Barcsa István most épp fest. Nem fényképez, fest. Postaládákat egy világvégi apró faluban, ahol még a templom is olyan apró, mint egy tündérlak. Elképzelem, hogy a tündéristen lakik benne.

− Egyszer elmentünk itt a templomba, és azóta ide járunk, a papírjainkat is áthoztuk – töri meg a tündérálmot egy nagyon is valóságos asszony, Forró Edit, aki házigazdaként jön elénk a hétvégi esőtől még sáros utcákon.

Férjével, Forró Lászlóval itt működtetik Ábránfalván a Fény nevű szociális vállalkozást, ahol Barcsa István is dolgozik. Az asszony gyümölccsel, kávéval kínál, mintha a gyermekéhez, vagy az öccséhez jöttünk volna.

– Hogy áll a hajad? – kérdezi Istit a fotózás előtt. Fodrászként a fiú fényes, fekete üstökét is ő vágja.

Barcsát mindenki ismeri Udvarhelyen, aki valaha is kitette a lábát a lakásból. Ő az a fotós, aki minden rendezvényen ott van. Kíváncsiak voltunk, mi az a szenvedély, ami mozgatja, honnan van ennyi energiája, és mit csinál, amikor épp nincs semmi rendezvény a városban.

Kiderült, hogy hétköznapokon nyolctól ötig előbb színes festékfelhőbe burkolja a kollégája által összehegesztett fémdobozokat, majd barátjával, Robival és még néhány munkatársukkal betolják őket egy kemencébe, és kiégetik. Körülbelül 600-at havonta. A postaládákat többnyire román nagyvárosokba postázzák aztán.

Barcsa sohasem tűnik fáradtnak,

most is széles mosollyal vár, leülünk egy árnyas fa alá, és almát majszolva beszélgetünk.

− Tíz éve dolgozom itt, épp akkor fejeztem be az iskolát a dr. Bányai János Szakközépiskolában. Azt hittem, én is a Matrica gyárba kerülök, mint mások, de akkor jött ez az ajánlat és azóta itt vagyok. Pontosabban két éve vagyunk itt, Ábránfalván, azelőtt Udvarhelyen volt a cég, ami nemrég alakult át szociális vállalkozássá. Jó, családias munkahely, négyen vagyunk most munkatársak. Ha fényképezni kell mennem, mert valamilyen esemény van, elengednek.

A Székelyudvarhelyi Rendezvények fotósa Désen született épp 30 évvel ezelőtt.

Március 31-én volt a születésnapja, ám nem a családjával ünnepelte. Legalábbis nem a vér szerinti rokonságával. Szüleit nem ismerte, nem tudja, hogy élnek-e még egyáltalán, hogy hány testvére van. Úgy hallotta, szülei elváltak, és volt még legalább egy testvére, akit szintén intézetbe adtak. Meghalt rákban, tizenöt évesen.

– Kicsi koromban még talán kíváncsi voltam, hogy kik lehettek, és miért nem jönnek értem, főleg, amikor a többi gyereket elvitték a szülei, vagy a nevelőszülei. Már nem akarom ismerni őket. Azon nem gondolkoztam, hogy a szemem, vagy az arcom formáját kitől örököltem. Attól félek, még a végén ők lennének a kolonc a nyakamon. Ha eddig kibírták, hogy ne keressenek, ezután is kibírják, hogy nem keresem meg őket.

Oda küldött a rendszer

Gyermekkora kívülről hányattatottnak tűnik, de ő maga már nem hatódik meg rajta. Désről a kézdivásárhelyi csecsemőotthonba került, aztán Keresztúrra. A nyolcadik osztályt már Oklándon fejezte be.

Minden elválás egy kicsit fájdalmas volt – nem nagyon emlékszik az érzelmekre – de a Székelykeresztúrról eljövés kiskamaszként már jobban a húsába vágott.

− Gondoltam, immár megszerettem ezeket az embereket, gyermekeket, most menjek megint idegenek közé, egyedül, tanuljam meg újra, hogy kitől kell félni. Mert a verekedősök megsupáltak, ha nem álltál félre az útjukból.

Vágytál rá, hogy örökbefogadjanak?

