Réges rég hó volt, hó nem volt és amikor olvadni kezdett, a fehérség alól egyre jobban kikandikált a szemét, a világ közepén álló kis faluban. Nem tetszett ez a falu népének, hogy bokáig süllyednek benne. Szóltak is a királynak, hogy tenni kéne ellene. Szekérre pakolni, még mielőtt az összes hó el nem olvad s elvinni jó messze a falutól. A király elfordította a fejét s csak annyit kérdezett: Szemét? Hol? Majd válaszolt: Én nem látok semmiféle szemetet. Végül a hó teljesen elolvadt, a fehérből fekete lett és a királyt egy másik váltotta.

Az emberek újból kérték, hogy takarítsák el a szemetet, de ekkorra helyenként úgy felhalmozódott, hogy a szekérrel nem tudtak a közelébe menni. Végül a messziről jött ősz hajszálak mögé burkolózott serifet kérték, hogy tegyen rendet. Az idegenből szakadt serfihez nem volt nagy bizalma a falunak. Ennek is meg volt az oka. Mint ahogyan azt a falu lakói suttogták egymás között, a serif addig evickélt a korpában míg a disznó jól meg nem ette s bele nem szarta a nagy szemétdomb közepébe. Így a serif maga is a szemét része lett, sőt volt aki feketén fehéren fogalmazta meg, hogy ő az egyik mozgatója a hömpölygő szemétárnak.

Telt múlt az idő, miközben a szemétkedés egyre jobban ment a kis faluban. Egyszer aztán néhány helybéli úgy gondolta seprűt és szemeteslapátot ragad, hogy takarítson. Ekkorra a szemét már úgy feltetéződött, hogy bivalyos kocsiból is tizenkettő kellett volna, az eltakarításhoz.

Fiatal és lelkes legények voltak a helyiek, így nem rettentek vissza a nagy feladattól. Azonnal bizottságot alakítottak s megkeresték a serifet, hogy karölteve csinálják a rendet. Kell a serif, mert neki van csak pisztolya, érveltek a fiatalok. A serif kopogó veszkócsizmájában végigsétált a hivatal kopott verandáján, majd a sorban álló fiatalok buksiját megvakargatta és megfogadta, hogy a sűrűn betáblázott napjai közé mindenképp beszúrja a takarítást.

Mielőtt bárki szólalhatott volna a serif még meglobogtatott néhány statisztikát, miszerint szemétről szó sincs, csak egy kis kosz került a palacsintába, de már a fakanál szárával azt is piszkálják kifelé.

Ez a mese olyan hosszú, hogy már a legények is elfelejtették, hogy ezt a serifet a disznó egyszer már a szemétbe szarta. És tudjuk, szarral gurigázni nem túl jó.

Az emberek nem láttak reményt arra, hogy valaha kikerüljenek a szemétből. Azonban egy nem is olyan régi napon, miután a király nagyobbik fiát is megcsapta a szemét szaga, amelynek farkasordítóan orrfacsaró volt a bűze, kardot rántott a király. A serif fejének hullnia kell! – jelentette ki a faluban.

Ha a király szava eget rengetett volna az én mesém is tovább tartott volna.