dologba csapjon át. Ebben a helyzetben, Petre Cozma azt nyilatkozta: „Arra kérek mindenkit, hogy egy kiszáradt tölgy miatt ne gyújtsuk fel az egész erdőt, hanem ültessünk fákat, hogy új erdő növekedhessen."

Ez az ember a gyászon is túlmutató emberségével békére tanított minket. Első könyvemet, amit románra lefordítottak, Călătorii în infern címmel, neki ajánlottam. Az én kisfiam Petre Cozma ölében szurkolta végig a Veszprém Bajnokok Ligája mérkőzéseit. Benjámin fiam és Petre Cozma közös képe ott van Marian Cozma gyerekszobájában. Az emberség nem ismer nyelvet, vallást. Nagyon sok embernek lehet a példaképe.

Több könyvedet is lefordították román nyelvre. A román olvasóktól milyen visszajelzést kaptál?

Megkeresett egy román fiú Facebookon, és megírta nekem, hogy két könyvemet is olvasta, és szeretne eljönni az előadásomra Kolozsváron. Aznap este ült a közönségben egy fiú, aki két órán hallgatott engem úgy, hogy egy szót nem értett az egész előadásból. Ez egy óriási dolog. Román emberek a saját anyanyelvükön magyar hősökről olvasnak. Ez nagyon sokat jelent nekem.

Többször is felléptél a magyarországi kamu celebek ellen, mondván, hogy helyettük az igazi, hétköznapi hősöket kéne képernyőre vinni. Erre idén szeptemberben a Napló című műsorodat áttették egy másik idősávba, a Sztárban Sztár műsora miatt, amiben nagyrészt celebek szerepelnek. Hogyan élted ezt meg?

Én nem fogom más műsor rovására a Naplót dicsérni. A TV2 Napló című műsorának tizenhét éves története véget ért. Hiszem, hogy nem így kellett volna lennie. Ez egy egyedülálló dolog volt. Hiszem, hogy az embereknek igényük van arra, hogy ne azok legyenek a sztárok, akiket gyártunk nekik.

Nem akarják, hogy olyan embereket lássanak, aki adott esetben abból él meg, hogy falinaptárt készít magáról meg a gyerekéről. Aki csak azért híres, mert híres, de fogalmam nincs mi benne az érték. Rengeteg konfliktusba kerülök még a TV2-n belül is azért, mert én ezt vallom.

Sosem szóltam egy rossz szót sem a TV2-ről. Annak idején hoztam egy döntést, hogy vagy megyünk egy olyan csatornára, ahol lát minket háromszázezer ember, vagy egy olyanra, ahol több millió. Én ezt a döntést hoztam, és soha nem bántam meg.

Milliók láthatták a hétköznapi hősöket hétről hétre. Köszönettel tartozom a csatornámnak, hogy ennyi évig ezt biztosította. Az újságírás egy olyan irányba megy, ami már nem az én világom. Elegem van a sztárfogyókúrákból, meg hasonló értéktelen dolgokból. A Naplót mi, Szalay Ádám barátommal úgy csináltuk, hogy ha kellett a szobában összevesztünk, de kint egységet alkottunk. Egy nagy család voltunk. A Napló tizenhét éves történetének vége.

Nemrég készítettél egy nagyszerű kisfilmet a Constanța mellett, Oituzon élő csángókról. Szerinted mi az, ami egy fogyóban lévő, kisebbségben élő népet, mint akár a csángók, vagy székelyek segíthet a megmaradásban?

A Constanța mellett élő csángók bemutatása egy gyönyörű ajándék volt az élettől. Döbbenetes volt látni, hogy Székelyföldön élő csángók is először hallottak arról, hogy a tenger mellé vetődtek az övéik.

Az ő történetüknek sajnos egy generáció múlva vége, bármilyen nehéz is ezt kimondani. Mi magyarországi horvátok vagyunk, másfél vagy két generáció múlva azonban elfogyunk. Nektek, erdélyi magyaroknak sokkal jobb a helyzetetek. Magyarországi horvátként csak azt tudom mondani, hogy én édesanyámmal csak horvátul beszélek, a gyermekeimmel úgyszintén. Ők horvát óvodába járnak, horvát iskolában fognak érettségizni. Ez a megmaradás kulcsa.

Hangsúlyozom, ettől még nem vagyok kevésbé lojális a saját országomhoz, Magyarországhoz. Én sem a horvátságomból, sem a magyarságomból nem vagyok hajlandó engedni.

A Constanța mellett élő csángókra visszatérve, ők sem olvasni, sem írni nem tudnak magyarul, hiába viszek nekik magyar Bibliát. Viszont megfogadtam, hogy a riporteri tevékenységemen kívül megszervezem, hogy egyszer, egyetlen alkalommal magyar katolikus pap tartson nekik magyarul istentiszteletet.

Vannak olyan történetek, amelyekben nem tehetünk mást, mint elérjük azt, hogy a történet végére a pontot szépen tegyük ki.

Végezetül, mit üzensz nekünk, Székelyföldön élő magyaroknak?

Hogy beszéljetek magyarul, írassátok magyar óvodába, iskolába a gyermekeiteket. Tartsátok meg a magyarságotokat, mert a magyar a világ egyik legszebb nyelve, legnagyszerűbb kultúrája, legcsodálatosabb története. Nyelvében, kultúrájában, vallásában él a nemzet. Azt hiszem, hogy a legendás pesszimizmusunkat le lehet vetkőzni és erre elég akár egy ölelés is. Meg egyetlen mondat: Meg tudod csinálni. Ti székelyek meg tudjátok csinálni.