Minket már az is őrületbe kerget, ha egy órára villany vagy internet nélkül maradunk, abba bele sem merünk gondolni, hogy egy székben kell leélnünk életünket. Boér Sándor immár huszonegy éve éli tolószékben mindennapjait, és már az első percektől kezdve célokat tűz ki maga elé, ezek éltetik.

Amikor megkerestem őt, viccesen elmondta, megsértődött volna, ha nem rá gondolok egy ilyen portré készítése kapcsán. Felajánlottam, hogy meglátogatom, de a fáradhatatlan férfi inkább sétálni szeretett volna és kiülni egy parkba, így az egyik közeli zöldövezetben beszélgettünk. Elmondása szerint, noha nem a legrégibb, ő az egyik legaktívabb mozgássérült Székelyudvarhelyen.

Ezt meg sem kérdőjelezem, hiszen mindig találkozok vele, ha a Bethlen-negyedben sétálok. A park felé közeledve látom, mindenki már messziről vidáman köszön neki, vagy éppen ellenkezőleg, zavartan pillantanak rá. A beszélgetés alatt telefonja több alkalommal is csörgött, hívták haza, hogy segítsen, éppen tejért kellett volna elmennie. Mivel ő is azt vallja magáról, a körülötte élők is egészséges emberként kezelik.  

A közvetlen Sanyika könnyedén mesélte el, hogyan csúszott ki a fenekén a teraszra, hogy valakit megkérjen, cipelje le a negyedikről, de arról is ugyanilyen zavartalanul beszélt, hogyan került kerekesszékbe. Lelkesítő volt hallgatni, miből merített erőt, így az interjú végére meggyőződtem arról, ő jó modell arra, hogyan kerekedjen felül az ember az igazán nagy gondokon.  

Mi mindennel foglalkozol?

Amellett, hogy az egyesületünkkel mindig szervezünk valamit, egyfolytában úton vagyok. Még valamikor a tolószékben töltött időszakom kezdetén egy barátom lehozott a negyedikről, és elindultunk a Szejkére. A Fernengelnél hallottam, hogy valami súrlódik a földön, és éreztem, hogy alig tudok haladni. Lenéztem, és láttam, a lábam vissza van törve, az fékez. Semmi bajom nem lett, még a bőr sem jött le a lábamról. Elröhögtük, elmentünk a Szejkére, majd visszajöttünk.

Szintén az első hetekben történt, hogy egy másik barátom mondta, letol a városba, én mondtam, hogy engem márpedig nem. Azt kérdezte: „hát mit tudsz csinálni?" Igaza volt, nem tudtam volna megakadályozni, hogy akaratom ellenére eltaszítson. Ő volt az is, aki azt mondta, hogy nem ad egy hetet, és én megyek a műhelyébe magamtól. Úgy is volt. Körülbelül egy hónap telt el a baleset után, és csiszoltam az asztalosműhelyében.

Akkor azt hiszem, többet nem is mentem az első tolókocsimmal. Valakitől kaptam egy jobbat Németországból. Egy idő után az orvos azt mondta, az istápot el lehet törni a hátamon. Képzeld el. Arra értette, hogy annyira felerősödött a hátam. Az új szekérrel akkor már jártam-keltem. Kijártam a Tábor-negyedbe, volt egy mozgássérült ismerősöm, ki-kimentünk együtt a Szejkére. Egyszóval mindenhova.

Hogy kerültél kapcsolatba más mozgássérültekkel, és hogyan lett ebből egyesület?

Többükkel megismerkedtem itt, Udvarhelyen, beszélgettünk, de nem ápoltunk ennél komolyabb kapcsolatot. Van viszont egy barátom, egy máréfalvi, aki kitelepedett Magyarországra, ő 2004-ben kihívott egy mozgássérült táborba Szegedre. Kétszer is kint voltam, egymást követő években. Amikor kimentem, és megláttam, mi van ott, elég nagy erőt kaptam. Ott láttam meg, hogy mire képes egy mozgássérült. Nálam sokkal elesettebb emberek voltak ott.

Volt valaki, aki a kezeit sem tudta mozgatni, kávéztatták, napi 24 órás odafigyelést igényelt, és amikor mi versenyeztünk a tolószékekkel, ő a szájával kamerázott minket. Kiegyensúlyozott volt, olyan vicceket mesélt, hogy mindenki röhögött rajtuk. Ez is azt mutatta, hogy nekem semmi bajom sincsen, haza kell jönnöm és végeznem a dolgom. Volt a táborban medence is, ahol fürödni tudtunk, az is vicces volt. A második évben elvittem a lányomat és a feleségemet is. A lányom ott tanult meg úszni.

