A székelyudvarhelyi 25 éves Savin Cătălin Mihai tíz évesen kezdett focizni, de nagyon hamar máshol találta magát tehetségének és szorgalmának köszönhetően. Megjárta a mennyet és a poklot, hiszen megadatott neki, hogy abban a csapatban játsszon, amelynek gyerekkora óta szurkol, de súlyos sérülései, műtétei is voltak.

Játszott példaképe, Adrian Mutu ellen, és vacsorázott is vele, illetve mai napig jó viszony fűzi egykori csapattársához, Cristi Săpunaruhoz. Élvonalbeli csapatok után másodosztályban játszott, tavalyi térdműtéte után jelenleg a harmadosztályú SzFC játékosa nyárig, a múlt szombati meccsen játszott először. A városi stadion gyepén beszélgetünk eddigi karrierjéről.

Az első fociélményedre emlékszel?

2000 novemberében, amikor tízéves voltam, láttam, hogy mindenki beöltözve és focicipőben megy Bethlenfalvára. Én a Bethlen-negyedben laktam és akkor Dusinszki Zoltánék a bethlenfalvi pályán tartották az edzéseket.

Mondtam apumnak, hogy vigyen el engem is. Odamentem, de akkor még nem tudtam magyarul, a fiúk nem tudtak románul, csak az edző. Megkérdezte, hogy milyen poszton tudok játszani. Mondtam, hogy nem tudom, mert addig nem fociztam egyáltalán, ott is maradtam, Dusinszki volt az első edzőm.

A bethlenfalvi pálya után lekerültek ide, a sétatéri stadionba?

Igen, néhány évre rá volt egy ifjúsági csapatunk és ezzel a 90-ben született korosztállyal megnyertünk egy országos bajnokságot, szintén a Dusinszki vezetésével. Pont abban az évben bekerültem a Roseal FC keretébe is, akkor jutottak fel a harmadosztályba, 2005-ben. Egy nyaram arról szólt, hogy reggel edzettem az ifikkel, délután a C-divíziós csapattal ugyanezen a pályán. Nem volt se strand, se buli, semmi más.

Kik azok a játékosok a generációdból, akik labdarúgók maradtak, legalább helyi szinten?

Pont az én korosztályomból senki. Jankó Levi az SzFC játékosa, de ő is 91-es. Innen négyen mentünk el Medgyesre: Jankó, egy nálam két évvel idősebb baloldali középpályás, Béres, a kapus Sebi és én. Ők hárman egy év után vissza is jöttek, én egyedül ottragadtam 15 évesen, a tizenegyedik osztályt már ott jártam.

Akkor a másodosztályban volt Medgyes, először 1-2 hétig az ifikkel készültem, de az edző Cristian Pustai hívott az első csapathoz és ott is maradtam egy fél évig. Körülbelül tíz meccset játszottam, ezek voltak az első másodosztályos találkozóim, abban az évben Medgyes fel is jutott az első ligába.

Az első csapat keretében is benne voltál?

Nem, mert kölcsönadtak Dévára, a szintén másodosztályú Mureșulhoz, ott is végeztem a tizenkettedik osztályt. Abban a keretben alapember lettem, 34 meccsből körülbelül harmincon játszottam, egyen el voltam tiltva.

A kölcsönjáték után visszakerültem Medgyesre, voltak ajánlataim, de nem voltak hajlandóak elengedni, mert akkor csináltak egy harmadosztályú csapatot, a Gaz Metan B-t. Azt akarták, ha szükség lesz rám, onnan egyből tudjanak felvinni az első csapathoz, mert akkor nem kell más játékosokkal új szerződéseket kössenek.

Mikor alakult az ki, hogy te jobbhátvéd lettél? Mert főleg ezen a poszton vagy, igaz, az elmúlt hétvégén az SzFC-meccsen a baloldalon játszottál.

Udvarhelyen fiatal koromban csak középhátvédet játszottam, mert nem voltam az a technikás játékos, hogy kicselezzem az ellenfeleket és ne pattanjon el tőlem a labda. Egy fél fejjel magasabb is voltam, mint a többiek, úgyhogy ez így kapóra jött. Medgyesen viszont már komolyabb volt a szint, és nem volt meg a kellő magasságom ahhoz, hogy középen maradjak.

