Parajdon töltötted a gyerekkorodat, s azóta is visszajársz ide gyakran vagy nem túl gyakran. Mégis van egy képed Parajdról, a környékről...

Azt gondolom, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy ideszülettem. Egyrészt az a társadalmi helyzet, ami itt volt, az nagyon kreatívvá tette az embereket: Ceaușescu Romániájában meg kellett tanulni bizonyos túlélési technikákat ahhoz, hogy működjön a világ. A sorban állás művészete külön tudomány: érdekes módon pont Bolíviában vettem hasznát annak, hogy huszonöt évvel ezelőtt a szombat délután három órakor Udvarhelyről Parajdra induló busznál, ha nem voltál benne az első ötven emberben, akkor nem kaptál helyet. De négyszer annyian voltak, tehát meg kellett tanulni azt, hogy hogyan helyezkedjél, hogy feljuss a buszra.

Bolíviában a Tóásó Előd perén nagyon hasznos volt – egy kis teremben volt és hiába, hogy úgy üzemeltem, mint Előd féltestvére és a családi kötelék miatt nekem jogom lett volna részt venni, azt mondták a helyi hatóságok, hogy öt rokont beengednek, tehát a harmincnyolc vádlott összesen öt rokonát. Darwin-féle kiválasztás volt, hogy kik jutnak be, s én mindig a második-harmadik voltam ennek a technikának köszönhetően.

Parajdra visszatérve én alapvetően a faluban nőttem fel – nem értem azt, amit a magyarországi kollégák meséltek, hogy apukám a harmadik feleségének a második gyerekével... Jól működő családban nőttem fel, nagyon sokat kaptam a rokonaimtól, mindig is köszönöm nekik. Technikai kérdés, hogy Székelyudvarhelyen születtem, de három napot voltam Udvarhelyen.

Annak, hogy Parajdnak volt egy kis könyvtára s én gyerekkoromban minden olyan könyvet elolvastam, ami érdekelt, nagyon nagy hasznát vettem – olyan nyelvi készség birtokába kerültem, ami nem feltétlenül volt jellemző a kollégáimra. Sokan azt mondják, hogy az én szókincsem, az általam használt szavak teszik érdekessé az írásaimat. Én azt gondolom, hogyha van negyvenezer magyar szó, akkor ne nyolcszázból írjunk cikkeket – vannak olyan sajtótermékek Magyarországon, ahol kényszerítik a kollégákat, hogy annyiból írjanak, én örülök, hogy nem egy ilyennél dolgozom.

Tehát azt hiszem, hogy sokat köszönhetek annak a közegnek, ami nevelt és nagyon érdekes tapasztalat volt sok szempontból az a váltás, ami a középiskolával jött, amikor bekerültem Udvarhelyre.

Ez a nyolcvanas évek közepén volt.

Igen, a Ceaușescu-korszak legdurvább része. Számomra egy nagyon nagy sokk volt az, hogy a biztos családi fészekből bekerültem egy ilyen Nyilas Misis kollégiumba, mert az akkori Petru Groza Gimnáziumban az volt, hogy a nagyobbak szívatták a kicsiket, s ez egy olyan embernek, aki soha nem volt ilyen helyzetben, sokkoló volt.

Nekem a testvérem itt lakott Székelyudvarhelyen, és lett volna lehetőség nála lakni, de én kollégiumba akartam menni. Végig kellett mennem a kollégista élet különböző szakaszain, a zoknimosásokon, a megalázásokon, aminek köszönhetően később tudtam értékelni a jobb életet, másrészt ez kicsit olyan, mint a katonaság. Először megtörik az emberben azt az, hogy enyém a világ és én vagyok a világ legjobb embere és azt csinálok, amit akarok – megtanítottak közösségben élni.

Kilenc év van a testvérem és köztem, ő mindig éppen kilépett abból az életszakaszból, amibe én beleléptem – amikor iskolás lettem Parajdon, ő épp eljött Udvarhelyre, amikor én jöttem, akkor már családos lett. Nagyon jó testvérek vagyunk, de nem volt az a cimboraság vele: amikor elkezdett csajozni járni, én nem mehettem vele – nem voltunk szinkronban egymással.

