Két hete voltam egy könyvbemutatón, ami önmagában nem lenne újdonság, viszont életemben először voltam olyanon, ahol a szerző legfontosabb segítőtársaként egy konyharuhába csavart, igencsak használt kávéfőzőt mutatott be.

Széles Ferenc grafikus állítása szerint ugyanis több liter feketének köszönheti, hogy megszülethetett a Székelyudvarhely, imádlak című igencsak látványos, térbeli könyv, amely a város hét nevezetes épületét mutatja be egy különleges technika segítségével.

Pedig mennyivel egyszerűbb lenne egy szelfit csinálni a város főterén, és szívecskékkel ellátott bejegyzéssel pillanatok alatt mindenki tudtára adni a közösségi oldalon, hogy I láv jú, Udvarhely! És még a kávé sem a cél miatt kellene, hanem csak úgy, habosan...

Én tényleg várom azt a napot, amikor ragályos lesz az őszinte rajongás a városunk, az épített és a szellemi örökségünk, a saját közösségünk iránt.

Addig meg egy csésze tea mellett szinte szótlanul hallgatom azt az embert, aki egyszerűen nem tud jobb magyarázatot a több száz órás éjszakázásra és agyalásra, mint azt, hogy imádja Székelyudvarhelyt. És mint kiderült, nem lusta tenni azért, hogy mások is így érezzenek.

„Lejöttem a kávéról. Lejöttem, mert van az a mennyiségű kávé, amitől a leghülyébb ötlet is fantasztikusnak hat" – mondja nevetve Széles Ferenc.

Pedig a könyvedet nézve nem hiszem, hogy tartanod kellene az ötleteidtől. Mi volt a célod ezzel a különleges technikával, amit a könyvben alkalmazol?

Egyszerűen azt az érzést akartam elültetni az olvasóban, hogy erre a városra minden udvarhelyinek büszkének kell lennie, nincs mese. A Rizalit Grafikai Műhely célja az, hogy olyan grafikai, művészeti projektekkel foglalkozzon, amelyek újszerűek és szokatlanok.

Ezek elég fontos jellemzői kell, hogy legyenek a munkáinknak, mert úgy érzem, ezek vinnék át igazán az üzenetet. Arra törekszem tehát, hogy lehetőleg olyan technikákat, technológiákat használjak, amit nem feltétlenül találnak meg máshol.

Nemcsak rengeteg kávé fogyott, de óriási munkád is van a könyvben. Volt segítséged?

Hálistennek sok segítséget kaptam, és itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem a családomnak a türelmet és a támogatást, valamint Lakatos Lehelnek, Mednyánszky Simó Zsoltnak és Miklós Leventének a hozzáértő segítséget.

Mivel ez semmiképp nem gazdasági vállalkozás, sokkal inkább egy művészeti projekt, mindössze 200 számozott darab készül belőle. Ezeket elő lehet jegyeztetni a Rizalit Grafikai Műhely közösségi oldalán, valamint az Árnika Könyvesboltban.

Lokálpatrióta vagy?

Én jobban szeretem az alulról induló, lakóhelyre való büszkeség megfogalmazást, mert úgy érzem, ezek a kezdeményezések voltak és lesznek képesek megmenteni az ilyen városokat. Az össznépi székelykedés sajnos eléggé elveszítette a becsületét.

Ha valakinek azt mondjuk, székely, az már nem jelent sokat, de ha azt, hogy udvarhelyi, sokkal többet. Innen kellene elindulnia annak a fajta mozgalomnak vagy gondolkodásmódnak, ami megerősíti ezeket a városokat, azokon keresztül a közösségeket és a közösségeken keresztül az egész Székelyföldet, az egész régiót.

Ezeknek nem csak az lenne a szerepe persze, hogy legyen, mire döngessük a mellünket, hanem lenne gazdasági hozadéka is. Az egyik óriási gondunk az elvándorlás, aminek a fő oka az, hogy nincs, ahol dolgozni, nincs vállalható munkahely. De ha visszaállítjuk a becsületét a helyi közösségi létnek, az emberek nem fognak elmenni, sőt büszkék is lesznek arra, hogy udvarhelyiek.

Most már kevés az, aki tősgyökeres udvarhelyinek mondhatja magát. Te kit tartasz udvarhelyinek?

Nem fontos, hogy nincsenek udvarhelyi felmenőid, ha te udvarhelyinek érzed magad, udvarhelyi vagy. A város erejét a környező falvak adják amúgy is. Mivel iskolaváros, rengeteg fiatalt bevonz a falvakból. Ők pedig hozzák magukkal azt az életet, ami képes lenne fenntartani ezt a közösséget.