Lassacskán itthon is kezdtek kialakulni egyre jobb kapcsolatok a mozgássérültekkel. Sokuknak segítettem. Volt két hölgy, akiknek elintéztem, hogy csináljanak feljárót számukra.

Az itthoni mozgássérültekkel elkezdtünk bálokat szervezni, amelyek mára már hagyományosak. Addig, míg be nem jegyeztettük a sajátunkat, mindig a csíki mozgássérült egyesületen keresztül kaptunk ezekre szponzorokat. Nem akartunk tőlük függni, ezért hoztuk létre a Soha ne add fel nevű egyesületet. Régebben volt egy sportegyesületünk is. Míg tagja voltam, két éven keresztül asztaliteniszeztem. A csapattal körbejártuk egész Romániát és Magyarországot.

Milyen rendezvényeket szerveztek? Körülbelül hányan szoktatok összegyűlni?

Például rendeztünk a mozgássérült gyermekeknek maszkabált. Hozzátartozókkal együtt körülbelül százan gyűltünk össze. Áprilisban immár negyedik alkalommal szervezünk bált felnőtt mozgássérülteknek, este nyolctól egészen reggelig, zenés mulatással. Lesznek italok, sütemények, töltelékes káposzta. Emellett minden nyáron kirándulásokat szervezünk, most az oroszhegyi kilátóhoz szeretnénk elmenni. Valahogy úgy van a terv, hogy autóval megyünk Oroszhegyre, ahonnan gyalog tesszük meg az utat a Jézus szíve kilátóhoz. Ameddig visszaérünk, remélhetőleg kész is lesz a pityókatokány.

Hogyan telnek a napjaid mostanában?

Felkelés után ágyat vetek. Olyan ágyam van, amit vagy egy kicsi segítséggel, de akár egyedül is össze tudok vetni, véletlenül jutottam hozzá. Jár hozzám a Caritastól egy csaj reggelente, aki le szokta kezelni a sebem. Sokat sétálok, de ha épp nem, akkor is csinálok magamnak programot.

Régebben sokat keresztrejtvényeztem, manapság egyre kevesebbet. Édesanyámnak például mindig segítek a főzésben. Hason fekve a zöldségpucolást már művészi szinten űzöm. De arra is volt példa, hogy én főztem, nem vagyok profi, de mára nincs olyan, amit ne tudnék elkészíteni. Számlákat fizetek, és segítek másoknak, amiben csak tudok. Egyszer egy kád szennyest kimostam kézzel, tisztáltam, centrifugáltam, csak éppen ki kellett teregetni.

Most akarok én is venni egy fényképezőgépet. Örülnék, ha tudnál segíteni abban, hogy milyet érdemes. Szeretnék természetbúvárkodni, és idővel kiállítást rendezni a képekből. Van olyan mozgássérült ismerősöm, aki agyagot munkál meg, van, aki a szájával fest, van, aki kézimunkázik, szeretnénk egy tárlatot létrehozni közösen.

Nem gondoltál rá, hogy nekiállj újra dolgozni hivatásszerűen?

Volt szó róla. Akkor még az állam kezdeményezte is, hogy mozgássérülteket foglalkoztassanak a cégek, és el is akartam menni egy építőipari kereskedéshez, de nem fizettek volna annyit, mint amennyi a betegnyugdíjam volt, azt meg nem kaptam volna, így nem láttam értelmét.

Mivel foglalkoztál azelőtt, hogy kerekes székbe kerültél? Hogyan történt a szomorú incidens?

Nyolc évet a Matricában húztam le, utána építkezéseken dolgoztam. Éppen egy házat építettünk. Kavartuk a betont, hordtuk fel a habarcsot az első szintre, hogy falazzanak. Nem akartam elismerni, hogy nem tudom kinyomni a jól megrakott talicska habarcsot a feljárón. Ahogy toltam fel, a lábam csúszott, mert nem bírtam, úgyhogy lerúgtam a cipőt, de úgy is felnyomtam. Csakhogy a nagy erőfeszítéstől hirtelen elveszítettem a szemem világát. Hátrafele kiléptem, és leestem, a talicska maradt, én meg a hátamra zuhantam. Két csigolyám összetörött, sérült a gerincvelőm, magam alá törött a lábam. Jött az egyik munkatársam, és kérdezte, hogy tudom-e mozgatni, de akkor már nem tudtam, úgyhogy mondta is a többieknek, ne nyúljanak hozzám.

