Dr. Szabó József természetvédő, madarász és természetfotós. Több mint öt évtizede, ma már nyugdíjasként, fényképezőgéppel a nyakában járja naponta a vidéket, leruccan a Duna-deltába és lencsevégre kap, megörökít mindent, ami él, lélegzik és mozog égen-földön.

Homoródszentpáli madármegfigyelésen

Marosvásárhelyen született, ott végezte az általános és középiskolai tanulmányait. A természetjárás kezdetei is a szülővárosához kötődnek?

Igen, már negyedik-ötödik osztályos koromban volt egy baráti társaság, amelyiknek hasonló volt az érdeklődési köre. Én voltam a csapatban a legkisebb, de ez nem akadályozott abban, hogy minden hétvégén együtt menjünk a környékre madarászni. Kimentünk terepre, az erdőbe, a Faragói halastavakhoz vagy a marosszentpáli szakadáshoz gyurgyalag fészket keresni, madarakat nézni. Közben megnéztük a növényeket, állatokat is.

Minden érdekelt, ami a természettel kapcsolatos, az alapkönyvünk ifj. Xantus János: A természet kalendáriuma volt, de mellette még rengeteg mást is olvastunk. Szentkirályi Miklós, a híres festő-restaurátor volt az egyik barátom, neki köszönhetően figyeltem fel a Marosvásárhely környékén levő templomokra, műemléképületekre. Kirándulásaink során próbáltuk egymásba verni, hogy milyen korban, stílusban épültek, mi az érdekességük. Így lettek ezek a természetjárások aztán egyfajta rendhagyó biológia, történelem és művészettörténeti órák is egyben.

Akik ismerik, azok a fényképezőgépe nélkül el sem tudnánk képzelni Önt. Az első természetfotók a gyermekkori kalandozások korából származnak?

Igen, a természetjárások kezdetén, negyedikes koromban kezdtem el fotózni, és gyakorlatilag mindent lefényképeztem, amit láttam. Egy régi, román gyártmányú nagy gépem volt, szenzációs masina – a képeket kontaktmásolással készítettük. A fotózás tulajdonképpen jó eszköz volt, mert ahhoz, hogy meglássunk és megismerjünk valamit, vagy le kellett rajzolni, vagy le kellett fényképezni. Vagy – volt rá eset – parittyával meg kellett lőni, máskülönben senki nem hitte el nekünk, kis kölyköknek, hogy milyen madarat láttunk.

Aztán később rátértünk a madárfényképezésre is. Régi műtermi fotómasináknak az objektívéből készítettünk házi gyártású teleobjektívet és ezzel tudtunk olyan képeket készíteni a madarakról, hogy meg lehetett határozni arról a madárfajt. Ez a technika úttörő jellegű volt, hiszen egy teleobjektív annyiba került, hogy még álmodni sem mertünk volna róla. Sokáig csak fekete-fehér fotókat készítettünk, de volt színes dia is.

Szerencsénk volt azzal, hogy vásárhelyiek voltunk, mert a fotógyártól kilós áron tudtunk olcsón fényképpapírt vásárolni, így volt amire dolgozni. Marosvásárhelyen akkoriban nagyon jó fotósgárda volt, Marx Jóska bácsi irányításával a marosvásárhelyi Szakszervezetek Művelődési Házában rendszeresen összegyűltünk.

Orbán Balázs fotóklub, 2010

Doktor úrról közismert az is, hogy a Duna –delta szerelmese, több száz ott készített fotója is ékes bizonyíték erre. Ez a delta-járás szintén gyermekkorában kezdődött?

Nyolcadikos koromban voltam ott először a csapattal, azóta folyamatosan lejárok. Szerepe van ebben annak, hogy anno Kiss Botond barátom le is költözött Tulceara, volt akihez menni. A másik, amiért mindig is szívesen jártunk oda, az a szeretet, amivel minket, magyarokat fogadtak az ott élő ukránok, a lipovánok. Érdekes, hogy habár a marosvásárhelyi csapat az egyetem után szétszéledt, most, ahogy nyugdíjba mentünk, ismét egymásra találtunk. Folyamatosan tartjuk egymással a kapcsolatot, hol Magyarországon, hol itthon, hol a deltában találkozunk és az egykori gyermekkori álmainkat próbáljuk közösen megvalósítani.