Igen ám, de adni is kell nekik valamit. Az már nem elég, hogy édes fiaim, székelyek vagytok, és ez milyen jó. Valami extrát kell nekik nyújtani. Garantálni kell nekik azt, hogy ha egyetem előtt vagy után elmennek világot látni, és visszajönnek, van hová hazajönniük.

Most viszont már rohamosan növekszik azoknak az elvándorlóknak a száma, akik gyakorlatilag a város húsát adják: a kétkezi munkásoké. Egyszerűen nem tudnak itt megélni. Meg vagyok győződve, hogy a közösségek mentése munkahelyeket, megélhetési lehetőségeket is generálna.

Régen más volt az emberek hozzáállása ehhez a kérdéshez?

Erősebb volt a hazatérni vágyás. Gondolj az amerikai kivándorlási hullámra a múlt század elején, az ún. amerikásokra. Persze, kint is maradtak, de sokan haza is jöttek akkor. Nem kaptak meg valamit odakint: a szülőföld ízét, illatát.

Honnan kell, hogy induljon erre a ragaszkodásra való nevelés?

Kell lennie egy közösségi mozgalomnak, amihez lehet csatlakozni. Nem elég, ha a családban szülőföld iránti szeretetre nevelik a gyerekeket. Kell egy jól látható platform, ahol nem érzed magad egyedül, mert ott vannak a hátad mögött, melletted a többiek is.

Jelenleg, ugye, a politikumnak kellene ennek lennie, de nem az. Vannak itt a városban viszont nagyon jó civil kezdeményezések, ami mögé, mellé szívesen áll az ember. Ezeknek már egyre látványosabb az erejük és súlyuk. Eddig például hiába mondogattuk, hogy gyerekek, nem kell mindig autóval járni, és, hogy vigyázni kell a tisztaságra, a Szekler Tekerék, vagy az UTCA látványos programjaikkal már sokkal eredményesebbek ezen a téren.

Ha ezekért a „kezekért" lenyúl a városvezetés, az már jó. Hülyeség lenne nem ezt tenni, mikor az adott területen a civilek elvégzik helyettük a munkát, nem? Nagy platformokat azonban nem érdemes létrehozni, mert a nagy tömegben elvész a lényeg. Kisebb akciókat viszont jó csinálni, amitől közös lesz az érzés. Székelyudvarhely, szeretlek matricát például. Milyen jó lenne lecserélni az áruházas autós matricákat ilyenre.

Egy grafikai műhely mindennapi tevékenységében mivel tudja élhetőbbé, szerethetőbbé tenni a várost?

Most azon dolgozunk, hogy az általunk készített grafikák átvigyék az üzenetünket, de ugyanakkor vállalhatóak és népszerűek is legyenek. A város tele van nagyszerű szimbólumokkal, amiket jól lehet erre használni. Orbán Balázs alakja és a 82. gyalogezred, a „vasszékelyek" is nagyon erős grafikai elemek lehetnek.

Orbán Balázst a régiek is a legnagyobb székelyként emlegették, akkor valamit nagyon tudott, nem? A mai hipszterek térdre borulhatnak előtte, mert a szakálla mögött volt egy nagy ember is. Ezzel össze is lehet kötni a múltat a jelen divatjával. Egy kicsit ezt a székelykedést eltoltuk. A nagybajszos, kalapos székely képe él a külhoniak fejében is a helyiekről, holott sokkal többről kellene, hogy szóljon.

Számomra például az egyik legerősebb szimbólum a puskatussal küzdő Vasszékely figurája, aki a végső pillanatban sem adja fel. Én is azt érzem, hogy küzdeni kell a végsőkig. És az, hogy mindez Udvarhelyen történik, csak hab a tortán.

Egy jó fajta humorral állsz te ehhez a témához. Kell a jó hangulat a cél eléréséhez?

Akiket el akarok érni, azok a felnövekvő leendő titánok. A csontra járatott, oktató célzatú, szokványos grafikai megjelenítések már náluk nem működnek. Ez nem baj, ők egyszerűen egy más vizuális környezetben nőttek fel.

Kell egy csatorna, amin átmegy az üzenet, és nem csak jártatom a számat. Ez a csatorna a humor lehet, különben csak egy okoskodó vénember vagyok a sorban. A fiataloknak pedig a megújulási folyamatokat kellene szorgalmazniuk.

Tartod a kapcsolatot a helyi civil szervezetekkel?