Pustai megkérdezte, hogy milyen lábas vagyok és, hogy tudok-e játszani jobbszélen. Viszont ott voltak a posztomon brazilok, Eric és Edson Grillo. Ők még országos szinten is a legjobbak közé tartoztak. Mivel kellett egy ifi a kezdőbe, végül maradtam, de átkerültem a baloldalra. Eric baloldali középpályás volt, így barátkoztunk össze.

Mi történt ezután?

Maradtam a medgyesi C-diviziós csapatnál három évet, még Udvarhely ellen is játszottam, ezen a pályán. Ki is kaptunk 3-1-re. Ez a három év egy kicsit visszafejlődés volt, mert nem a fiatalok nevelése volt a prioritás, pénzt sem kaptunk, én két másodosztályú szezon után kerültem vissza, szóval gondok voltak. Épp csak azért nem küldtek haza, mer abban reménykedtek, hátha valaki megvesz minket.

Ahogy lejárt ez a három év, elmentem a Damila Măciuca nevű csapathoz próbajátékra, ez egy Vâlcea-i falu csapata. Ők akkor elég jól álltak anyagilag, feljutottak fel a Liga 2-be, nagyon jó feltételek voltak. A próbajáték után azt mondták, maradjak, velük edzőtáboroztam, de mikor visszamentem Medgyesre a papírjaimért, nem akartak elengedni. Azt mondtam nekik, ha nem engednek el, én fogom magam és hazajövök.

Egy hetet még maradtam, aztán összeszedtem minden cuccomat és hazajöttem Udvarhelyre. Elajándékoztam a lábszárvédőimet, a mezeket, tíz pár focicipőt osztottam szét a gyerekek között. Azt mondtam, hogy én befejeztem. Ez 2010-ben volt. De felhívott egy egykori játékos, majd játékvezető, a kolozsvári Biró Iosif, ő vitt el első alkalommal is innen Udvarhelyről. Mondta, hogy menjek az irataim után, mert ő ideadja azokat. Így „szabadultam meg" Medgyesről.

Hogyan kerültél Chiajnára?

A Damila Măciucához már nem mehettem vissza, mert lejárt az átigazolási időszak, és kaptak is valakit a posztomra. A három medgyesi harmadosztályos időszakban egy fél évre kölcsönadtak a szintén harmadosztályú Nagydisznód csapatához. Ott végig játszottam, rúgtam 5-6 gólt is, szinte feljutottunk a B-be.

Ott valaki meglátott, ő segített Chiajnára kerülni. Felvette velem a kapcsolatot egy mérkőzés után, gratulált, és mondta, hogy keressem meg, ha nincs csapatom és segít. Ő beszélt Liță Dumitruval, aki a Chiajna második csapatának volt az edzője, így oda is tudtam kerülni, ez a fiókcsapat akkor a harmadosztályban volt. Gondoltam, mellette elvégzek egy testnevelési egyetemet is Bukarestben.

Elkezdtem futballozni egy fél évig, mint jobb- és balszélső, középhátvéd, védekező középpályás. Azt mondogatták nekem, hogy falusi vagyok, „țărănuș", mert rajtam kívül mindenki bukaresti volt a csapatban. De szerették, hogy nem féltem az ellenféltől soha, és mindent elvégeztem, amit kellett a posztomon, nem mentek el mellettem.

Volt egy meccs, ami nagyon jól sikerült, s szerencsémre pont erre kijött Ilie Stan, az első csapat edzője és Petre Marin, a menedzser. Megláttak, így kerültem fel az első osztályba.

Mennyit maradtál itt és körülbelül hány mérkőzésen játszottál?

Két és fél évet. Ilie Stan egy fél évet maradt még, én a vezetése alatt hat mérkőzést játszottam, és akkor fejeltem az egyetlen első osztályos gólomat is. Besztercén játszottunk az utolsó fordulóban, mindkét csapat már ki volt esve, aztán mi egy osztályozót megnyerve mégis maradhattunk az A osztályban. Volt egy kisszöglet balról, becenterezték hosszúra és én érkeztem a jobb oldalon és a földre pattintva fejeltem be.

Ionuț Chirilă váltotta Ilie Stant, az ő vezetése alatt 23 mérkőzést játszottam.

Hogy ért véget a chiajnai kaland?

Marius Șumudică érkezett a csapat élére Chirilă helyett. Sok volt a fiatal, neki nem tetszett a keret, elküldött huszonnégy játékost, és hozott helyettük huszonhat külföldit: brazilokat, portugálokat, macedónokat, mindenfélét.

