Ha most azt írnám, hogy „szégyellje meg mindenki magát, aki a mai nap folyamán mosolygott, és boldog volt, akár pár pillanatra is, mert nem érdemli meg, mert nincs joga hozzá, mert egyetlen dolog, amihez joga van, hogy dolgozzon s fogja be a száját" – valószínűleg letolások garmadáját kapnám, hogy elment-e az eszem, ilyet kiírni, ilyenre bíztatni az embereket?! Pedig sokan vannak, akik azt mondják, ennyire futja, dolgozni kell s hallgatni, s a boldog hétköznap-hajajajj! Az nem a mi kiváltságunk.

S ha azt írnám, hogy „törődjön önmagával, kedvesével, gyerekeivel, olyan módon, hogy néha meglepi őket valami finomsággal, és engedje, hogy pár pillanatra a meglepetés öröme kerekedjen felül, a mindennapok zaján" azt mondanák, hogy ne mind okoskodjak, és jönne is a kérdés rekordidőn belül, hogy „ugyan, kinek van ideje minderre?". Na, most akkor hogyan írjam le, azért vagyunk egymás mellett, hogy a mindennapokat különlegessé tegyük?

A szerelmes filmekben visszatérő motívum egy szakítás után, hogy a főhősnő bevonul a kanapéra, a TV elé egy nagy doboz fagylalttal, és kisírt szemekkel kanalazni kezdi azt, tömi magába, élvezi minden pillanatát a nassolásnak, mert bizony a szíve darabokban, hát hadd kényeztesse magát!

www.comore.ro

Azonban, ha jobban belegondolunk, mindez nem csak a filmekben van jelen. Megtörténik velünk is nap, mint nap. Úgy gondoljuk, hogy a hétköznapokban, amikor elvileg minden rendben halad, nem jár nekünk a kényeztetés. „Fölöslegesen" nem simogatjuk se a magunk se a mások lelkét, mert sok a dolog, sok a baj... Sok a kifogás! Törődni melós dolog. Bele kell tenni apait-anyait. Rendszerint akkor figyelünk érdemben a másikra, vagy éppen önmagunkra, ha már megvan a baj.

Egy egyszerű példa: akkor gyújtjuk be a rakétákat, amikor a kedves azt mondja, köszöni szépen elég volt neki ebből, elhagyna minket, mert nem érzi megbecsülve magát. Attól a perctől kezdve beindul a gépezet. Hirtelen tudjuk mi a kedvenc színe, hogy szereti a virágot (küldünk is egy csokorral, hátha megörül neki), elvinnénk vacsorázni, fagyizni, biciklizni, s még buliba is együtt mennénk méghozzá úgy, hogy jól érezzük magunkat.

S ez az eufórikus érzés tart nem egészen két napig. Aztán ismét kezdődik elölről: „Minek küldjek virágot? Nem tettem semmi rosszat. Minek vigyem el fagyizni? Nem is süt a nap". Mintha ezek egyáltalán összefüggnének! Mert nem, nem függnek össze. Ne legyen már ennyire egyértelmű, hogy valaki szeret minket!

Mert sokszor előfordul, hogy kibírhatatlan, bogaras, panaszkodó, nyűgös öregasszonyokká, vagy öregemberekké válunk, és úgy teszünk, mintha ezt a családunknak, a párunknak vagy a barátainknak kötelező módon el kellene viselniük. Nem kell, és nem is fogják... S mi úgy maradunk egyedül, ahogyan sosem hittük volna.

A törődés nem luxus, nem valami plusz, amit nem érdemlünk meg. Csak ezt valamikor rosszul magyarázták el nekünk, s mi elhittük, hogy csak dolgozni kell, és beledögleni a mindennapokba. Ez a normális, ez az, ami mindenki életében jelen van, és ez az elfogadott.

Holott, ha egy kicsit őszinték vagyunk magunkhoz, bevalljuk, hogy bizony jól esik, ha valami különlegességet kapunk ajándékba, ami feldobja az unalmas szerda délutánunkat, ami finomabb, mint amit idáig megengedtünk magunknak, mert egy kicsivel több... Pont annyi, amennyit megérdemlünk.

Pár nappal ezelőtt szemtanúja voltam egy kedves jelenetnek. Egy pincérlány kapott egy csokor virágot egy hölgy fogyasztótól, aki hálás volt a kedves kiszolgálásért. Nagy volt a meglepődés, de a dolgozó lány egyértelműen örült a virágnak, és talán dupla jókedvvel folytatta a fárasztó műszakot. A látvány megérintett, hirtelen beugrott pár sor, amit a napokban olvastam: ha, nem is tehetünk nagy dolgokat, tehetünk kis dolgokat nagy szeretettel.

Tegnap én leptem meg Édesanyámat egy doboz fagyival. Vacsora után csillogó szemekkel kanalazta az ínyencséget, és azt láttam az arcán, hogy ebben a percben nincs semmi más, csak a fagyi finomsága, a kényeztetés öröme, s az a jó érzés, amit csak a törődés adhat, az, hogy szeretnek minket, s ezt kifejezik egy aprósággal.

Butaság lenne azt hinni, hogy ez a pénzről szól, vagy a pénztől függ. Ez nem a pénzről szól, hanem arról, hogy mit érdemel a másik. Finomat, a legjobbat, minőségi időt és minőségi terméket.

Tamás Enikő Veronika