Volt, hogy igen. Sóvárogva néztük a gyerekeket, akiket kivettek az intézetből, és többnyire nem jöttek vissza soha többé. Elgondoltuk, hogy őket hazaviszik, kényeztetik, és próbálnak mindent megadni nekik az új szüleik. Mi is szerettük volna. Aztán voltak olyanok is, akiket kivettek, de nem írattak más iskolába. Tőlük tudtuk, hogy volt, aki tényleg jó családhoz került, de olyan is, akit vertek, s csak azért vették ki őket, mert az állam adott pénzt a szülőknek. Így inkább már nem is akartuk olyan nagyon.

Oklándról került a Lókodi Ifjúsági Alapítvány által működtetett nevelőszülői otthonba, Székelyudvarhelyre. Egyetemet nem akart végezni, pedig abban is segítették volna, mert úgy gondolta, nincs rá szüksége: − Mi van, ha mindjárt meghalok? Akkor minek? Van olyan intézeti társam, aki elvégezte, és most utcaseprő Kolozsváron. Ahhoz nem kell egyetem.

Csak egy címet adok a képnek

Egy alkalommal elvitték a nevelők a gyerektársaságot „művelődni". Fotókiállítás volt a Művelődési Házban. A Hargita Megyei Forrásközpont szervezésében állítottak ki képeket, falvakról, régi házakról.

− Meghatott engem az a kiállítás, az a néni ahogy tartja a tálat, volt a képekben élet. Akkor szerettem meg a fényképezést, én is szerettem volna megmutatni az embereknek valamit.

A Plusz Portálnál kerestek munkatársat, jelentkezett. − Ez pont jó lesz nekem, sok szöveget nem kell írni, csak egy címet adni a képnek. Az elején még filmes, tekerős géppel dolgoztam. Előhívatás után látszott csak, melyik sikerült, melyik nem. Aztán vettem egy öt megapixeles Fujit, most Canon van. Két év alatt gyűjtöttem ki az árát. Odaadtam Editkének minden hónapban száz lejt, hogy ne költsem el. Nagyon jó képeket lehet vele készíteni.

Amikor hat év után megszűnt a Plusz Portál, nem akartam abbahagyni a fotózást. Akkor még nem volt ilyen nagyon felfutva a Facebook, de készítettem egy Székelyudvarhelyi Rendezvények oldalt, és ott folytattam.

Mi a titka annak, hogy ilyen gyorsan felfutott az oldal kedvelőinek a száma, megelőzte az uh.ro lájkolóit is?

Nem árulom el, mert akkor ti is megcsináljátok – viccel. Nem tudom, mi a titok. Talán az, hogy nincsenek nagy szövegek, és mindenütt ott vagyok, azokon a rendezvényeken is, ahol a sajtó nem, vagy csak sokára. Én egyből felteszem a képeket, nem két nap múlva, amikor senki sem emlékezik már rá.

A gyorsaság nekem kifizetődő, mondjuk nem pénzben, de a március 15-ei ünnepség után 60 újabb kedvelő érkezett, élőben bejelentkeztem videón, az állam esett le, hogy mire vége lett, már 800 lájk van.

A tömegrendezvényekről, a vallásos eseményekről közvetítek, a búcsúról, koncertekről – ez érdekli az embereket.

Nem azt nézem, hogy mi az, ami nem jó, arra ott a média, hanem azt mutatom meg, ami szép. Ami tetszik az embereknek. Főleg az elszármazottak örülnek nagyon az oldalamnak, szeretik a nap fotóimat, úgy érzik, újra hasonulnak a várossal. Igyekszem olyan helyekről képeket készíteni, ahová más nem jut el.

Ma már mindenki fotóz, de nem mászik fel mindenki a templom tornyába. Lehet, hogy be is szakadt a deszka a lábam alatt. De a jó fotóért, hogy olyant mutassak az embereknek, amit nem látnak minden nap, meg kell szenvedni, nem igaz?

Szeretnél a fotózásból élni, vagy inkább megtartanád hobbinak?

Szeretném, ha meg tudnék belőle élni, de nem lehet. Ma már mindenki fotós, akinek van gépe.

A fényképezést hogyan tanultad meg?

Mindent magamtól tanultam, könyvekből olvastam, ellestem más fotósoktól. Két fotós workshopon is részt vehettem, ezen kívül autodidakta módon képeztem magam.

És kaptál már pénzt érte?

Nem sokat. A Plusz Portálnál önkéntesként dolgoztam, a városháza fizetett értük egy időben, és úgy örültem, hogy nem csak fizettek, hanem fel is használták. Jólesik, amikor annyira értékelik a munkámat, hogy fizetnek is érte. Én ezt nem kimondottan a pénzért csinálom, hanem, hogy használják, lássák az emberek.