Még arra emlékszem, hogy a fejemet kitámasztották, jöttek a mentősök, és szakszerűen autóba raktak. Tízpercenként rosszul lettem. Ahogy bevittek, jött az orvos, és kilenckor, majd egykor is megműtött. A lábszáramból vett egy csontlécet, odaillesztette a két összetört csigolyaszilánkhoz, mint egy foltot és két facsavarral odarögzítette. Elsősorban azért, hogy tudjak ülni. Nagyon furcsán éreztem magam két napig, amíg ott voltam az intenzív osztályon. Próbáltam aludni, körülbelül két nap után tértem magamhoz. Akkor jött be az orvos, mert látta, hogy már van, akivel beszélni, úgyhogy elmondta, mi a helyzet.

Mi volt a reakciód?

Az, hogy nem érdekel, mert úgyis helyrejövök. Erős voltam. Én akkor már határozottan tudtam, hogy mi történt. Utána a sebészeten voltam még két hetet, csak azután mehettem haza. Nekem ez nem okozott akkora traumát, fokozatosan sikerült feldolgoznom. Az orvos finoman adta be, hogy mi a helyzet, én meg gondoltam magamban, hogy „mondjad, mondjad". Örökké azt dédelgettem magamban, hogy helyrejövök, egészen addig, míg rájöttem, itt nem az jelenti a gyógyulást, hogy felállok a kerekes székből, hanem hogy fejben összeszedem magam.

Hogy reagált a balesetre a családod, a körülötted lévő emberek?

Nem tudták elképzelni, hogy mi lesz. Jöttek, sírtak, én mondtam nekik, hogy hagyják abba a sírást, mert helyre fogok jönni. Nagyon rosszul viselték. Volt egy osztálytársam, aki megtudta, mi lett velem, és eljött hozzám, amikor már otthon voltam. Látta, hogy etetnek, és megkérdezte, hogy: „Te etetteted magad? Hát rakj be egy párnát a hasad alá, edd meg azt az ételt, a kezeddel nincs semmi baj". Megszégyelltem magam, és attól a perctől kezdve nem engedtem, hogy etessenek. A következő lépés az volt, hogy egyszer, amikor a szüleim ott voltak a szomszédban, nagy nehezen felültem, majd visszafeküdtem, és amikor hazajöttek, megmutattam nekik, hogy mire vagyok képes. Ez volt az első meglepetés.

Neked is feljáró van a lépcsőházadnál. Azt is te építtetted?

Igen, először azt intéztem el, hogy a negyedikről leköltözzünk a földszintre, majd feljárót is készíttettem. Azelőtt hét éven keresztül hordoztak le a negyedik emeletről. Huszonegy cég kisebb-nagyobb segítségével sikerült kivitelezni a feljárót. Volt, aki két zsák cementtel, volt, aki egy mesteremberrel és munkásokkal járult hozzá. Négy nap alatt megcsinálták. A végén már annyit mentem, szerintem már azt gondolták, hogy meg kell csinálniuk, hanem nem szabadulnak tőlem. A feleségemtől azt kérdezték a munkatársai, „Sándor mit keres hét órakor Fenyéden?" Végeztem a dolgomat. Volt ott egy asztalosműhely, ahova reggel hétkor járt be a főnök, én kimentem, hogy csináltassam meg velük az ajtót.

Emlékszem, először valaki megígérte, hogy elkészítteti, de amikor megtudta, hogy nem csak a lépcsőt kell beönteni, hanem egy egész komplex dolgot szeretnék, akkor hazudozott, ezért úgy döntöttem, hogy inkább elintézem én magamnak. Bementem a Nyikóhoz, ahol voltak jó nagy fémlapok. Abból kértem 5-6 darabot, hogy összehegesszem, deszkával megerősítsem és azon aztán felmegyek. Az volt a reakció, hogy: „ne, ne, ne, nem úgy van az". Mondták, hogy van egy nagy munkájuk Svájcban, várjam meg, hogy azt befejezzék, utána jönnek, és olyan feljárót alakítanak ki, amilyet kell. Nem olyat csináltak, hanem sokkal jobbat.