Ezután jött a Rapid. Egy picit ugorjunk vissza az időben, hiszen neked gyermekkorod óta a Rapid a kedvenc csapatod. Ez honnan jött? Édesapád is ezt szerette?

Nem, apu rendőr volt, így ő alapból Dinamo-szurkoló volt. Anyum Steauás volt, nekem pedig volt két szomszédom, egyikükkel, Toró Hunival még együtt is játszottunk. Nekifogtunk meccseket nézni és együtt szerettük meg a Rapidot.

Rajta kívül egyik barátom sem szerette a Rapidot, mindegyikük kérdezte, hogy lehet drukkolni a „mocsok rapidosoknak"? Azzal, hogy odakerültem egy álom vált valóra.

Ez hogyan történt?

A Chiajnán történő szerződésbontások után mindenki nekiállt csapatot keresni. A menedzserem elvitt Câmpinára a Fortunához, egy B-osztályú csapathoz. Már az A-osztály el volt kezdődve, mi később kezdtünk és még edzőtáboroztunk, amikor megkerestek.

Szinte elmenekültem az edzőtáborból. Épp römiztünk a fiúkkal és felhívott Ionel Ganea, mondta, hogy ő a Rapidnak az edzője, mondtam, hogy tudom. Kérdezte, milyen állapotban vagyok, aláírtam-e már a szerződést a Fortunával, mert ha a papírokat el tudom intézni, ő szívesen lát. Ők még a korábbi szezon végén nem voltak biztosak benne, hogy kiesnek, vagy játszhatnak az első osztályban, így amikor elkezdték, alig volt játékosuk.

A Chiajnában a Kolozsvári U ellen debütáltam, aminek akkor Ganea volt az edzője, onnan emlékezett rám. Én a negyedik fordulóban kerültem oda, volt, aki a harmadikban, fokozatosan épült fel a csapat.

Itt az eredeti posztodon játszottál?

Igen, jobbhátvéd voltam. Kettes mezben is játszottam, ami a klasszikus jobbhátvéd szám.

Egyébként Chiajnán 26-os voltam, mert a testvérem 26-án született.

Emlékszel a bemutatkozásodra a Rapidban?

Idegenben debütáltam, az Ilie Oană stadionban, a Petrolul Ploiești ellen, abban az időszakban Răzvan Lucescu volt a Petrolul edzője és Adrian Mutu is náluk játszott. Azt végigjátszottam, az volt életem talán legjobb meccse. Gólnélküli döntetlen lett.

Kerültél szembe Mutuval? Sikerült leszerelni?

Igen. Az volt a vicces, hogy volt egy riportercsaj a DolceSporttól, akit ismerek és a meccs után Mututól végig rólam kérdezősködött: „Savin milyen volt?", „Savin hogy mozgott?". Mutu az egyik kedvenc játékosom, a meccs után elkértem tőle a mezét, de azt mondta, hogy odaígérte egy árvának, úgyhogy nem tudja ideadni. Viszont azután elmentünk még néhány másik játékossal és vele közösen vacsorázni. Hatalmas élmény ez az életemben.

Milyen volt a Rapidnál töltött időszak? Mennyit játszottál?

Nyolc meccset a ligában és egyet a kupában. Akkor jött vissza Dinu Gheorghe menedzsernek, aki mindent megváltoztatott. Ugyanúgy jártunk, mint a Chiajnánál: a fél csapatot kipakolták. Addig én minden meccsen játszottam, elmentünk Vásárhelyre hétvégén, ott kikaptunk és szerdán már kupameccsünk volt, amelyre rajtam kívül az egész csapatot lecserélték. Hideg volt, fáradt is voltam, meg is sérültem.

Két hét kihagyás várt rám, és abban a két hétben le is cserélték Ganeát Marian Radára. Nála még egy meccset játszottam, aztán hoztak egy csomó külföldit, hogy mentsék meg a csapatot, mert utolsó előtti helyen volt, de aztán mégis kiesett a Rapid.

Ezután Eugen Trică hívott téged a Kolozsvári CFR-hez, ahova el is mentél, még edzőtáborozni is voltál velük. Miért nem kerültél a csapatba?

Aláírtuk a szerződéseket, elmentünk edzőtáborozni, viszont amikor visszaértünk Horvátországból, akkor tudták meg, hogy kaptak egy büntetést a szövetségtől, ami pontlevonással járt és azzal, hogy nem szabadott bizonyos ideig igazoljanak. Azt mondták, maradhatunk, csinálhatjuk velük az edzéseket, de játszani nem tudunk és fizetést sem tudnak nekünk adni.