Milyen az ideális rendezvény szerinted?

Nekem az Ezer Székely Leány a kedvencem. Szerintem Udvarhelyre is kellene valami ilyesmi. Fontos megszólítani a tömegeket, Udvarhelyen eddig ezt csak a városházának sikerült. De ők sem tudják egyik évről a másikra eléggé megújítani a rendezvényeiket, nem tudnak rátromfolni, így egyre kevesebben vannak, és sokszor még az ő rendezvényeiken is csak egymást tapsolják meg a résztvevők. Az Ezer Székely Leány azért jó, mert vannak versenyek, és minden évben az a település szervezi, amelyik előző évben megnyerte, így mindig más a rendezvény. Az a sok népviseletbe öltözött ember, az a táj a Nyeregben, az a hangulat, valósággal magával ragadott. Olyan, mint maga a földi paradicsom, ahogy a csíkszeredai polgármester fogalmazott.

Mit szólsz ahhoz, hogy a fotósok szerint rontod a piacukat azzal, hogy ingyen fényképeket adsz mindenkinek?

Nekik is szabad. Nincs diktatúra, mindenki megkeresheti a saját helyét. Jótékonykodni, önkénteskedni bárkinek szabad. Több rendezvényen is önkéntesként dolgozom, például a Míves Emberek Sokadalmán és a kerekesszékesek bálján szoktam besegíteni. És nekem is vannak a Székelyudvarhelyi Rendezvények oldalnál önkéntes segédeim: Zetelakáról, Farkaslakáról küldik a képeket az ottani eseményekről.

Szingli pasi vagy?

Pillanatnyilag még igen – néz sejtelmesen, szégyenlősen.

Családot szeretnél?

Eddig nem gondolkodtam rajta, de most már kezdek benne lenni az időben.

Milyen nő lenne a te társad?

Tudjon jól főzni, viselje gondját a gyerekeknek, amíg én a pénzt keresem. Ne üljenek étlen-szomjan szegények. Azt nem szeretném. Az sem baj, ha nem bombázó. Olyan plázacica nem kell nekem, aki sok pénzt akar, és csak addig kellesz, amíg van pénzed, de amikor látja, hogy egy év után sincs meg a Merci, akkor továbbáll.

Hogy képzeled el a jövőd?

Én ezen nem szoktam gondolkodni, nem rágódom a múlton sem. Vannak távlati terveim, de most jól vagyok, jó helyen.

Hogy van az, hogy a te életed nem siklott ki, mint annyi intézetis gyereké?

Úgy, hogy én jó gyerek voltam, jó környezetben. Persze, verekedtem, meg minden, amikor kellett, egy szép kislány fölött, de nem voltam hitvány. Igyekeztem megfelelni. Az iskolában is a többiek hívtak cigizni, inni, egyszer-kétszer elmentünk Robival, de amikor már minden nap kellett volna, akkor nemet mondtunk. Onnantól mi voltunk a rossz arcok, de úgysem mentünk bele az ilyenekbe.

A nevelőkön sok múlik, rajtuk múlik minden. Hogy ők jók legyenek, és nekem szerencsém volt, mert mindig olyan nevelőim voltak, akik szerettek minket, értették a szakmájukat, nem vertek, bántottak. Persze, nem úgy, mint a szülők, mert nem lehet 25 gyermeknek egyenként annyi szeretetet adni, mintha egy vagy két gyermekük lenne. A kicsi gyerekotthonban is úgy hívtam a dadusokat, hogy mama. Szerettem őket.

Voltak társaim, akik még éppen nem haltak meg, de kisiklott az életük, elzüllöttek, mert nem kaptak a nevelőktől semmi szeretetet, a sok bántás után csak táplálták a dühöt magukban, nem tudtak szeretni, csak haragudni, kiüresedtek, nem tudtak kötődni.

Te tudsz kötődni azok után, hogy a rendszer ide-oda lökdösött az árvaházak, intézetek között?

Azt hiszem, tudok. Robi például a barátom, már a középiskola óta, együtt is dolgozunk. Volt már párkapcsolatom, fájt a szakítás, de neki nem feleltem meg.

Azzal szerencsém volt, hogy a LIA Alapítványnál fogták a kezem, és most is, a Fénynél. Azt vallom, hogy azt kapsz, amit adsz. Ha jó vagy az emberekkel, ők is jók veled.