Igen. Mindannyian valami olyant szeretnénk létrehozni, amivel előremozdítjuk a várost, és amivel lehet azonosulni. Többen elsősorban a fiatalokhoz szólnánk, ahogy mondtam. Te is biztos emlékszel, régen, sulis korunkban voltak azok a bizonyos ifjúsági konferenciák, ahová senki nem ment el a strébereken kívül.

Azóta is, ha valami így kezdődik, hogy ifjúsági, biztosra veheted, hogy valami pállott vénember fog okoskodni, hogy hogyan is kéne csinálni. Szóval, le kell jönni, koncerteket kell szervezni, és azon a csatornán mozogni, ahol át lehet járni a fiatalokhoz és akár a gyerekekhez is.

Te külföldön éltél a családoddal huzamosabb ideig. Miért mentél el, és mi hozott haza?

Igen, hat évig éltünk Budapesten. Azért mentem el, mert beszűkült a város, a munkalehetőségek nagyon korlátozottak voltak, de visszajöttünk, mert azt akartam, hogy a fiam itt nőjön fel. A dolgomat az is megkönnyítette, hogy a klientúrám miatt teljesen függetlenül dolgozhatok, nem vagyok helyhez kötve.

Én is, mint sokan mások, jól elvoltam a kis „szigetemen". De, amikor látod, hogy folyamatosan, és elég nagy léptekben megy tönkre ez a város, és itt nem csak az épített örökségre gondolok, hanem a mentális városképre is, akkor kénytelen vagy eljönni a „szigetedről". És rájöttem, hogy nem csak két-három ember érzi ezt a hanyatlást.

Vannak, akik asztalt csapkodnak, én személy szerint a grafikáimmal tudok tenni a városért. Nagyon szkeptikus ember vagyok egyébként. Egészen addig, amíg le nem jöttem a kis „szigetemről", nem nagyon foglalkoztatott ez a része az életnek. Aztán rájöttem, hogy képes vagyok elérzékenyülni is, ha Székelyudvarhelyről beszélek. Persze, sokat elemezgettem magamban a dolgot, hogy nem-e a kávé hatása ez is, de rá kellett jönnöm, hogy mélyebbről jön ez az érzés annál.

A könyvvel tulajdonképpen ezt az érzést akarom stimulálni az emberekben. Ehhez több kellett, mint egy tényközlő írás a városról. Amikor kinyitod ezt a térbeli könyvet, van három másodperc, ami jobban hat azoknál. Ez is a szerepe.

Kellett a kintlét ahhoz, hogy mostanra másképp lásd a várost?

Igen, határozottan. Én nemcsak Magyarországon éltem, Európa több országában is voltam huzamosabb ideig. Azt mondom, mindenki menjen el, lásson, tanuljon, tapasztaljon, de aztán jöjjön vissza. Tudod, mikor érzed leginkább, hogy hazajöttél? Amikor hajnali hatkor a Szejkén becsap a buszba a borvíz illata.

Látom, fontos szerep jut a mentális városkép építésénél a Szejkének is...

Igen, ha egyszer a szívedbe zártad a szejkei jó borvíz illatát, ízét, jó úton vagy, hogy szeresd a várost, és megszerettesd másokkal is.

A másik nagyon fontos dolog, hogy van egy elkerülhetetlen változása a városnak, az új betelepülők folyamatos érkezése. De ahhoz, hogy ők is magukénak érezhessék a várost, nekünk kell tennünk. Egy olyan életérzés kell, hogy őket fogadja, amit a magukéinak érezhetnek ők is. Meggyőződésem, hogy így eltűnnének a viszályok, és együtt tudnánk élni.

Szinte mindenkinek volt régen egy-két olyan haverja, akinek valamelyik szülője, vagy akár mindkettő román nemzetiségű volt, és akkor is működött az együttélés. Azok, akik itt nőttek fel, és már magukénak érzik a várost, nagy hatással lehetnek azokra, akik csak most jöttek Udvarhelyre.

Van-e olyan gyerekkori emléked Székelyudvarhellyel kapcsolatosan, amikor úgy érezted, jó ebben a városban lakni?

Van, persze, több is. A Patkó látványa például gyerekkoromban is nagyon meghatott, de különös élmény volt számomra a városháza boltíves, kiugró része alatt átsétálni. Innen is kapta a nevét a grafikai műhely, mert ezt az építészeti elemet hívják rizalitnak.

Régen előszeretettel használták, mert szépen megtörte a nagy épületek egysíkú homlokzatát. Nekem ez az épület a kedvencem, mert szép, de nem tolakodó, és a mai napig megfelel a funkciójának.

A tömbházakhoz miért ragaszkodsz?