A kollégiumban viszont életre szóló barátságok is szövődtek s én azt gondolom, hogy az embernek alapvetően szüksége van pofonokra ahhoz, hogy egy kicsit helyrekerüljön. Most például a katasztrófák esetében is sokszor megkérdezik, hogy miért járok ilyen helyekre és azt mondom, hogy azért, mert jó hazajönni. Mert az ember fejében rendet tesz: ha látod az iszonyú nagy bajokat, hogy emberek milyen helyzetekbe kerülnek, akkor megtanulod értékelni azt, ami neked már van és fel sem tűnik, hogy van. Értékeled azt, hogy van meleg víz, hogy van amit enni, hogy élnek a családtagjaid, de amíg fel sem merül benned, hogy ezt elveszítheted, mert ez a természetes, addig sóvárogsz olyan dolgok iránt, ami végül is hülyeség.

Nagyon sok ember van Magyarországon, aki elcseszett életűnek gondolja magát, mert nem tudta megvenni karácsonyra a legújabb plazmatévét. Baromira lényegtelen kérdések ezek! Az élet nem arról szól, hogy a legjobb autóm, a legjobb telefonom legyen, hanem arról szól, hogy van-e, aki szeret, és akit szerethetek, és hogy egyáltalán az alapfeltételek biztosítva legyenek. Csak amikor ez megvan, azt hisszük, hogy ez örökké fog működni.

Visszatérve Udvarhelyhez: az akkori Ceaușescu-világ, az a burok nagyon fontos dolgokat adott, mert a közösség úgy működött, hogy ha valaki Magyarországról kapott egy István, a király vagy Edda-lemezt vagy Hobo könyvet, akkor azt megosztotta a padlástéren vagy a díszterem színpada alatt. Ronggyá hallgattuk a Cseh Tamás lemezeit, az Eddát kívülről tudtuk: egy olyan érési folyamat volt, amikor kinyílt a világ, mert a zárt világban is voltak olyan nyíló kapuk, amik nekem hihetetlen nagy élményt jelentettek. És külön ajándék a sorstól, hogy azok az emberek, akikre én annakidején istenként és elérhetetlen álomként tekintettem, azok személyes barátaim lehettek – hálás vagyok a sorsnak, hogy Cseh Tamással volt alkalmam barátként beszélgetni és el tudtam neki mondani, hogy mit jelentett nekem a Fehér babák takarodója vagy a Micsoda útjaim.

Ha már a kinyílásról volt szó, a rendszerváltás után neked mikor és hogyan nyílt ki még jobban a világ? Akkoriban nagy kirajzás volt, a fiatalemberek, akik elvégezték az egyetemet, a katonaságot, azokból sokan elmentek Magyarországra vagy máshová, veled ez mikor történt meg?

Nekem nagyon nagy szerencsém volt azzal – habár akkor tragédiának tűnt –, hogy '89-ben végeztem, tehát ahogy ősszel elmentem egyetemre, akkor utána nagyon gyorsan jött a változás. Azzal is szerencsém volt, hogy nem oda és úgy jutottam be, ahová szerettem volna: én matematika-fizikát végzetem és a szüleim azt mondták, hogy nekem könyvelőnek kell menni, mert a parajdi sóbányánál pont akkor fog nyugdíjba menni a főkönyvelő, amikor én végzek és akkor egy biztos pálya van.

Én már akkor éreztem, hogy a könyvelés tőlem iszonyú távol áll, de engedtem a szülői nyomásnak és jelentkeztem Kolozsvárra, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem közgazdaság karára – az már eleve gyanús volt, hogy Ceaușescu beszédeit kellett tanulni a felvételire, politikai gazdaságtant, stb. A szüleim tragédiaként érték meg, hogy csak az ún. esti oktatásra jutottam be, ami azt jelentette, hogy nappal dolgozni kellett volna, délután meg iskolába járni. Amikor az első nap a dékán tartott egy négyórás beszédet, amiben gyakorlatilag alig vett levegőt és számomra értelmezhetetlen dolgokat mondott a szocialista gazdaság nagyszerűségéről meg Ceaușescu elvtárs mangalia-i beszédéről, akkor én azt gondoltam, hogy ez nekem nem megy.