Például Ciprian Deac a horvátországi edzőtábor után elment tárgyalni Dubajba, másfélmillió dolláros fizetést ígértek neki egy évre. Amikor ott aláírta a szerződést, akkor tudta meg a szankciót, hogy nem szabad se menni, se jönni a CFR-től. Vissza kellett jöjjön Kolozsvárra. Nekünk rossz volt, mert nem mehettünk Kolozsvárra, de ő lecsúszott egy másfélmillió dolláros ajánlatról, és ez mind azért, mert a CFR nem tudott kifizetni hat játékost.

Ezután mi következett?

A CS Afumaţihoz kerültem, mert az edzőjük ismert, amikor a Chiajna második csapatában játszottam, akkor mindig ellenfelek voltunk. Már akkor is el akart csábítani, de nem mentem, mert akkor kerültem fel az első csapatba. Ez egy harmadosztályú csapat, egy Bukarest melletti település együttese. Príma körülmények voltak, ott voltam három hónapot.

Târgoviște ellen játszottunk a feljutásért, jobb csapatunk volt, vezettünk is, ők idegesek voltak, minden adandó alkalommal rúgták fel a játékosainkat. Egyszer úgy elkaptak, hogy el is ment a térdem. Akkor volt az első műtétem, tavaly március 13-án. Egy félév kényszerpihenő következett.

Ezután elmentem Nagybányára, kellett egy csapat, hogy visszaálljak, ők akkor jutottak fel a másodosztályba. Velük egy kupameccsen álltam pályára az FC Voluntari ellen, több hónap után először és egyből rásérültem, amikor Mihai Costeával ütköztem. Hatvan percet játszottam, már belelendültem, nem is féltem, jól ment.

Akkor tudtad, hogy ez komolyabb lesz?

Igen, éreztem. Lábra sem tudtam állni. Az első sérülésem már egy részleges keresztszalag-szakadás volt. Hat orvossal beszéltem, fele azt mondta, operáltassam meg, fel azt, hogy ne. Lehet, ha éppen rosszul lépek a lépcsőn, akkor elszakad, és az is lehet, hogy tíz évet játszom anélkül, hogy elszakadna. Ez már szerencse kérdése.

Ott a meccsen, amikor felrúgtak, hallottam és éreztem is, hogy ez most elszakadt. Ez az egyik legrosszabb sérülés a fociban. Minimum fél év szünettel jár, de van, aki ezután ugyanolyan jó lett. Azonban körülbelül fele az ilyen sérülést elszenvedőknek be kell, hogy fejezze a labdarúgást, mert soha nem nyeri vissza azt a mobilitást.

Most telt el egy fél év a második műtéted után, hogy elkezdtél játszani a Székelyudvarhelyi FC-ben?

Öt hónap telt el. A vásárhelyi orvos, aki megműtött azt mondta, ne álljak még be focizni, még korai, várjam meg a hat hónapot, legalább a csavarok szívódjanak fel a térdemben és utána kezdjek el lassan szaladni. Én úgy éreztem, hogy már lehet, mivel nyáron akarok keresni egy jó klubot, mert szeretnék továbbra is a fociból élni. Egy év alatt ez volt az első teljes meccsem és nyárig szeretnék visszaszokni, hogy megint érezzem a labdát.

Ez egyébként milyen volt, nehéznek tűnt?

Nem is nehéznek, inkább féltem. Ha még egyszer elmegy a térdem, akkor vége. Szerencsére nem volt annyira durva az ellenfél. Bálhátvédet játszottam, kicsit szokatlan volt egy év után újra pályára lépni. Nem éreztem a ritmust, féltem ballal rúgni a labdába, mert a bal térdem a problémás. Meg is akartam beszélni Demény Norbival, hogy a félidőben cseréljen le vagy tegyen át jobb oldalra.

Aztán a második félidőre kicsit megváltoztatta a rendszert, három védővel játszottunk, ott már kicsit jobban éreztem a játékot. Az elsőben megfulladtam. Eddig csak az izmaimat edzettem a konditeremben, a futáshoz még nem volt kellő kondícióm.

Korosztályos válogatott is voltál.

Igen U15-től U19-ig. Amikor először válogatott voltam, akkor még Udvarhelyről kerültem be, amikor az ifiben és a Rosealnál is játszottam. A nagyifjúságiban már nem voltam benne, mert az pont arra az időszakra esett, amikor én a Gaz Metan B-vel a harmadosztályban voltam, onnan nem lehet.