A tömbháznegyedek egy nagyon érdekes szubkultúra. Ezek az épületek általában megvetnivalók, mert ugye, hogy néznek már ki. Eredetileg Bauhaus stílusban akarták építeni, de hogy itt nem értettek hozzá akkoriban, az is biztos. Németországban húztak fel annak idején Bauhaus-épülettömböket, de azok építészeti műremekek a mai napig.

Nálunk így jött ki a lépés. Az iparosítás miatt megnőtt a lakásigény. Udvarhelyre a munkaerő nagyrésze a környező falvakból érkezett, és ezek az emberek hozták a saját vidékük mentalitását is, például a rendszeretetet. Amikor épültek ezek a tömbök, én emlékszem, az emberek elkezdték önkéntesen parkosítani a nagy sártengert.

Volt, hogy a ház lakóival együtt elmentünk a Kerekerdőre, és hoztunk fagyalbokrokat. Sőt, minden blokk körül vannak huszonöt-harminc éves fák is, amit a blokklakók ültettek. Van, amelyik egy- egy gyermek születését jelzi. Ha a Google-mapen nézed, meglepően zöldek ezek a negyedek.

Szóval, ezek nem államilag kitalált és támogatott projektek voltak. Régen volt például blokk karácsony. A lépcsőház aljában egy közös karácsonyfát állítottak a lakók, és Szenteste köré álltak, ünnepeltek. Vagy voltak közös focibajnokságaik, és saját térfigyelő rendszerük: a nagymamák.

Ma miért nem érezhetjük ezt a hangulatot sehol?

Mert az idősebbek kezdenek kihalni, az újonnan beköltözők már nem tartják a kapcsolatot a régi lakókkal. Viszont ugyanez a közösségi hangulat még működik a Csereháton. Ott a fiatalok még együtt tesznek-vesznek.

Fel lehetne éleszteni a közösségi érzéseket, csak azt kell elültetni a fejekben, hogy a napi konfliktusok ellenére is egy csapatban játszunk: te is udvarhelyi vagy, én is, te is itt élsz, én is. Ez kell, hogy legyen az alapjárat, a többi nem érdekes.

Az épített örökség védelme egyre nagyobb hangsúlyt kap a civilszervezetek körében Udvarhelyen. Te hogyan látod ezt a kérdést?

Divattá kell tenni az örökségvédelmet. Amint büszke lesz valaki az épített örökségre, nem fogja ledarálni ezeket az épületeket, és nem lesz menő termopán ablakokkal „díszíteni" a több száz éves házakat. Sajnos már lehet húzogatni a strigulákat, melyik épületeket fogják legközelebb lebontani. Pedig egy-egy ilyen ház megmentése precedens értékű lehet. Jó példa erre a CEC mögötti pizzéria és a kiskocsma épülete is.

Nem azt mondom, hogy mindegyik épület gyönyörű, de az udvarhelyinek ez kell, hogy legyen a gyönyörű. Az sem mellékes, hogy a városvezetésnek teljes mellszélességgel vállalnia kell az álláspontját. Megint itt a törődés fontossága. Úgy, mint akkor, amikor a játszótéren elromlik a hinta, és a blokkerbácsi lemegy egy csavarral a kezében, és megjavítja.

Ha ezzel a könyvvel elérem azt, hogy valaki lehajol egy szemétért, ami rondítja a várost, már elégedett leszek.

Vannak még tervei a Rizalitnak?

Persze, de még nem jutottam el mindegyiknek a publikus formájáig. Ismered a cipzárelvet? Nálunk a forgalomban nagyon sokat segítene. A cipzárelv az, amikor a főúton megy a forgalom, és a becsatlakozó mellékutakról be-beengedik az autókat.

Nálunk az van, hogy mész a főúton, és minden rendben, mert neked van elsőbbséged. De amiatt, hogy ritkán engedik be a mellékutakról az autókat, felgyűlnek ott a kocsik, aztán meglódul a sor, és leáll a főúti forgalom. Ha mindenki beengedne időnként egy-egy autót, egy idő után nem törekedne arra mindenki, hogy a Bethlen-utcán mehessen. A mellékutakon is gyors lenne így a közlekedés.

Ennek a népszerűsítésére van már grafikai tervem is, csak egy kicsit még nyers. Sőt, szeretnék csinálni egy websorozatot is a legegyszerűbb technikákkal, minél természetesebb párbeszédekkel és élethelyzetekkel, de nem okító jelleggel. Apropó, közlekedés: jó lenne létrehozni az Aranygumicsizma-díjat is a helytelenül parkolóknak, nem?