A szerda délutáni Tabu sarokban a máréfalvi születésű, jelenleg Szegeden élő Nagy Szabolccsal beszélgethetünk. Csecsemőkorában lázas volt, amikor beadták neki a gyermekbénulás elleni oltást, emiatt vált mozgáskorlátozottá. Gyermekként rengeteg orvoshoz elcipelték, hétéves korában a füle hallatára mondták ki a doktorok a verdiktet: - Minek hozzák ide ezt a béna gyermeket, úgysem tudunk rajta segíteni! A szülei dolgoztak és nem kímélték, minden olyan munkát rábíztak, amit ülve el tudott végezni. Később társai kicsi szekérrel húzták haza az iskolából. Néha rákiabáltak az emberek: szégyellje magát, mit húzatja magát a többiekkel, szálljon ki. Nem kapott tolószéket, csak hason csúszva tudott közlekedni. Elhatározta, hogy azért is el tudja majd tartani magát. Elvégezte a nyolc osztályt, már felnőttként harcolta ki magának, hogy munkát kapjon Magyarországon. Azóta három gyermek édesapja, egészséges felesége van. Azt mondja, a sérülteknél is ugyanúgy működik a párkapcsolat, mint az egészségeseknél, csak felgyorsulnak a folyamatok. Tíz évébe telt, amíg elfogadta, hogy a sérültsége nem ciki, hanem egy állapot, amivel meg kell tanulni együtt élni. Az emberek általában segítőkészek, csak nincs tapasztalatuk, hogy kell segíteni. Például soha ne vezessünk kézen fogva egy vakot.