Az Udvarhelyen csak Péternek becézett Chiratcu Petru helyi focilegendának számít: húszéves korában került a város akkori focicsapatába, majd megjárva több magyar és román elsőosztályú együttest, újból itt talált otthonra, jelenleg is itt él családjával. Üzletkötőként, illetve eladási ügynökként dolgozik, a hét nagy részén úton van, de egy-két napot, illetve a hétvégén itthon tartózkodik.

Ha hétvége, akkor most is foci: Chiratcu Petru oszlopos tagja a körzeti bajnokságban vitézkedő Székelyudvarhelyi Sportingnak – az ötödosztályban manapság is ugyanúgy rugdossa a gólokat, mint húsz-huszonöt éve, fénykorában.

Annak a stadionnak a gyepén beszélgetünk, ahol 1988. és 1992. között szebbnél szebb gólokat rúgott. Élénken él az emlékezetemben például az a Csíkszereda elleni gól, amit labdaszedőként a kistribün előtt élhettem át (jobbomon a testvéremmel, balomon a mindenki által ismert Gyuszival), amikor baloldalról, a kifutó kapus felett mintegy harminc méterről emelte át a labdát a kapuba.

De ezen kívül sok, még szebb találat fűződik a nevéhez, nemcsak Udvarhelyen. Az udvarhelyiek által viccesen Királykútinak is hívott Chiratcu végigvándorolta a kilencvenes éveket Magyarországon és Romániában – ha ma fiatal lenne, mindent másképp csinálna.

A 49 éves sportember a Vaslui megyei Negrești település melletti, Zăpodeni nevű faluból származik – érdekesség, hogy a székelyudvarhelyi rendőrség parancsnoka, Constantin Nițică is odavalósi. Péter ott játszott a negrești-i csapatban, középiskolás korában, az együttes akkoriban C-osztályos volt.

Hol fedeztek fel fiatalkorodban és hogyan kerültél a Székelyudvarhelyi Haladáshoz 1988-ban?

A Marosvásárhely és Régen közötti Gernyeszegre kerültem katonának, s ott játszottam katonaként a gernyeszegi csapatban. A katonaságnál a kapitány szintén abban a csapatban játszott. Amikor bevonultunk, mindenkitől megkérdezte, hogy mi a szakmája, de nekem nem volt, mondtam, hogy fociztam Negrești-en a harmadosztályban.

Elbeszélgettünk, s délután bevitt egy edzésre Gernyeszegre, akkor az a csapat a megyeiben játszott, egy kispályán volt az edzésük. Azon az edzőmeccsen több mint húsz gólt rúgtam, s egyből mondták a kapitánynak, hogy ide kell hozni a fiatalembert gyorsan.

Játszottam néhány meccset Gernyeszegen, aztán felfigyelt rám két vásárhelyi csapat, az Electromureș és a Metalotehnica is – amikor lejárt a katonaság, az alakulat előtt három kocsi várt, mert közben a Székelyudvarhelyi Haladás is bejelentkezett.

Egyszer elmentem egyet inni a katonatársaimmal, majd hazamentem Zăpodeni-be a szüleimhez. Rá egy hétre utánam jöttek az udvarhelyiek oda, Molnár Károly és Schwarzenberger Károly. Azelőtt én már aláírtam a Metalotechnicának, ötezer lejt is adtak. De ők azt mondták, hogy tízezret adnak, s meg is adták, amikor 1988 januárjában végül idejöttem.

Alapvetően csatár voltál, mozgékony, fürge támadó, aki mindkét lábbal jól rúgott. Hogyan verekedted be magad az akkori edző, Fazakas József csapatába?

Fazakas idejében már kezdő voltam, de mindig az idegenbeli mérkőzéseken. Mindig felkészített, hogy kezdő leszek a hazai meccsen is, de aztán amikor jött a meccs, mégis kispados voltam.