Marosvásárhely után Kolozsvár és az állatorvosi egyetem következett, majd Székelyudvarhely, ahol immár több mint négy évtizede él. A helyszín, az idők változtak, de a természetjárás, fotózás iránti szerelem megmaradt. Társakat is talált ehhez, hiszen az ön érdeme is, hogy 1972-ben megalakult az Orbán Balázs Fotóklub.

Tulajdonképpen biológus akartam lenni, de nem sikerült a felvételim, így lettem végül állatorvos. 1970 októberében kerültem ide Udvarhelyre. Akkor itt volt már egy csíra, Sztojka Feri bácsi, Orbán Bubi, Dávid Sanyi, Hadnagy Sanyi, Bálint Mózsi, dr. Antal László, Szabó Paci, akkor még fiatal fotósok. Kölcsönös segítségnyújtási társaság is volt ez, mindenki úgy és azzal segítette a másikat, ahogy tudta. Én a tyúkfarmon dolgoztam, be tudtam szerezni az akkor kincsnek számító tojást, de például ha esztergálni kellett valamit a fényképezőgéphez, hogy virágot, madarat tudjunk közelről lefényképezni, azt a Matricában, a Gábor Áronban megcsinálták.

Búbos cinege a városi parkban

Az sem titok, elég csak a fényképeit nézegetni, hogy doktor úr a madarak szerelmese – rengeteg madárfotó van gyűjteményében, a témában szakdolgozatokat publikált és nem utolsó sorban az ön kezdeményezésére alakult meg 1990-ben a Román Madártani Egyesület, amelynek tiszteletbeli elnöke.

Valóban a madarak a kedvenceim. Nem vagyok ornitológus, de valamennyire annak is tartom magam, mert az évek folyamán valóban elég sokat közöltem szaklapokban. A Román Madártani Egyesületnek alelnöke voltam, most pedig a homoródszentpáli halastavak gondnokságával bíztak meg. Ez egy önkéntes munka, tiszteletbeli megbízás.

Gondnokként mi a feladata?

Havonta egyszer-kétszer bejárom a 210 hektárnyi természetvédelmi területet, figyelek arra, hogy semmilyen emberi beavatkozás ne zavarja meg az ottani élővilág fejlődését, életét. Most éppen a területjelző és információs táblákat kéne felújítani – nagy kár, és megnehezíti a dolgomat az, hogy az egyesület székhelyét Kolozsvárról áthelyezték Bukarestbe, de ennél is jobban fáj az, hogy több magyar tehetséges fiatal, akikkel együttműködtem, elmentek az országból, pedig ma inkább próbálom átengedni a terepet a fiataloknak.

Értsem úgy, hogy nincs, akinek átadhatná a tudását és olyan fiatal, aki öntől átvenné a stafétát?

Nem, utánpótlás azért van. A nagyobbik fiam, József például hivatásos madarász és amellett fotózik is, dokumentálja a látottakat. Már részt vett egy kiállításon is és elég jól szerepelt. Megkeresnek fiatalok is, akiket érdekel a természetfotózás. Mindig csodálkozva meg is kérdezik tőlem, hogy mit tudtak az öregek csinálni abban az időben, amikor nem volt még digitális technika?

Érdekes, hogy például a digitálisban most kezdenek visszatérni a fekete-fehér fotózásra. Anno a filmre sokkal jobb minőségű fekete-fehér képeket lehetett készíteni, mint színesben. A festészethez hasonlítva: a festő azt festi meg a vásznán, amit ő elképzel, olyan színeket használ, amilyet ő akar. Ezzel szemben a fotós lefotózza azt, ami van. A valóságot, a pillanatot – az pedig sajnos nem biztos, hogy ideális.

Sirályok a Duna Deltában

A maga tökéletlenségében a „rút fotó" is lehet szép.

Persze, de kérdezhetjük, hogy mit jelent a szép fotó? Az, ami tetszik a közönségnek, vagy az, ami elég, ha nekem tetszik? Ennek megítélése mindig szubjektív.

A madárfotózás nem csak szaktudás, de óriási türelem is, hiszen egy ritka pillanatért órákig kell lesben állni, hasalni a fűben. Ön szerint ez a fajta nyugodt és csendes várakozás nem ellenkezik a bennünket körbevevő, folyton nyugtalan, zajos és rohanó világ ideges ritmusával?

De igen, csakhogy ez olyan, mint a narkotikum. Amikor ott vagyok Szentpálon vagy Varságon, olyankor teljesen kikapcsolódok és egy teljesen más világban vagyok. Próbálok például együtt élni, érezni egy madárral. Kitalálni, hogy mit akar, hogyan lehetne a legjobban lekapni. A fényképeimmel nem cselekménysorozatot akarok bemutatni, hanem meg szeretném ismertetni és szerettetni az emberekkel a madarakat.

