Habár az alkotók felcsigázták az érdeklődést a bemutató előtti sajtótájékoztatóval, a második előadásra alig fél háznyi néző volt kíváncsi – ez azért elég beszédes adat a színházlátogatási szokásokról. Nem hiszem, hogy a bemutató tántorított volna el oly sok embert, csupán Udvarhelyen az a megszokott, hogy nem feltétlenül megyünk el színházba még akkor sem, ha bérletünk van. Nem beszélve arról, ha nincs.

A Garaczi László és Toepler Zoltán által írt Brahms és a macskák című darab szövegét több helyen módosították az udvarhelyi alkotók, s ez bizony nagyon jól jött.

Kezdésnek rögtön ott volt a válási jelenet többféleképpen eljátszva, illetve teletűzdelve udvarhelyizmusokkal (procseszverbál, néptanács, decsizió), amik fantasztikusan szóltak Mezei Gabriella és P. Fincziski Andrea szájából. A válás körülményeit részletező nagyon „bészármazott", ott újgazdaggá lett „asszonka" nyelvezete telitalálat volt, többen vették a lapot a közönségből is.

A színészek a nézőtéren ültek, Barabás Árpád nyegle, elszállt rendezőként adta az utasításokat, a főszereplő Zolikát megformáló Tóth Árpád pedig jól hozta a lestrapált színész figuráját – Tóth egyébként szinte végig a színpadon, illetve a nézőtéren volt.

Az előadás kerete egy színházi próba, amelyben úgy látjuk a színészeket, ahogy egyébként nem szoktuk – látjuk például, hogy milyen az, amikor telefoncsörgés zavar be és a mobilt fel kell venni.

A próbába Zolika nője, Gigi (őt a visszatérő Bekő-Fóri Zenkő alakítja) is belép néhányszor, s ekkor szembesülünk azzal, hogy a kívülálló hogyan látja a színház világát, mennyire van tekintettel arra, hogy éppen egy próba kellős közepébe csöppen. Kicsit ő rángat ki a színházból a külvilágba, a földön jár a színészek között.

Külön világ Zolika családja is (Dunkler Róbert, P. Fincziski Andrea, Márton Réka), de az is érdekes, amikor színész alakít próbáló színészt vagy más színházi embert: Mezei Gabriella a narancsot majszoló, felvágott nyelvű színésznőt, vagy Albert Orsolya a súgót, László Kata és Vidovenyecz Edina a másik két színészt.

A színpadi vetítővászon is többször hangsúlyos szerepet kap. Ezen többek közt láthatjuk Tóthot, aki Brahmsként játssza a Magyar táncok leghíresebb részét zongorán, majd nemes egyszerűséggel leparittyáz egy macskát.

A Brahms-dallamok mellett egy Quimby-dal, a Don Quijote ébredése a darab vissza-visszatérő zenei motívuma, ennek legszuggesztívebb előadását is Tóthtól halljuk, amikor torkaszakadtából ordítja a szöveget.

Kicsit megkapja a közönség a magáét a darabban, főleg abban a jelenetben, amikor Zolika a nézők között állva kérdezősködik – megkérdezte az egyik nézőtől, hogy mit szeretne látni a színházban, a válasz a vígjáték volt, a miértre pedig a „hogy szórakozzak" volt a reakció.

Nem ez volt az egyetlen ilyen rész, az viszont kétségtelen, hogy jó húzás volt a színház részéről egy kicsit odamondogatni, és egy olyan előadásba hívni a közönséget, ami nagyon eltér a megszokottól.

Van az előadásnak egy érdekes színháztörténeti része is, korábbi évszámok és idézetek, előadáscímek hangzanak el benne, illetve a szövegben több utalás is van a mindennapokra, Székelyudvarhelyre.

A szünet is érdekesen van megoldva, úgy, hogy nem megy ki senki, csak szinte.

Barabás Árpád szintén sokat „visz" az előadásból, a diliház (ide kerül be Zolika) dokija az egyik legmegkapóbb figura.

A legjobban mégis az esett, hogy végre a társulat a saját eszközeivel mondta el, hogy „alkalomadtán" mit érez. Nem volt könnyű megemészteni, higgyék el. De mégis jól esett az, ahogy a nézőtérbe Tóth Árpi burkoltan beleüvöltötte, hogy amíg ők naponta meghalnak a színpadon, a közönség egy része ezen csak szórakozni szeretne.

Nem egyszerű előadás, nem „fergeteges komédia", nem is „megkönnyezni való, földbedöngölő tragédia", de nem kell félnie tőle annak sem, aki hahotázni jár(na) színházba. Nyugodtan menjen el és nézze végig, mert nem fognak sem az ölébe hányni, sőt, nem is bazmegolnak benne olyan sűrűn, hogy attól meg kellene ijednie.

Napjaink új, fényes, szép korának hajnalán ugyanis megint oda kerültünk, hogy színházba azért járunk, hogy szép, magyar beszédet halljunk szép magyar leventéktől és fehérnépektől, a csúnya beszédet meg hagyjuk meg a színház falain kívül. Meg magunknak, ugyebár, otthonra, mert akkor nem is létezik.

S ne idegeskedjen akkor sem, ha valami váratlan történik. A végén pedig tapsolhat bátran, még akkor is, ha ezt egyesek lagymatagon teszik. Persze csak akkor, ha tetszett az előadás. Erőszakot semmiképpen ne tegyen magán, mint a színészek, akik egyik percben sírnak, a másikban meg mosolyognak. Ki érti ezt?

A darab eredeti szövegét kis keresgélés után meg lehet találni a világhálón, az előadást pedig csütörtökön és pénteken, március 11-én és 12-én, illetve 29-én és 30-án is meg lehet nézni. Utóbbi keddre és szerdára esik, és diákbérletes előadásban játsszák.