Na, ez volt az ütőkártyám, a költözés és a feljáró, aminek köszönhetően egyedül el tudtam indulni, nem szorultam többet segítségre. Egyszer anyu a konyhában mosogatott, én felöltöztem, és olyan csendben kiszöktem, hogy észre sem vette. Elbújtam egy kocsi mellé. Egyszer csak feltűnt neki, hogy nem vagyok ott, kijött a teraszra, én előbújtam és kezdtem kacagni, mondtam neki, hogy: „na, látod, ezt vártam".

Addig nem szöktél el, ameddig nem volt kész ez a feljáró?

De! Nem ez volt az első. A szüleimnek volt egy földje, nyugdíjasként kaptak öt árat, amiből veteményest tudtak kialakítani. Egyszer ott dolgoztak kint, nekem meg nagy kedvem volt tekeregni egyet. Kicsúsztam a teraszig a fenekemen, akkor lett az első ülési sebem, lement a bőr, mert nem éreztem, hogy valami rendellenesség van. A szemben lévő tömbházban a teraszon kihajolva beszélgetett két srác, az egyik a második, a másik a harmadik emeleten. Egyik lefelé, a másik fölfelé hajolt. Mindkettő eléggé kemény volt, és mivel már vittek le, tudtam, hogy elbírnak. Nem kiabáltam bolondul, egyet pisszegtettem, és abban a pillanatban felnéztek, tudták, hogy én vagyok. Mutattam nekik, hogy lemennék, és azonnal ott is voltak, zártam az ajtót és cipeltek le a szekérrel. Amikor a család hazaért a veteményezésből, már nem voltam otthon.

Mennyire nehéz Székelyudvarhelyen kerekes székkel közlekedni?

Van, ahol könnyebb, van, ahol egyáltalán nem lehet. Legalább három alkalommal estem már ki a székemből, amikor próbáltam lejutni a járdáról. Az egyik gyógyszertárnál például megkérdezték tőlem, hogyan csinálják a rámpát, de végül a saját fejük után készítették el, így fel sem tudtam rajta menni.

A másik dolog, hogy az egészséges emberek ragaszkodnak a lépcsőhöz, holott egy rámpán fel tud menni egy öregember, egy kismama a babakocsival, és fel tud menni a mozgássérült is. A kórháznál a körforgalom miatt szétszedték a régi rámpát, és újat építettek. A régi olyan volt, hogy amikor jöttem rajta lefelé, többen belém kellett kapaszkodjanak, nehogy felboruljak.

Na, én észrevettem, hogy csinálják az újat. Odamentem a munkásokhoz, hogy kérdezzem meg, hány méter lesz, ő erre azt mondta, hogy öt, pont, mint a régi. Mondtam neki, hogy akkor üljenek le, kártyázzanak egyet, ne csináljanak semmit, hiszen azt nem nekünk csinálják, akkor meg fölösleges. Az elején nézett, aztán hívott mestert, mérnököt. Én megmagyaráztam nekik, hogy nyolc fokosnak kell lennie, hogy fel lehessen rajta menni, és így lett használható az a bizonyos rámpa.

Mit gondolsz, az egészséges emberek mennyire kezelnek egyenlő félként, mennyire mernek szóba állni egy mozgássérülttel?

Aki nincs érintve valamilyen formában, nincs egy ismerőse, barátja, rokona, aki mozgássérült, az nem igazán tudja, hogyan élünk. Ameddig nem tudja, hogyan élünk, addig fél, eleinte már csak attól is, hogy kapcsolatot alakítson ki velünk. Ezért én nem tartom őket hibásnak, nem is várhatjuk el, hogy ez másképp legyen. Vannak olyanok is, akik annyira akarnak segíteni mindenben, hogy már sok. Vannak, akik annyira nincsenek képben, hogy például azt hitték a rámpa miatt, hogy a lépcsőházunkban üzlet van.

Úgy érzem ezért is kell a nyilvánosság. A másik, amit észrevettem: nagyon sokan hiszik azt, hogy ha sérült vagy, akkor nem vagy épeszű.

Szoktál kitűzni magad elé célokat?

Igen, mindig vannak. Eleinte az volt a cél, hogy le tudjak költözni, utána, hogy rámpa legyen a tömbházlakásunknál, majd az, hogy a nálam elesettebbeken tudjak segíteni. Nem is olyan hosszú távra, de mindig helyeztem magam elé célokat, hogy legyen, ami motiváljon.