Ön szerint milyen egy igazán jó, profi madárfotó?

Fontos számomra, hogy a fényképen mindent meg lehessen látni a madárról, amit fizikailag meg lehet és meg lehessen határozni, fel lehessen ismerni azt a madarat. És ha szép egy madárfotó, akkor gondolom, hogy az emberek ráharapnak, megértik azt, hogy érdemes odafigyelni egy madárra. Nem bántani, kővel dobálni, hanem tanulni tőlük, megfigyelni, hogy mit csinálnak, és azt éppen miért teszik.

Ezek szerint a madarak nagy tanítómesterek is?

Hogyne. Tanulságos és egyúttal komikus jelenet például, amikor egy egerészölyv eszi az egeret és odarepül egy dolmányos varjú, amelyik elkezdi ráncigálni az ölyv szárnyát vagy a farkát, hogy engedje már el azt az egeret, hogy jusson belőle neki is valami. De érdemes megtanulni a madaraktól azt, hogy milyen fantasztikusan kitartóak, mennyire tudatosan cselekednek. Az egész életük – nem mondom, hogy be van programálva – de egy meghatározott mederben telik. A madarak épp olyan családi életet élnek, mint mi emberek.

Van kedvenc madara?

Mindegyik madár kedvencem. Talán a vízi madarakat kicsit jobban kedvelem. Valószínű azért, mert az első madár-ismeretségek a Maros-parti vízimadarakkal köttettek, aztán jött a madárparadicsom, a Duna-delta. Ebben nem vagyok kivétel, a legtöbb madarász szíve a vízimadarak felé húz. Az erdei madarak tollazata egyszerűbb, nem annyira díszes, nem annyira látványosak a fotós szemének. Őket az énekük alapján lehet leginkább meghatározni - a hangot viszont nem lehet lefotózni.

Szokta rögzíteni a madarak hangját?

Mostanában már igen, a fényképezőgépemmel felveszem a hangjukat vagy akár egy rövidfilmet készítek róluk – ezért jó a technika fejlődése.

Ön értő-érző emberként járja a természetet, ha a fényképeit nézzük feltűnő, hogy ugyan a lényeget láttatja, de a dolgokat nem elszigetelve, hanem összefüggéseiben is megmutatja.

Szerencsém volt, mert Kolozsváron a '60-as években az állatorvosi egyetemen még azok a régi, háború előtti időkből való tanárok tanítottak, akikben még volt rengeteg tudás és összefüggéseiben tanították meg a dolgokat. Azt, hogy az életben minden összefügg, az ember-állat-növény kapcsolatrendszert és főleg az ember és természet viszonyát is megmutatták.

Ön állatorvosként kollektívgazdaságban dolgozott. Ezt a lényegi tudást a hős szocializmus mindennapi gyakorlatában egyáltalán tudta valamiképpen kamatoztatni?

Sehogyan. Szörnyű évek voltak, aki emlékszik, tudja jól, hogy a kollektívben nem a szakember, hanem a párttitkár diktált. Az állatoknak csak a szalma és a gabonából is az agyonázott, legrosszabb minőségű, az alja jutott. A szarvasmarha, a juh, a ló állomány mind alultáplált volt, százával hullottak el a borjak és a bárányok. Az állatgondozás lebecsült munka volt, nem volt értéke a tejnek, húsnak, semminek. Szörnyű idők voltak, döbbenetes.

Most jobbá lett a világ?

Fog változni, mert megérett arra, hogy változzon.

Vásárhelyi "nagy öregek": Bartha Tibor, Szombath Zoltán, Antal László, Szabó József

Ennek az optimizmusának nem mond ellent az a tény, hogy a természetvédelem, környezettudatos életmód terén, aminek ön elkötelezettje, éppen a közömbösség az úr és az előre helyett mintha hátra lépegetnénk? Hiszen az Orbán Balázs Fotóklub által 1992-ben útjára indított Föld Napja rendezvényből mára csak egy természetfotó kiállítás maradt. De említhetem akár az ön által lencsevégre kapott letarolt erdőket, szemetes folyópartokat, az idén tavasszal is naponta fellobbanó tarlótüzeket. A fotóival felkelti a figyelmet, akinek szeme van, az meglátja, mégis, nem úgy érzi, hogy ez kevés, esetleg szélmalomharc?