A nemzeti vagy a román mezőnyből van-e példaképed?

A jobbhátvéd, akit szerettem és együtt is játszhattam vele, az Săpunaru. Ő a Portóban, majd az Elchében volt és amikor visszajött a Rapidhoz, rövid ideig csapattársak voltunk. Jártunk együtt kajálni, figyeltem, csináltam azt, amit ő, hogy tanuljak tőle. Még most is beszélgetünk közben telefonon, mesélgeti, hogy mi van a Panduriiban. A nemzetközi mezőnyből pedig Sergio Ramos, mivel Real-os vagyok.

Kapóra jön-e a csajoknál, ha az ember focista?

Az az igazság, hogy körülbelül 20 éves koromig a tanulás mellett csak a foci volt a fontos. Reggel elmentem a Marin Predába, onnan haza ebédelni, majd vissza edzésre. Edzés után ismét haza, megcsináltam a házi feladatokat és feküdtem le. Nem volt se csajozás, se bulizás.

Medgyesen ugyanez volt a helyzet, sportszállóban laktunk, ha a csapattal el is mentünk egyet bulizni vagy meginni egy pohár bort, kizárólag a csapattal, edzőstől. Bukarestben már nem tudtak mindenkit ellenőrizni. Ott lehetsz alkoholista, cigizhetsz, ha fitten elmész edzésre és csinálod a dolgodat, nem szólnak semmit. Viszont, ha el vagy fáradva, rosszul vagy, az már baj. Például Pancu jött úgy edzésre, látszott rajta, hogy reggelig ivott, de felállt a pályára és végigcsinálta.

Visszatérve a csajokra, kevés időm volt, kevés barátnőm is volt, sokat utaztam. Napi két óra edzés után mentünk a parkba, egy filmnézés, egy séta belefért, úgyhogy azért volt, ahol megismerkedjünk csajokkal.

Mikor már tévés meccseim voltak, és egy kicsit híresebb lettem, akkor a csajok kerestek inkább. Ha az embert mutatják a tévében, az már számít. Amikor a Rapid játékosa voltam, volt egy komoly barátnőm, vele elmentünk egy étterembe. Kiderült, hogy a pincércsaj Rapid-szurkoló és ő rendezte a számlát, sőt azt mondta, hogy ezután minden hétvégén mehetek oda fizetés nélkül.

A labdarúgáson kívül mi érdekel? Mi lennél, ha nem focista?

Eddig csak ezt csináltam, semmi mást. Otthon sem segítettem a házimunkában, mert nem voltam otthon, ahova mentem, ott megcsinálták, a ruháinkat a klubnál mosták. Nem tudom, hogy ha befejezem a karrierem, mit tudnék csinálni.

Szeretnék edző lenni, mert annyiféle edzőt láttam, és mindegyiktől tanultam valamit, hogyan kell a játékosokkal foglalkozni, milyen edzést mikor kell tartani. De ezt is lentről, ebben az esetben a gyerekeknél kellene elkezdeni. Most a második műtét után azért elgondolkodtam nagyon sokszor, hogy mi lesz, hogyha nem tudom folytatni. Elkezdtem építeni egy házat Boldogfalván.

A karriered befejezése után idehaza szeretnél élni?

Igen, szeretnék itt maradni, mert ismerem az embereket, a helyeket. Az itteni emberek másabbak, mint például a bukarestiek, valahogy az itteniekkel mindig jobban megtudtam értetni magam.

Volt hátrányod abból itt Udvarhelyen, hogy román vagy? Hát máshol abból, hogy udvarhelyi vagy?

Itt nem volt soha semmilyen, de Bukarestben volt abból gond, hogy itteni vagyok. Itt román voltam, de ha odamentem, ott azt mondták, magyar vagyok. Kérdezték, honnan vagyok, mondtam, hogy Odorheiu Secuiesc. Azt sem tudták hol van, odaadtam a térképet, de fogalmuk sem volt, hol keressék. Mondjuk, ezen nem kell meglepődni, Chiajna ott van mellettük, de sokan azt sem tudták, hogy hol van. Még ilyen taxissal is találkoztam Bukarestben.

Mindenestre meg tudnám szokni, hogy itt éljek, viszont azt még nem adtam fel, hogy élvonalbeli labdarúgó legyek.