Egy meccsen a csapattársam, Szávuj Attila rákérdezett, hogy Mester, idegenben mindig kezdő, itthon kispados, hogy van ez? Fazakas azt mondta neki, hogy idegenben azért teszem be, mert – ez inkább románul hangzik jól – „adversarii să aibă în cine să dea". (Magyarán: az ellenfélnek legyen akit „szedjen". Mivel Chiratcu nagyon gyors volt, több védőt is képes volt lekötni, de éppen ezért nagyon sokat rugdosták a pályán. – szerk. megj.)

Fazakas azt is mondta, hogy idehaza azért nem tesz be, mert a közönség sokat vár el és nem akarja, hogy bekiabáljanak nekem. Aztán később betett, s azokban az években voltak a legemlékezetesebb meccseim Udvarhelyen, fiatal voltam, tényleg jól ment a játék, a csapat is jó volt – innen, mintegy harminc méterről is rúgtam egy nagy gólt ebbe a kapuba Segesvárnak (mutatja a helyet, ahonnan jobb külsővel lőtte ki a bal felső sarkot), de Keresztúrnak is.

A rendszerváltás után másfél évvel mentél el Udvarhelyről Magyarországra, akkor az itteni vezetőség nem nagyon akart elengedni.

1991 nyarán Fazakasnak köszönhettem azt, hogy az udvarhelyi évek után Magyarországra kerülhettem – ő a Győri Rába ETO-nál lett technikai vezető, s kihívta az udvarhelyi csapatot egy barátságos meccsre a Szombathelyi Haladással. Nagyon jól játszottam, s már akkor azt mondták a győriek, hogy maradjak még egy meccsre próbajátékra a Rába ETO-nál, de én hamar hazajöttem Molnár Karcsival. Nemet mondtam. Ha kellek, akkor úgyis utánam jönnek a győriek.

Nem mellékesen akkor friss barátnőm volt a feleségem, s nem akartam ottmaradni. Rá egy hétre jöttek a győriek, megegyeztek az udvarhelyiekkel a pénzben, kb. kétmillió forint volt, plusz kapott egy buszt a csapat. Közben jelentkezett a Marosvásárhelyi ASA is értem, ötször jöttek anyósomnak a házához, hogy ne menjek Magyarországra, jöjjek az ASA-hoz. A feleségemmel megegyeztem, hogy ha jön velem, akkor megyek Magyarországra, ha nem, akkor itthon maradok. Úgy döntött, hogy jön.

Győrben mennyit játszottál?

Az NB I-es Rába ETO-nál játszottam egy fél évet, de nem találtam a helyemet. Más volt a játékstílus, az edzésmódszerek, minden. A zöld-fehér ETO-mezem mai napig megvan, a 3-as számot kaptam akkor.

Aztán hazaengedtek Udvarhelyre, mert az itteni csapat 1992 tavaszán fel akart jutni a B-osztályba. Akkor átszervezés volt az itthoni bajnokságban, az akkor induló új B-divízió ugyan harmadosztálynak számított, de lényegesen erősebb mezőny volt, mint az addigi C-liga – az udvarhelyi Hargita ebbe a B-be jutott fel 1992 tavaszán.

Abban a félévben idehaza voltam, azonban lejárt a kölcsönadás, mentem vissza Győrbe, de azt mondták, hogy már nem tartanak igényt rám. Akkor bejelentkezett a másodosztályú Soproni FC, s odaköltöztünk. 1992 nyara és 1995 között játszottam ott, az első szezon végén, 1993-ban feljutottunk az NB I-be, de később kiestünk.

1995-ben elkezdtem az alapozást a Sopronnál, de nagyon sok pénzzel tartoztak nekem, így nem maradtam ott, hanem a Diósgyőr csapatához szerződtem. Elköltöztünk Miskolcra, mert az ottaniak ki tudták fizetni a vételáramat. Ott 18-as számmal játszottam mindig, Sopronban 6-os mezem volt – támadó középpályás és csatár voltam alapvetően, de mindent játszottam, még védőt is.

A magyarországi együttesekben kik voltak az ismertebb csapattársaid?

Győrben Rugovics Vendel és Plotár Gyula, ők a válogatottba is bekerültek abban az időben. Ők voltak az ismertebbek, mások nem kerültek a válogatotthoz. Győrben Glázer Róbert volt az edzőm.

