Határon innen és túl (de jól hangzott ez egykor) éppen zajlik ez a választási kampánynak nevezett ingyencirkusz.

Nálunk az elnökjelöltek feszülnek egymásnak, az anyaországban pedig talán nagyobb a tét, mint a parlamenti választásokkor, ugyanis most dől el, hogy a községi polgármestert Jóskának vagy Krisztiánnak fogják-e hívni a következő négy évben. Eddig Jóska volt, de kihívta őt Krisztián, aki azt mondja, hogy ezen túl minden más lesz, hogyha ő lesz a község ura, mert nem arra fogják költeni a pénzt, amire eddig és lesz új focipálya, a rezsi amúgy is csökkent, de a húsz éve magára várató vízvezetékcserét is megoldják, sőt pálinkafőző is lesz a településen.

Innen és túl

Határon innen pont az az ember, aki eddig is a legfőbb hatalmat gyakorolta, most még fontosabb szeretne lenni, vele szemben pedig acsarkodnak a régi-új kollégák. Olyan vádakat nyomnak egymás fejéhez, hogy egy latin-amerikai vagy afrikai banánköztársaságban a hadsereg magas rangú tisztjei előrántanák a fegyvereiket s katonai puccsot szerveznének valamelyik délután, mondjuk ma.

A lózungsorozatok mennek, pedig az ember azt hinné, hogy ezeknek az idióta, pitiáner, népbutító szövegeknek már nincsen felvevő piaca, de sajnos rá kell döbbenni, hogy még mindig van.

Még mindig fontos az ingyen sör és -miccs, még mindig fontos, hogy választások előtt nyugdíjemelést és gázár-csökkentést jelentünk be, még mindig lehet választásokat nyerni aszfaltozással, még mindig lehet szavazatokat szerezni azzal, hogy az ellenfelet gyalázzuk, miközben folyamatosan és gátlástalanul hazudunk.

A kommunizmusban istenített egyszerű ember pedig ismét elhiszi, hogy emberszámba veszik őt. Azt gondolja, hogy van sorsára nézve jelentősége, hogy Victor Pontát vagy Klaus Johannist, netán Băsescu „kedvence" Elena Udreát választják meg a legfőbb hatalom legfőbb képviselőjének, a román „nemzet" első és legfontosabb emberének.

Magyarból vicces a (mind)kettő

Még mindig vannak, akik elhiszik, hogy van értelme magyar elnökjelölteket állítani Romániában és egyesek kibírják nevetés nélkül e két figura „csatározásait". Egyébként talán ők az egészben a legnevetségesebbek, a két magyar, mégpedig azért, mert egymással csatáznak, valahogy úgy, mint Vadim és Funar – ha én olvasnám ezt az írást, most kapnám fel a fejemet ezekre a nevekre. Ezek még léteznek? Nem tűntek el örökre a süllyesztőben?

Végül is: mihez értenek? Mi a mesterségük? Menjenek el dolgozni? Tudnak ők egyáltalán úgy „dolgozni", hogy azt ne a nép, az istenadta nép, a „boborul" érdekében tegyék?

Nézem ezt a szerencsétlen Falus Ferencet is, vagy kit, tisztes öregemberként képes volt egy életre lejáratni magát azzal, hogy beleállt a pesti mocsokba nyakig, aztán még onnan is elküldték szegényt. Ki fogja azt az embert komolyan venni a jeges vizes videó meg a beszédei után?

Vagy ki fogja komolyan venni az RMDSZ-t a kampányban a sutból előrántott, helyesírási és fogalmazási hibáktól hemzsegő autonómia-tervezete után? Ja, hogy eddig se vette senki komolyan? Ezek tényleg azt gondolják, hogy egy elveszett, megalázott, feladott Marosvásárhely valaha a Székelyföld „fővárosa" lehet? Ki veszi komolyan ezt az EMNP-t, akik már minden fronton mindent bevetettek, de azt mégsem tudják elérni, hogy legalább annyira komolyan vegyék őket, hogy minden választás után ne kelljen kínosan magyarázkodniuk?

Letiltod, majd leszavazod

A populizmus, az üres szólamok, az ellenségkép-készítés heteit, hónapjait érjük most is – pedig a józanész azt diktálná, hogy ezek a dolgok lejártak úgy 2000 vagy 2004 körül. Normális ember nem néz ilyen jellegű tévéműsort, s ha el is megy szavazni, azt is csak azért teszi, hogy valakit leszavazzon, mégpedig az általa rosszabbnak tartottat. Legyen az Magyarországon, Romániában, Kelet-Európában bárhol, vagy Latin-Amerikában, a látszatdemokráciák dús, zsíros földű táptalaján.

Van itt ez a kicsi város a világ végén, úgy hívják, hogy Székelyudvarhely. Egyelőre még nem emelték fel a választási plakátoló sárga, több éves fatáblákat. Az aláírásgyűjtők pedig alig mernek megszólalni az ajtóban, valósággal szégyellik magukat. Csak azért írtad alá (ha aláírtad) neki, mert tudtad, hogy egy szegény diák, aki tandíjra vagy létfenntartásra gyűjt, esetleg ismerős, egykori kolléga, aki most munkanélküli.

Ha nem kapcsolod be a tévét vagy nem olyan jellegű portálokon navigálsz, amik ilyesmit tartalmaznak, akkor egész jól el lehet lenni itt. Pláne, ha a Facebook-ról ideiglenesen letiltod azokat az ismerőseidet, akik politizálnak – jó, nekik még van esélyük novemberben visszakerülni, azokkal szemben, akik lefejezős vagy autóbalesetes, illetve verekedős videókat osztanak meg.

Ebben a kicsi városban még nem tartottak nagygyűlést az idén, egyelőre nem kacagtatják magukat mindenféle jöttment, botcsinálta elnökjelöltek, akik „nulla-egész-nulla-nulla-valamennyit" fognak kapni a választásokon, ahelyett, hogy abból a pénzből befejeznének néhány villanyvezetéket - mert enyhén szólva is szánalmas, hogy a 21. század második évtizedében még vannak falvaink villany nélkül - , vagy egy-két kilométer utat leaszfaltoznának Homoródalmás vagy Derzs felé.

Tudjátok, olyan jó kimaradni, egy isten háta mögötti kisvárosban élni. Olyan jó azt az érzést megélni, hogy engem, minket most mások nem kacagnak le a hátunk mögött azért, mert még mindig választási ciklusokban mérjük az életet. Azt az életet, ami nem ezzel kellene, hogy elteljen. Hogy Holden Caulfield örökbecsű idézetét használjam a Zabhegyezőből: csak azt hisszük, hogy – pedig dehogy!