Bár mindenki őrültnek tartott a rokonságból, én hazajöttem Parajdra és azt mondtam, hogy én ezt nem fogom csinálni. Akkor a parajdi sóbányánál kerestek könyvelőt, pontosabban Ceaușescu kitalálta, hogy a rosszul menő számítógépgyárat azzal tuningolja fel, hogy minden négyszáz személy felett foglalkoztató vállalat, így a bányavállalat is, köteles egy ilyen szocialista számítógép-monstrumot venni, amire a vállalatok azt mondták, hogy megvesszük – mert nem lehetett azt mondani, hogy nem – viszont nincs emberünk rá. Semmi gond, akkor minden vállalat delegáljon egy embert, akit mi programozónak képzünk ki Bukarestben, gyorstalpaló jelleggel.

A sóbánya engem küldött, a forradalom Bukarestben ért, bár akkoriban olyan szintű intenzív oktatás folyt reggeltől estig, hogy ha hiányoztál a tanfolyamról, az munkahelyi lógásnak számított. Olyan szinten izolálva voltunk a világtól, hogy egyszer, amikor mentem haza – a szállodához úgy kellett menni, hogy átmentünk a főtéren, ahol volt az elhíresült, megszakadt beszéde Ceaușescunak – azt láttam, hogy egy Dacia után kötöttek egy Ceaușescu-portrét és az illető elindult. Gondolkodtam, hogy szerencsétlennel hogy kiszúrtak, hogy valaki viccből odakötötte ezt a portrét és most a szekusok agyon fogják ütni. Fel sem merült, hogy ő magától kötötte oda és valami változás van az országban.

Délután bejött valaki az iskolából a szállodába és azt mondta, hogy most mindenki üljön vonatra és azonnal menjen haza és majd értesítjük, hogy mikor kell jönni. S mikor másnap Udvarhelyre megérkeztem a vonattal, már égett a rendőrség, ez már december 22-én volt – addig csak ilyen híreket hallottunk, hogy történt valami Temesváron, de a tanulással voltunk elfoglalva.

Katonákkal Észak- és Dél-Kora határán (fotó: hetek.hu)

Tizenkilenc éves voltál ekkor, jöttek az ún. átmeneti évek az országban.

Amikor visszamentünk Bukarestbe, azt mondták a tanárok, hogy amit eddig tanultatok, felejtsétek el, a világ ezen túllépett – a tanfolyamot gyorsan lezavarták és én akkor hazamentem a sóbányához, ami megvette Hargita megye első klasszikus személyi számítógépét, s nekem ennek a kezelése volt a feladatom, illetve a könyvelés számítógépesítése. De akkor rájöttem, hogy ez nem az én világom, én nem szeretném mindig ugyanazt csinálni, otthagytam hamar és a parajdi kultúrotthon igazgatója lettem.

Volt egy zseni unokatestvérem a marosvásárhelyi Electromureș gyárban s akkor indult ez a kábeltelevízió-láz. Tudtuk, hogy a falut nehéz lenne bekábelezni, mert nem az van, mint Udvarhelyen a tömbházakban – s ezzel a zseni unokatestvéremmel építettünk egy televízió-adót és sugároztunk különböző dolgokat videóról, s elterjesztettük vagy hét faluban, tévéadó-láncot működtettünk. Aki jött és megkeresett, annak elmondtam, hogy ezt hogy kell csinálni.

Akkor már sejtettük, hogy ez nem törvényes: a Ceaușescu-időben fel sem merült, hogy valaki tévéadót csináljon – a törvény nem mondta ki, hogy tilos, de eleve nem csinált senki. Aztán időközben, 1992-ben meghozták az audiovizuális törvényt, be kellett zárni ezt a dolgot és valaki szólt nekem, hogy sokkal jobb lenne, ha kicsit eltűnnék. Ugyanis kijöttek megfogni, hogy én illegális kalózadót működtetek – amikor kijöttek Csíkszeredából, a műszaki eszközt el tudtuk dugni, de felvettek egy jegyzőkönyvet, hogy az épület televízió-adásra alkalmas volt, de az adót nem kapták meg.

Ennek viszont lettek volna következményei, többek között kivizsgálás, és azt a javaslatot kaptam egy barátomtól, hogy szerencsésebb, ha most egy kicsit eltűnök – akkor indult Budapesten az Erdélyi Gyülekezet által működtetett népfőiskola, ahol angolul tanítottak, meg politológiát s arra jelentkeztem, hogy ne legyek egy ideig itthon, s így kerültem ki Magyarországra.

S ott is ragadtál, mert utána már nem éltél huzamosabb ideig itthon. Az íráskészséged honnan jött, hogyan lettél újságíró?

