Ma már nemcsak az érintettek, hanem többek között az eddig érintetlennek hitt egyház egyik képviselője is véleményt nyilvánít aláírásával a Csíkban főzött sörök előállítói között zajló bírósági csetepatéról. A kocsmában ki erre esküszik, ki arra, a lényeg az, hogy vitatkozik, adott esetben veszekszik mindenki olyan dolgon, amihez az égvilágon semmi köze nincsen, esetleg annyi, hogy szokott sört inni.

Kitör egy ilyen elvi háború, amit néhány évtized múlva igazi székely, vagy igazi csíki sörharc néven rak majd polcra a történelem, az atyafiak pedig megragadják az alkalmat, hogy vitatkozzanak a Facebook-on, korunk virtuális kocsmájában, illetve az igazi kocsmában, ahol még mindig koppan a sörösüveg alja. Az előbbiben durvábbak a kifejezések, mert a koma nem tud kinyúlni a képernyőből, és odasújtani a sörösüveggel, a kocsmai vitatkozás már kockázatosabb, mert a sör valakire rá is ömölhet, holott a funkciója az lenne, hogy megigyák.

Beloccsintottak a székelyeknek

A székely mikrotársadalomban mindig is nagy hagyománya volt a felülről gerjesztett széthúzásnak – se szeri, se száma annak, amikor bedobnak egy koncot valakik, aztán jót kaszálnak azon, hogy odalent a pórnép marakodik rajta. Körülbelül most is ez történik, hiszen a vita hevében azért ezt vagy azt a sört bizony megisszák a fogyasztók, a bevétel pedig a gyártókhoz vándorol. Amióta a „sörszikra" kipattant, szerintem egyik sem panaszkodik a bevételére, mert mindkettő befolyt a köztudatba, sőt azt is megkockáztatom, hogy az egész folyamat direkt így volt felépítve.

A legnagyobb baj azonban, hogy kevés helyi sörmárkánk van, illetve az is, hogy ma már a piac olyan durván szabályozott, hogy sok helyen az egyik konszern kizárja a másikat. A legideálisabb az lenne, hogyha minden kocsmában és minden üzletben legalább ötvenféle sört lehetne kapni, a fogyasztó pedig eldönthetné, hogy mennyiért és milyent vesz meg.

Ha valaki a batult szereti és nem a pónyikalmát, attól még nem rossz ember és ez fordítva is igaz. Nagyon sok szempont van, ami szerint egy fogyasztó kiválaszt egy adott terméket, döntését viszont befolyásolhatja az is, hogy éppen milyen információkkal rendelkezik róla.

A Semperre vagy a Kalondára emlékszik még valaki?

Bizony-bizony, az egyiket a kilencvenes évek elején, a másikat a végén főzték Székelyudvarhelyen, illetve a közelében – fogyott is rendesen mindkettő, az ízük sem volt rossz emlékeim szerint. A Sempernek a „Mindig, mértékkel!" volt a reklámszlogenje, ami ma is megszívlelendő, a Kalonda pedig tévés reklámban keretszrejtvény-feladványként szerepelt. „Székelyek hegye" – volt a hétbetűs feladvány és a helyes válasz nem a Hargita volt.

De főleg az volt a jó, hogy akkoriban a fogyasztók szintjén nem foglaltak egyesek olyan durván állást, mint mostanában. Valahogy nyugodtabban beszélték meg az emberek, hogy ízlik-e, és ha igen, akkor miért, ha nem, akkor miért nem. Aztán mégis eltűnt mindkettő a kocsmákból, holott helyi emberek főzték helyi munkaerővel, de a piac kegyetlen volt akkor is.

Az lenne jó, ha minél több kézműves és „ipari" sör vetekedhetne a fogyasztók torkáért és ezt a harcot kizárólag a minőség, a sörivó ember ízlése dönthetné el. Nem az, hogy ki kenyerez le kit a bíróságon, vagy ki tudja megoldani azt, hogy kiszorítsa a konkurenciát egyik vagy másik „hadszíntérről". Sok-sok jó házi sör kéne Székelyföldre, legalább annyiféle, mint az otthon főzött, sajnos legálisan nem árusítható pálinkából.

Szoktuk mondogatni, hogy a legjobb fogyasztóvédők mi lennénk, nem az ezzel a munkakörrel rendelkező hivatalnokok: ha megvesszük és betegek leszünk tőle, mi bánjuk, többet nem vesszük. De ha ízlik, akkor még többet vásárolunk belőle, a lényeg, hogy mi döntsük el, hogy melyik a jobb, ne pedig a gyártó akarja ránk erőltetni agresszív reklámmal vagy újabb „melyik a miénkebb" jellegű törésvonallal.

Mi pedig – anélkül, hogy észrevennénk – vitatkozunk. Ahelyett, hogy innánk a sört és kellemesebb dolgokról beszélgetnénk. Például a borról.