Diósgyőr után mi következett?

Azzal a csapattal feljutottunk az NB I-be, de utána már nem akartam maradni Magyarországon, haza akartunk jönni. Elmentem a Marosvásárhelyi ASA-hoz, ahol az akkori klubelnök, Cacoveanu fogadott. Én már 29 éves voltam akkor, Cacoveanu megkérdezte, hogy „Most, hat év után jössz? Sohase késő!"

Ott játszottam egy évet a másodosztályban, simán fel tudtunk volna jutni, de Cacoveanu nem akarta, mert nem volt annyi pénze a csapatnak, hogy megbírja az első osztályt. Elengedett mindenkit, hárman a Szatmárnémeti Olimpiához kerültünk, az a csapat akkor az első osztályban volt, majd 1999-2000-ben már a Konstancai Farulban játszottam, de abban az évben ki is estünk.

Középszerű csapatok voltak ezek, de végigharcoltad velük az első osztályban a meccseket.

Konstanca jó csapat volt, de rengeteg probléma volt a klubnál akkoriban, nem volt pénz. Abban az időben nagyon sok volt a bundameccs a román első osztályban s mi nem akartunk benne lenni a bundázásokban. Emiatt kinyomtak maguk közül egyszerűen. A Besztercei Gloria vagy a Ceahlăul Piatra Neamț nagymesterei voltak a bundameccseknek, s aki nem akart ebben részt venni, annak előbb-utóbb annyi volt. Garabet, a konstancai elnök nem akart, és ki is estünk.

Konstanca után jelentkezett a borszéki csapat, ők akkor jutottak fel a másodosztályba – megegyeztem velük egy összegben, de annak csak egy részét adták ide, a többit nem, így aztán hazajöttem a Budvár FC-hez, ők már néhány éve a harmadosztályban játszottak.

2001 nyarán jöttél vissza a Budvárhoz, elég nagy meglepetésre középcsatárt játszottál egy darabig, majd játékos-edző is lettél.

Az még egy elég jó időszak volt a Budvárnál, 2003-ban ötödikek lettünk a bajnokságban. Aztán otthagytam a Budvárt is, befejeztem a pályafutásomat, egy-két évet még játszottam a Rosealban a megyeiben, mert a régi udvarhelyi csapattársaim ott játszottak. Borbáth István klubelnökkel akkor is jóban voltam, a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

A focival párhuzamosan hogyan alakult az életed?

A lányom még Sopronban született, de ugye 2001-ben visszaköltöztünk Udvarhelyre. Edző nem akartam lenni, inkább eladási ügynök, illetve üzletkötő lettem egy magánvállalkozásnál. Amikor abbahagytam a focit, foglalkoztam hétéves gyerekekkel, edzéseket tartottam nekik, de utána a munka miatt már nem tudtam foglalkozni velük.

Mennyire maradt meg a foci az életedben?

Játszom mai napig a Sporting csapatában a körzetiben, évekig ezen a pályán, de most a műgyepesen játsszuk a hazai meccseket.

Mennyire vagy megelégedve a karriereddel?

Nem vagyok elégedett. A mostani eszemmel újrakezdeném, de teljesen másképpen csinálnám. Akkor is futballista lennék. De olyan generációba tartozom, akik a rendszerváltás előtt és után érték a fénykorukat, Hagi, Gică Popescu, Ilie Dumitrescu, Ioan Sabău, tehát a legnagyobbak Romániában.

Akkor, a kilencvenes években sokkal jobb foci volt Romániában, még a harmadosztály szintjén is. A mi időnkben a C-osztályban micsoda meccsek voltak és milyen jó csapatok! Öröm volt meccsre jönni, úgy játszottunk, beszorítottuk bármelyik csapatot hazai pályán, még az A-divíziós csapatokat is. Azonban az az idő eltelt. Most, ha bemész egy harmadosztályú meccsre, unatkozol. Elmentem pár meccsre, de nincs, amit nézni.