Márton Zoltánnál jártunk, aki a didzseriduk gyártásán keresztül Ausztráliát szólaltatja meg Udvarhelyen és ott, ahova éppen sodorja a szél. Kreativitása nem merül ki ennyiben, hiszen amikor megérkeztünk, kókuszból és gyökerekből összetákolt lámpák fogadtak, így joggal mondjuk, hogy Zoli nem igazán szereti, ha elfolyik mellette az élet. Ha a hangszerekre éppen nyersanyag vagy kereslet nincsen, hamar feltalálja magát és nekilát valami új elkészítéséhez.

A didzseridu (didgeridoo) az észak-ausztráliai őslakosok fúvós hangszere. Bár leggyakrabban fából készül, megszólaltatásának módja miatt hangszertani besorolása szerint mégis a rézfúvós hangszerek családjába tartozik. Hagyományosan a didgeridoo a termeszek által kivájt eukaliptusz fatörzsből vagy ágból készül. Ürege általában kónikus, kúpszerű, azaz a fúvórészén kisebb keresztmetszetű, mint az alsó végén. A befúvó rész peremére gyakran méhviaszt tesznek, melynek segítségével a játékos a rést a saját szájához tudja igazítani. Felületét gyakran festéssel díszítik. Újabban gyakran készítik a hangszert „szendvics"-módszerrel, vagyis két megfelelően kivájt fadarabból ragasztják össze. Készíthetik még nádból, vagy műanyagból is. A mai nyugati zenekari zenélés igényeinek megfelelően olyan változata is van, amely akár játék közben is hangolható, ebben az esetben a hangszer hosszúsága teleszkópszerű toldalékkal változtatható.

A mi hangszerkészítőnket nem is a hangszerek felé táplált fanatikussága, inkább a véletlen hozta össze az ősi ausztrál kürttel, hiszen azon kívül, hogy elemis korában egy kicsit furulyázott, ami megtanította a kottaolvasásra, illetve a néhány napos gitáron való próbálkozását leszámítva, nem volt szorosabb kapcsolata a zeneszerszámokkal.

A nagy találkozás

Zoli szerint, ha az ember egyszer találkozik a didzseriduval, nincs, ahogy elfelejtse. Van egy réteg, aki a zenei ízlésének és nyitottságának köszönhetően találkozik vele, hiszen egyes fesztiválokon, ha nem is a színpadon, de könnyű belebotlani fűben ülő, a hatalmas ausztrál kürtön játszó emberekbe. A nagy többségnek azonban fogalma sincs, hogy mi lehet a románok havasi kürtjéhez hasonlító fúvós hangszer.

Ő véletlenül találkozott első ízben a hangszerrel: „Fent voltunk egy barátomnál és kattogtattunk a youtube-on összevissza, hogy találjunk valami újat, aztán rábukkantunk az Airtist nevű magyar együttesre, amiben van egy didzseridus, egy beatboxos, illetve egy dorombos srác. Néztük a haverommal, hogy mi a franc ez a nagy kürt?!"

Az első találkozást egy adag google-ben való böngészés követte, hiszen ekkor még fogalma sem volt róla Zolinak, hogy mi lehet a furcsa zeneszerszám, viszont ahogy rátalált a didzseridura, az árakat látva, amik 400 eurótól egészen 2500-ig terjednek, rögtön lemondott arról, hogy vásárol egyet magának, ugyanis első ízben nem gyártani, hanem játszani akart a különös hangszeren.

Az árakat látva sem adta fel, hogy saját didzzsel rendelkezzen és tovább nézegetett a neten, egészen addig, míg észre nem vette, hogy bambuszból is készülnek. Ezeket lényegesen kevesebb munkával el lehet készíteni, hiszen csak a belét kell kiütni a bambusznak egy masszívabb vasrúddal.

„Én függönyrúddal nyomtam ki belőle" - mesélte Zoli. Ezután viasszal kell kiépíteni a hangszer száját, ameddig egészen kicsi lyukacska marad, hogy megszólaljon.

Nem a legszomszédbarátabb hangszer

Így egy két méter húsz centi hosszúságú, húsz centi átmérőjű, bambusz didge volt az első darabja, amit ha a kisszobába beülve, csukott ajtóval szólaltatott meg, mély hangja miatt, a szobában lévő egyetlen ablak is beleremegett. Zoli egy kis idő elteltével nehezményezte, hogy akármennyire is szépen szól a bambuszból készült didzseridu, egy bizonyos játékon kívül nem enged többet virtuózának.

„Nincs meg az a kónikus alakja, hogy fent vékonyabb, lent vastagabb. Egy fából ezt ki tudod faragni, itt meg le vagy korlátozva. Általában ezt én oldom meg, a mostaniaknál pont nem, mivel ezek úgy lettek kiválasztva, hogy a törzsből kinövő ágak a végük felé elvékonyodjanak. Az ezelőttiek viszont masszív törzsek voltak és én faragtam úgy, hogy a hangot kiadó végük vastagabb legyen" - magyarázta a bambuszból készült darab korlátozottságát.

