Csodás őszi napsütéses reggelre ébredtünk. A borús, hófúvásos reggelek után huncutul visszakacsintott ránk egyet a nyár meg az ősz.

Ragyog a világ. Tele van élettel, s mi ebben a ragyogó, harsány világban halottainkra emlékezünk.

Lehet, hogy csak a megszokás, pontosabban a szokások és rítusok hiánya az, ami a lelkem kiborítja. Lehet, hogy nem vigyáztam a gyerekkori halottak napjára, és azalatt, amíg távol voltam, és nem jöttem,

megszökött, megváltozott.

Mint egy kamasz gyerek, kibújt a „cei șapte ani de acasă" hatása alól. Megváltozott, és már nem teljesen az enyém, mégis az enyém kell, hogy legyen. Felelős vagyok érte, szeretem őt, azt, ami tudom, hogy bár nem látszik, ott van a lelke legmélyén.

Szeretem az egykor közösen eltöltött fagyos estéket, a távolról hazajött rokonokat, akikkel egymásra támaszkodva döcögtünk ki a sötétben a temetőbe. Cipeltük a naftalinból előkerült, frissen kikefélt téli kabátjainkat. Kerültük a sarat, törölgettük a fűbe, faágakba az egyetlen fekete csizmánkat, ami néha gumiból volt,

néha nem is a miénk.

Amikor a sír mellett mérgelődtünk a folyton kialvó gyertyák miatt, és megbeszéltük, ki hol vette, hogy az övé jobban, vagy rosszabbul ég. Amikor még a szélcsendes helyek és a rögtön ki nem alvó gyufák megtalálásának létezett a tudománya.

Amikor a fél falu sírjára jutott egy-két gyertya, mert mindenki hiányzott, és mindenkire emlékezni akartunk, aki elhagyott minket, mert általuk is lettünk azok, akik most vagyunk.

Amikor a fagyoskodó világítás után egy-egy rokon házában összegyűlt a nagy család, és a na, hogy vagytok megbeszélése és pohár köményes pálinka után sírva-nevetve emlékeztünk a halottainkra.

Közösen felidéztük sosem látott nagyapám arcát, azt ahogy az ökörszekérrel kaptatott fel a kicsi utcán. A kék szemeit, a gödröcskét az állán, amit tőle örököltem.

Vagy a nannyóét, akit ismertem, de arcára nem emlékezhetem. Akik talán azért haltak meg, mert túl nagy és jó volt a szívük erre a világra. Bocsássák meg, akik ezt az ömlengést olvassák, de én

a mai halottak napjától kiborulok.

Attól, hogy már egy hónapja temetővé váltak a boltok. Egy méteresre nőtt mécsesek kínálják, szinte megkívántatják a halált hatalmas rózsáikkal. Attól, hogy már cikik az otthoni virágok, és hatalmas fejű, méregdrága krizantémokat hordunk ki a sírokra. Így akarunk a halottainktól bocsánatot kérni? Post mortem megbocsátani?

Attól is kiborulok, hogy rendes gyertyával, ami az emberi élethez hasonlóan rövid ideig lángol, fényt visz az életbe, majd ahogy jött, úgy vissza is olvad a természetbe, már nem lehet, már ciki világítani.

A mi életünk már délelőtt meggyújtott mécsese késő éjszaka is ég, magányosan világít a rideg temetőben. Ahol már nem áll senki, nem emlékezik, és nem támaszkodik egymásra, sírva-bosszankodva-nevetve-fagyoskodva senki. SENKI.

Miért nem jó a régi gyertya, a régi virág?

Ha nem vettél másnapra már szemétté váló mécsest, és labdának is beillő virágot, akkor nem jelzed az örökkévalóságnak, hogy coki, túléltelek?

Vagy mert nem látja a sötétben a szomszéd, és te sem az övét, hogy nektek a halottakra is van miből? Tisztességesen megemlékeztek szegény apádról, anyádról, akiket életükben nem tiszteltetek? Hogy te már becsülettel, a szokásoknak megfelelően elfelejtetted azt, hogy a két atyai pofonon és a szülői házon, a vagyonon kívül, amin most a testvérekkel veszekedtek, nem kaptál tőlük semmit?

És inkább elkerülöd a fél falut, a szomszédot mert látni sem bírod őket? Ti is inkább vasárnap délelőtt mentek? Még mise vagy istentisztelet előtt, mert akkor nem kell szembenézned a sógorral, vagy az özvegy kománéval, akinek levágtad a füvét, akinek ráeresztetted a ganét az udvarára, akinek levágtad az erdejét, vagy aki veled mindezt megcselekedte?

Ne áltassuk magunkat.

A halottak napja kicsit önző ünnep is. Azáltal, hogy megemlékezünk halottainkról, be próbáljuk biztosítani, hogy majd egyszer a mi sírunk körül is álljanak. Hogy majd egyszer, majd rólunk is megemlékezzenek. Hogy majd egyszer a mi arcunkat, mosolyunkat, ölelésünket is felidézzék a gyermekek, a tanítványok, a szomszédok, a barátok, az unokák.

Szeretnénk-e hogy nekünk is világosságban világítsanak? S a mécsesektől, a virágoktól, az egymás iránti haragtól mégse lássanak?