Ahogy befejeztem az ottani kurzusokat, jelentkeztem a Budapest Médiaintézetbe, s attól fogva lettem újságíró. Valószínűleg mindig volt egy ilyen kommunikációs kényszerem s az írás onnan jött, hogy már Magyarországon voltam a főiskolán, amikor az Ififórum hirdetett egy riportpályázatot, amire jelentkeztem – első díjat nem osztottak, második helyen ketten végeztünk, György Attila (Csíkszeredában élő író, szerkesztő – szerk. megj.) és én.

Ezekre a riportokra felfigyelt a Magyarok Világlapja, átvették a cikkeket és megbíztak írással, s akkoriban indult a Havas Henrik-féle újságíróképzés, amin nagyon nagy sztár-újságírók tanítottak, minket pl. Friderikusz, Bodor Pál, Tamás Ervin és akkor még arra is ügyeltek, hogy mind a két oldalról legyenek tanárok. Ösztöndíjat is kaptam, mint határon túli, elvégeztem és attól a pillanattól vagyok gyakorlatilag újságíró.

 

A mai napig a Magyar Nemzetnél dolgozol – hogyan kerültél oda?

Most már tizenéve. Főállású újságíró az Esti Hírlapnál lettem, aztán az megszűnt, de az akkori főszerkesztőm, ahogy más megbízásokat kapott, hívott – ezek úgy működnek, hogy ha valakinél beválsz és ő új feladatot kap, akkor visz magával. Így kerültem a Napi Magyarország nevű újsághoz, ami a kétezres évek elején egyesült a Magyar Nemzettel – nagyon érdekes helyzet volt, mert ugyanoda jártam be, ugyanaz volt az asztalom, csak az újság fejléce és tördelése változott meg.

Néhány embert átvettünk a régi Magyar Nemzetből, de azokat a kollégákat alapvetően sajnos elbocsátották – a két lap úgy egyesült, hogy az egyik bekebelezte a másikat névvel együtt. Én azóta ott vagyok, s azt gondolom, hogy túlságosan is hűséges vagyok a magyar sajtóban, hiszen a kollégáim jelentős része gyakrabban váltott munkahelyet, mint én.

Ennek két oka van: én szeretem azt, hogy ha egy helyen beírtam magam, a kalandozásaimat pedig egész máshol élem ki. Másrészt itt adnak olyan lehetőségeket, hogy udvari bohócként üzemelhetek, tehát nagyon nagy szabadságom van, nem tesznek fel hülye kérdéseket. Az udvarhelyi előadásom napján is volt értekezlet, elfelejtettem szólni, hogy nem megyek, de ebből nincsen probléma. Elvárják tőlem a teljesítményt, de úgy, hogy odaérjenek hozzájuk az írások, nem azt, hogy ott legyél, aláírd a jelenléti ívet, jópofizzál a főnökökkel. Azt csinálok, amit akarok, amennyiben a riportjaim meglehetős gyakorisággal megérkeznek a szerkesztőségbe.

Fotó: Balázs Attila

Régebb még tévéztél is, pl. a néhai Zenglitzky Zoltánnal is dolgoztál együtt.

Ez elsősorban baráti kapcsolatoknak volt köszönhető: elkezdtem a televíziózással kacérkodni, csináltam több dokumentumfilmet, ma is van egy televíziós cégem, ami ilyeneket gyárt, de amennyiben nem muszáj, én nem szeretek személyesen részt venni ebben.

Az történt a televíziózással, mint annakidején a könyveléssel: nekem túl lassú. Megszoktam a napilapnál azt, hogy ha egy eseményről hazaindulok, adott esetben repülővel, akkor megírom a riportot és azzal el van felejtve. A televíziónál be kell ülni egy vágószobába, adott esetben hetekkel ez esemény után, elő kell bányászni, hogy mi is volt akkor – túlságosan macerás és hosszú folyamat. Ha kitalálnák az instant televíziót, ami azonnal megy, akkor nyilván élvezném, de a mostani televíziós műfajok túl lassúak nekem – ennek ellenére belekényszerülök évente egy-két dokumentumfilmbe, de ezt muszájból.

