A múlt hétvégén fejeződött be a 90 éves székelyudvarhelyi nagypályás labdarúgás tiszteletére szervezett eseménysorozat. A rendezvény záróakkordjaként díszvacsorára került sor, ahová meghívást kaptak az elmúlt évtizedek labdarúgói, edzői, játékvezetői, sportvezetői, a sajtó képviselői, valamint Hargita megye és Székelyudvarhely város közéleti képviselői.

Hatalmas kivetítőn követhették nyomon

a székelyudvarhelyi labdarúgás történetét. Egymást követték a szebbnél-szebb emlékeket felidéző képek, nem hiányoztak a vicces beszólások sem a veterán sportbarátok részéről és a teremben jelenlevő ifjabb korosztály szó szerint tátott szájjal bámulta azokat a képkockákat, amikor városunk csapata túlcsordult lelátók előtt vívott csatákat neves belföldi és külföldi csapatokkal egyaránt.

Sajnos az ilyen képek egyre ritkultak, ahogy haladtunk a 90-es éveket és az ezredfordulót idéző felvételek felé. A jelent bemutató néhány képkocka pedig már szomorú képet mutatott a sétatéri stadionról.

Következtek a felszólalások, melyek során egykori labdarúgók, edzők és vezetők idézték fel emlékeiket, díszvendégek szólaltak fel, akik méltatták a múltbeli sikereket. Ezek a beszédek szinte kivétel nélkül azzal zárultak, hogy a felszólalók sajnálatukat fejezték ki a jelenlegi székelyudvarhelyi labdarúgással kapcsolatban és abbéli reményüket, hogy ez a helyzet a jövőben jelentősen jobbra fordul.

Sajnos erre vonatkozóan nem hangzott el egyetlen konkrét útmutató sem.

Nos, ezek a tények késztettek e sorok írására.

Jelen pillanatban a székelyudvarhelyi ifjúsági labdarúgó nevelésben vállalok szerepet. Néhány edzőkollégámmal közösen igyekszünk megtanítani azoknak a gyerekeknek, akik érdeklődést mutatnak a futball iránt, ennek a sportágnak a csínját-bínját, próbáljuk minél több fiatallal megszerettetni a focit.

Most nem szeretnék kitérni azokra a tényezőkre, amik megnehezítik a mindennapi munkánkat, csupán egy dologra szeretném felhívni a figyelmet. Mint edzők, nagyon sok új technikai és taktikai elemet tudunk mutatni, de sajnos azt az érzést, amit a zsúfolt lelátók előtt lezajlott mérkőzés nyújt nem tudjuk átadni.

Ez az érzés sok székelyudvarhelyi és környékbeli fiatalt késztetne arra,

hogy labdarúgó akarjon lenni, hogy ebben a városban akarjon sportoló lenni. Hogy büszke legyen arra, a város színeit képviseli. Mi nap mint nap dolgozunk az ifjú tehetségek csiszolásán, de ahhoz, hogy labdarúgóvá tudjuk nevelni őket, segítségre van szükségünk.

Tudom, hogy ennek a múlt heti megemlékezésnek az a szerepe, hogy méltassuk azokat, akik részt vállaltak a székelyudvarhelyi labdarúgás sikereiben, de azt szeretném, hogy tíz, húsz, vagy akár ötven év múlva is méltón tudjunk megemlékezni és a kivetítőn tovább peregjenek az emlékeket felidéző filmkockák.

Ezért a címben szereplő SOS.

Ezért a segélykérés, mely nem egy konkrét személy vagy intézmény felé intéződik, hanem minden olyan sportszerető, labdarúgást szerető ember felé, aki úgy érzi segíteni akar és tud azoknak, akik szívügyüknek tekintik ennek a sportágnak a jövőét, aki meg tudja mutatni a kiutat ebből a sajnálatos helyzetből.

Befejezésnek egy idézetet szántam: „Az idő múltával egyre kevésbé bánjuk, amit megtettünk, de amit nem tettünk meg, arra soha sincs vigasz".

Botorok János