Ha valaki az utóbbi két évtizedben lapozott már „fiatal" erdélyi irodalmat, amit Székelyudvarhely-Kolozsvár tengelyen hozott össze a kiadói jóakarat, igyekezet és kapcsolati tőke, akkor semmi, de semmi meglepetés nem éri ezzel a könyvvel sem.

Demény Péter a beszédes című Dilettáns éj című könyvismertetőt írta a kiadványról (kéjpróza!) de vitatkoznunk kell vele, többről van itt szó, mint dilettantizmusról.

Ha valaki az utóbbi két évtizedben lapozott már „fiatal" erdélyi irodalmat, amit Székelyudvarhely-Kolozsvár tengelyen hozott össze a kiadói jóakarat, igyekezet és kapcsolati tőke, akkor semmi, de semmi meglepetés nem éri ezzel a könyvvel sem. Ismétli mindazt, amit Orbán János Dénes, de legfőképp lelkes epigonjai

már régen kitaláltak.

György Attilától Demeter Szilárdig már mindenki lezongorázta a nyegleség, a humorkodás, a macsóság, a székelykedés, a barkács mítoszok hasonló regisztereit. Ha valaki ismerős az erdélyi irodalmi kocsmavilágok bugyraiban, biztosan fel is ismeri a Murányi-kötet szereplőit. Ha nem ismerős, és nem ismeri fel, akkor sem veszít semmit: legfennebb megmarad az érzettel, hogy kimaradt egy belterjes, nem túl izgalmas házibuliból.

A kötet címe (Zordok, a székely szamuráj) és alcíme, valamint műfaj megjelölése (kéjpróza) tutira megy: kézbe valót ígér mindazoknak, akik megállnak Korondon kerti törpét és cserépgólyát vásárolni, Székelyudvarhelyen Csaba királyfival fotózkodni, és szeretnének valami belevaló erdélyi, könnyű helyre csomagolható, bármikor elővehető, kellő pillanatban eldugható szuvenírt szerezni.

A kiadói stratégia nem nélkülöz minden hely- és helyzetismeretet (keletje van itt az ízléstelenségnek), bár nehezen feldolgozható, hogy az ily módon számító kiadó épp a legjobb magyar könyvműhelyek között számon tartott Kalligram. Nem, nem akarom tudni, hogy

mi van valójában a kiadói döntés mögött.

Végülis minden megbocsátható: a sablonos, minden eredetiséget, újítást nélkülöző szerkezet, a magyartalan, dagályos mondatok, a sokszor látott, karakternek semmiképpen nem nevezhető figurák. A történetek, amelyek nem történetek.

Mert mi a tétje mindennek? Legfeljebb a kedves olvasó felmérgelődik, és úgy dönt az első néhány oldal után, hogy nem olvas tovább. Kikéri magának, hogy hülyének nézik, untatják, és azt gondolják, hogy figyelme megvásárolható néhány agyonkoptatott márkajellel, zanzásított erdélyiséggel, székelységgel.

Aztán hirtelen a giccs mögött fájni kezd valami, ami maradandó sérülést okoz. Olyan világ burjánzik, kap megerősítést ebben a könyvben, ami a semmibevételre épül. Murányi Sándor Olivér nem egyszerűen a fapados erdélyi macsó irodalmat műveli.

Nem csak arról van szó, hogy hőse nőtől nőig halad, alig fordulva hátra (ebből a sztoriból sok-sok remekművet írtak már, és még fognak!), hanem arról, hogy

a nő itt ürügy:

mondatok, ellenállás, személyiség nélküli kellék. A nőknek csak testük van. Borítólapnyi, képernyő-kompatibilis, benyálazható, leköphető felületük. Ha kicsi a mellük, feszes a bőrük és keveset nyomnak a mérlegen, akkor jó nők (de majdnem biztosan kurvák), ha nagy a mellük és hájasok és narancsbőrösek, akkor nem jó nők (de arra mindenképpen jók, hogy hősünk, a férfi használja őket).

Nem lehet őket igazán szeretni, nem lehet őket igazán utálni. A nők nem egydimenziósok ebben a történetben, ami állítólag a kéjről, az erotikáról, az önmagát kereső férfiról szól (nem szól), hanem pontszerűek. Arra valók, hogy mindig kívánják a férfit, hogy kegyben részesüljenek, hogy sose mondjanak nemet, feltétlenül és mindig tele legyenek csodálattal, odaadással.

A csodálat és az odaadás pedig a behatolásig és az orgazmusig tart, és csak arról szól. A nők arra valók, hogy készek legyen bárhol, könyvtárszobában, sárban, autó hátsó ülésén

áldozni, térdelni, kézbe venni, felnézni.

És ettől is válik ugyanolyanná a sok, egymás mögé fűzött történet: legyen szó ezekben házasságról, válásról, szeretőzésről, kurvázásról, megcsalásról vagy sokszoros idézőjelben írt szerelemről. Mert mindezek nem szólnak másról, mint ugyanarról a (férfi)egóról.

Ennyire tán mégsem lehetne elmaszatolni a nőiességet (emberséget), még akkor sem, ha ez vállaltan férfi perspektívájú próza. (Nem, perspektíva-teremtés azért nincs benne.)

Ennyire mégsem lenne szabad leegyszerűsíteni, észre nem venni, meg nem érteni azt, amin ez a történetfüzér tulajdonképpen élősködik. Mert az lesz a következmény, hogy ahogyan eltűnik, azaz meg sem jelenik a nő, úgy válik hiteltelenné, jelentéktelenné az egókalandokba keveredő férfi.

Kasztrálja magát ez a könyv, és sérti az olvasót. Akkor is ha nő, akkor is, ha férfi.

Murányi Sándor Olivér: Zordok, a székely szamuráj (kéjpróza). Kalligram, 2012.