Vannak olyan helyszínek, ahová egyszerűen bűn nem vinni el egy operatőrt és nem megcsinálni egy dolgot. Például a rokonokkal szemben van egy adóságom: még a Zenglitzky Zoli vizsgafilmjeként elkezdtük a Rokonok című filmet, ami nagyon nagy siker volt mind a rokonságban, mind a Duna Televízióban. Olyan visszajelzéseket hallottam, hogy az én filmem hatására megkeresték egymást a rokonaim. Adott volt, hogy tíz év után menjünk vissza és fejezzük be: az első film erről szólt, hogy az emberek – a közhiedelemmel ellentétben – nem ismerik egymást.

Azt mondják, hogy Erdélyben a családok sokkal összetartóbbak, ehhez képest az én családomban – ami nagycsalád, hiszen tizenhat unokatestvérem van – kiderült, hogy egymás gyerekeinek a neveit sem tudjuk. Vannak kapcsolataink, csak ezek borzasztóan felületesek, ha megkaparjuk a dolgot, nem mélyek. Van egy olyan szociológiai felmérés, hogy a múlt század elején a magyar társadalomban annyira ismerték egymást az emberek, hogy ha megkérdezték, tizenkét emberről meg tudta mondani valakit, hogy nagy valószínűséggel melyik mit csinál, mert ismerte a napi rutinját. Ma ez a szám gyakorlatilag háromra zuhant vissza, azokra, akikkel egy fedél alatt élünk, csak annak ismerjük a napi programját. Felületesebbek lettünk.

Vujity Tvrtkoval sok közös vonást mutatsz, hiszen te is, ő is voltatok pl. Észak-Koreában – ő először televíziós riportot készít, majd utána könyvet ír a történetekből. Nálad mindig az írás van előbb: amikor elmész egy ilyen helyzetbe, hogy Katrina hurrikán, japán földrengés, Észak-Korea vagy Bolívia – mi az első dolgod, leírod a tapasztalatokat?

A legjobb gondolatok mindig olyankor születnek, amikor nincs éppen írószer az ember kezében, hogy tudja leírni. Az a módszerem, hogy esténként megpróbálom felidézni ezeket, amíg el nem felejtem, és ilyen naplószerűséget írok, amiből aztán gyorsan össze lehet rakni a riportot. A legtöbb riportom lineáris, elmesélem, hogy mit láttam – azt gondolom, hogy nem vagyok sem elméleti szakember, sem kutató: én azt hiszem, hogy a magyar sajtóból a legjobban a történetmesélés hiányzik, az emberek történetekre vágynak.

Én azt az illúziót próbálom eladni az olvasónak, hogy amikor olvassa az írásomat, arra gondol, hogy ha én ott lettem volna, akkor ezt láttam volna. Nem nagy elméleteket írok, nem megmagyarázom, hogy mit látok, hanem leírom, amit látok és elég felnőttnek gondolom az olvasót ahhoz, hogy tudja értelmezni.

Életem egyik legnagyobb könyvélménye Mario Vargas Llosának A beszélő című könyve – az arról szól, hogy az Amazonas mentén élő macsenga indiánoknál van egy beszélő funkció. Elszórtan élő kis törzsek, nem tudnak közlekedni, a túlélésük minden erőt leköt, nincs szabadidejük elmenni és egymással kommunikálni – erre kitalálták a beszélőt, aki egy ember a törzsben, állandóan úton van. Ahová megérkezik, azonnal megetetik-megitatják, körbeülik és elmondja az illető, hogy ő mit látott az előző törzseknél.

Folyamatosan beszél, elmondja, hogy a domb másik oldaláén ki született, ki halt meg, három dombbal arrébb ugyanígy, stb. Mikor mindent elmondott, meghallgatja, hogy itt, náluk mi az újdonság, kialussza magát és elindul a következő törzshöz. Én valahol ilyen beszélőnek gondolom magam – mindenhová elmegyek, meghallgatom őket és az otthon maradtaknak elmondom, hogy mi a hír öt dombbal arrébb.

Az írott sajtó erre a legalkalmasabb, mert a televíziózás túlságosan technikaigényes, nem olyan intim. Én általában nem is jegyzetelek, mert az már megzavarja az embert – ha valaki alá odadugsz egy mikrofont, már nem azt mondja, szerepel, stb. De ha egy sör mellett beszélgetünk, akkor mondja a legjobb mondatait, s én fejben próbálok jegyzetelni.

Az interjú folytatását július 2-án, szombaton olvashatják