Környezetvédő szervezetünk a Független Öko Klub volt, amely tíz évet működött. Takarítási, figyelemfelkeltő, környezetvédő akciókat, Föld-napi, gyerekeknek szóló rajzkiállítást szerveztünk. De úgy éreztük, hogy ezeket a főleg iskolásokat érintő feladatokat jobb, ha pedagógusok végzik, mert ők közelebb állnak a gyerekekhez. Sok, általunk elkezdett tevékenységet át is vettek és lehetőségeikhez mérten végzik ma is.

Sajnáljuk, hogy a felnőtteket egyedül a Xenzor cég vonta/vonja be hasonló akcióba faültetések alkalmával. Az, hogy az erdőket kiirtották, irtják, a tarlót a gazdák inkább felégetik, szerintem tiltakozás a gazdaságpolitikában uralkodó kaotikus állapotok ellen. A mostani áldatlan helyzet szerintem a politikai vezetés hibája, mert annak idején az Iliescu-kormány bedobta a gyeplőt az emberek közé, aztán nem lehetett már megfékezni a pusztítást.

Ez az esztelen természet- és környezetrombolás nem új keletű, elég, ha csak arra gondolunk, hogy annak idején a falu legrosszabb gazdáiból lettek a kollektív elnökök. A hozzá nem értők aztán tönkre is tettek mindent. A legelőkön a 60-as években a borókabokrokat kivágták, hogy nagyobb területet nyerjenek, pedig ezek esőzések alkalmával felfogják az esővizet és megakadályozzák annak gyors lefolyását. Aztán a 70-es években jött a nagy árvíz.

Ami a borókákból még megmaradt, azt most a gazda vágja ki és ő az, aki felégeti a tarlót is. A legelőtakarítás nálunk sajnos ma ezt jelenti: kimegyünk a mezőre és írtjuk a borókát és a bokrokat – ez egyfajta tiltakozás is, de az meg sem fordul a paraszt fejében, hogy egy borókabokor 200 liter vizet tud tárolni, ezt száraz időben lassan leadja és nem véletlen, hogy a környékén a fű mindig zöldebb, nagyobb a vegetáció.

A madárállomány is megcsappant?

Igen, elég sok madárfaj eltűnt a környékről. Elsősorban a ragadozó madarak, mert azok érzékenyebbek: törpe sas, vándorsólyom, barna kánya, kevés van a héjából is, ezért van ilyen sok csóka. Udvarhelyen például ma nyoma sincs a búbospacsirtának, pedig az egy városi madár volt, amikor idekerültem még ott fészkelt két pár a tömbház tetején. Jóval kevesebb van verébből is.

A parkban télen több madarat látni, most van még széncinege, tarka harkály, dolmányos varjú, fenyőrigó, erdei pinty, csúszka, fakusz, szürke harkály. A Nagy Küküllőn még fészkelnek a tőkés récék, de épp fészekrakás idején vágták ki a partról a fákat, a fészkek megsemmisültek és a madarak elmentek. Kár, mert olyan kedves látvány volt nézegetni őket és olyan felüdülés volt az a pár pillanat, ami elvonta a figyelmet a hétköznapok bajától.

A madarász karácsonyi üdvözlete

Rengeteg fotót készített, ezekből nagyon sokat publikált már különböző szaklapokban, illetve a Kárpát-medencei flóra és fauna honlapon is van pár száz növény, gombafajta, rovar, madárfotó, tudományosan rendszerezve. Napi természetjárásának termését a Facebookon is megosztja. Gondolt arra esetleg, hogy akár egy fotóalbumba rendezze, akár egy könyv formájában tegye közkinccsé?

Gondoltam arra, hogy jó lenne valakivel együttműködni, hogy a fotókat egy gyermekkönyvben közzé tenni. Nem tudományos magyarázó szöveget fűzni hozzájuk, hanem meséket, történeteket, amelyeket a gyerekek szeretnek, figyelmüket felkelti.

Van egy álomhely, ahová el szeretne jutni?

Egyiptom-sivatag, érdekesebb madárfajok, de vonz Finnország is. Hátha összejön egyszer valamikor.

Ha visszatekint az eltelt évekre, van, amit ma másképpen tenne? Választana más szakmát, élne máshol?

Valószínű az lett volna jó elmenni más országba és ott élni le az életet, állatorvosként, madarászként. De az én szívem idehúz: Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Duna-delta.