Az egyik az az érzés, amit össze-vissza kergetek mindenfelé, hogy itthon vagyok, hogy enyém a világ, hogy a világ az enyém és a tiéd, ezt mindketten érezzük, és ez a világ a közös otthonunk.

Ha kiállsz a Margit-sziget Margit-híd felőli csücskére egy giccses fluor tomis naplementébe valami olcsó rozéval a hónod alatt, s hosszan nézel a Dunán, na akkor valami ilyesmit érzel.

Vagy amikor a soha-be-nem fejezett román parlament hátsó lépcsőjén sötétedés környékén kövekkel dobigálod a tőled kicsit távolabb eső, nagyobb kőhalmot s körülnézel, hogy ennél viccesebb nincs is, mint amikor az ország egyik legimpozánsabb épületénél teheted ezt meg, és arra gondolsz, hogy

ez a te országod.

Ezek a villanások viszont csak itt-ott mutatják meg magukat, olyankor, amikor már nagyon vágysz rájuk, amikor már annyira nyitott vagy rájuk, hogy gyakorlatilag beképzeled, meg- és felidézed.

Az első emlékem a zetelaki gátról, hogy öt-hatévesen döcögünk ki egy 1310-es krémszínű Daciában, hatan, és én vagyok a hatodik, beszorulva a sofőr mögötti ülés és az ajtó közé, le vagyok kucorodva szinte az ülés alá. Hogy tele van gödrökkel az út, mindenki erről panaszkodik az autóban.

Megállunk a gáton, és mint egy mocskos nap végén az esti fürdés utáni világosság, úgy hat a napsütés. Lenyűgöz a víz, lenyűgöz a korlát, hogy nem nyúlhatok bele a vízbe, és arra gondolok, hogy ez

a világ legmélyebb vize.

Azóta, akárhányszor utam van arra, nem hagyom ki: megállok, behajolok a korláton és egy felső kőtől elindulva tekintetemmel kőről-kőre lépkedek le a víz széléig, és ahogy megpillantom az első vízmolekulákat, kizoomolok, felemelem a tekintetem s mint egy madár, végigrepülök a teljes vízfelszínen, kinézek a fák tetejére, be az ágak közé, keresek egy gyenge hullámot, alábukok, megérintem az alját, majd teljes erőből felrúgom magam, felfekszem a felszínére s jól vagyok.

A Sepsiszentgyörgy és az Udvarhely közötti útszakaszt jobban ismerem, mint a két megye prefektusa egyben, de sikerült leélni úgy huszonvalahány évet a becses életből, hogy még egyszer se legyek a Hargitán.

S tudom, most mindenki bólogat s amúgy, istenem, mennyire jogosan, amikor azt mondom, hogy

ez egy új paradicsom.

Nekem új. Megérkezni egy fényszitáló erdőbe, ahol az út mintha azért lenne javítatlanul hagyva, hogy mindenkinek legyen ideje kinézni a fák tetejére és benézni az ágak közé, ahol mintha az út azért lenne ilyen szűk, hogy az emberek közelebb menjenek el egymás mellett. Mint egy zsúfoltabb, de jó koncerten, ahol mindenki ugyanazt a zenét szereti, és mindenki ugyanazért van ott.

Kiszállni mezítláb a későtavaszi avarra, rálépni a hideg kövekre, inni a patakból. Belegondolni a mondásba, hogy belepisilt a szarvas a patakba, és rájönni, hogy ez ősszel van, megnyugodni.

S mintha sehol nem tudnál megszabadulni a politikától, még a Hargita tetején sem, a kopjafákkal teli csúcsról úgy nézel be a Fertőző-hegyre, hogy arra kell gondolj, vajon honnan jön ez a reflex, hogy hozni kell egy darab fát, amit egy másik erdőből vágnak ki, bele kell írni a nevünket, s ott kell hagyni valahol.

Mint az amerikaiak a Holdon, vagy a kutyák a parkban. Hogy akkor most újra kolonizáljuk Erdélyt? Mert „adjátok vissza hegyeinket"? Tőlem senki nem vett el semmit, én itthon vagyok.

Hátratámaszkodom a két tenyeremre, találok pont két mohapamacsot, amin kényelmes, felhúzom a cipzárom az államig, látok három tükörpontot, négy magasabb dombot, öt giccses tájképbe illő dombkereszteződést, fákat, fákat és fákat.

Tőlem senki nem vett el semmit, én itthon vagyok.

A másik az az érzés, ami a levegő molekuláris és a föld ásványi összetétele, a vízben élő mikroorganizmusok és a szél légtömegeinek mozgása,

amibe te és én beleszülettünk.

Hogy vannak dolgok, amik nem esnek nehezünkre, hogy vannak, amik sértik a fülünket, hogy van, ami nem hiányozhat és van, ami pluszba van.

Hogy elmehetsz Oxfordig is, de ebben a két hétben, míg itthon vagy, tudod, ide fogsz hazajönni. Hogy persze jövés-menés, de el sem tudod képzelni, hogy máshol nőjenek fel a gyerekeid. És ez a másik érzés, amikor körülötted még öten ezt érzik, amikor kinéznek a fák tetejére és benéznek az ágak közé, és tudod, hogy te tuti itthon vagy.