A vízhólyag sem állította meg

Ekkor már annyira megtetszett neki a készítési folyamat is, hogy zsigerből jöttek a következő darabok. Az elsőket puszta kézzel, egy kis félkör alakú vésővel és egy fakalapáccsal hozta össze, miután édesapjával vágatta ketté a masszív fadarabokat. „Azt mondják, ha valaki így készíti el, az a legegészségesebb a hangszernek is, mert elméletileg attól, hogy kivésed a belét, a sok kopácsolástól megszűnik a fa feszültsége. Úgyhogy potyóltam egyet jó két hétig ezeregy vízhólyaggal" - mesélte Zoli.

Azóta fejlődött a szerszámkészlete, hiszen megjárva Dániát, már anyagilag nem okozott akkora gondot, bevásárolni mindenféle célszerszámot. Szendvicsmódszerrel dolgozik, amihez szükséges a fát kettévágni, hogy a belét rendesen ki lehessen kaparni. Ezt a részét általában mással végezteti el. Legutóbb egy kadicsfalvi asztalos bácsival, akinek van szalagfűrésze és öt lejért szívesen megcsinálta.

Miután a fa már két félre van választva, ő az aki kivési, lakkozza kívül-belül, összeragasztja és nagyjából kész is van. Ha van rá lehetőség anyagilag, lakk helyett műgyanta is használható, amit ő sokkal jobban szeret.

„Próbáltam úgy is, hogy a lakkot beleöntöm és végigfolyatom, de így nem tudod több rétegbe, egyenletesen elkenődni. Ha beöntöd, akkor megvan az esélye, hogy ide kerül, oda meg nem, hopp két csepp a szőnyegen, szóval az annyira nem jó. Kívülről a legtöbb natúran marad, vagy egy kis barna pác kerül rá" - felelte Zoli arra a kérdésemre, hogy hogyan végzi a hangszer belsejének kilakkozását.

Minél keményebb, annál jobb

Az ősi ausztrál hangszerek eukaliptuszból készülnek, viszont mostanában mindenféle fából készítenek már didzzseket. Elmagyarázta, minél keményebb a fa, annál jobban rezonál. Ő készített már fenyőből is, és annak tetszett szinte a legjobban a hangja. Elmondása szerint nagyon könnyű volt rajta játszani, hogy miért, arra nem tudott választ adni. A kemény fák sokkal jobban csengnek, a puhák azok inkább mélyebb hangot adnak ki.

Arra a kérdésemre, hogy hol és hogyan szerzi be nyersanyagát, elmondta, kimegy az erdőbe és elhoz valamit, ami már le van törve és megtetszik neki. „Direkt didzzsnek való fa mustrára megyek ki. Amikor Dániában voltam, egy gazda mellett éltünk, aki kiválogatott egy csomó fát, hogy ledarálja forgácsnak. Ott volt egy halomban az összes, kimentem és néztem, hogy mennyi didgeridoo. Amelyiknek láttam, hogy megvan a megfelelő alakja és faragni sem kell rajta, körülbelül 25-30-at, azokat összegyűjtöttem" - mesélte.

Zoli technikailag meg tudja szépen szólaltatni a didzseridukat, még egy spéci légzéstechnikáról is mesélt, ami lehetővé teszi a játék folyamatosságát, ellenben nem szívesen játszik, mivel ezek a hangszerek igen nagy improvizációs készséget vesznek igénybe. Bár nem így indult, most már a készítésre fekteti a hangsúlyt. Ezért én is kénytelen voltam a youtube-ról keresni egy videót a cikkemhez.

Bár nagyon szeretne rajtuk játszani, vagy azért mert egyszerűen nem jön belülről, vagy mert nem tudja annyira elengedni magát, de játékában elmondása szerint soha nem volt meg a kellő folyamatosság és változatosság, hogy igazán ráálljon a zenélésre velük: „nem lennék képes arra, mint egy utcazenész, aki fél órán keresztül jammel rajta."

Ki vesz ilyet?

Végül ahogy közelebb kerültem a didzseridukhoz, arra is kíváncsi voltam, hogy ki az, akinek itthon igénye van ilyesmire és mennyit képes áldozni erre. Zoli válasza elszomorított, ugyanis elmondta, itthon alig kapni valakit, akit egyáltalán érdekel, és ennek a kissebb rétegnek sem engedi az anyagi helyzete, hogy egy darabot megvásároljon.

„Az ár változó, a legmagasabb, amin értékesítettem, az 500 lej volt. Külföldön, mint már említettem, 400 eurótól egészen 2500-ig terjed az ára, amit elég nagy túlzásnak érzek, hiszen ezek mégiscsak lyukas fák. A legtávolabbra eladott hangszerem, Michigan-be kelt el. Felraktam egy didzseridus közösségi oldalra és hát ez az ár a külföldiekéhez képest elég korrekt, ezért is érdekelte a vevőt. Jópofa volt, mert küldött egy videót is miután megérkezett. Láttam, ahogy játszik rajta, közben a kisgyereke rágcsálja fülét. Nagyon jó érzés, hogy egy fa, amin én matattam ott van Michigan-ben" - mesélte Zoli beszélgetésünk végén.