A Nagy János Trio kb. negyed tízkor látott hozzá a muzsikáláshoz, amikor már – ahogy mondják – tűt nem lehetett leejteni a G. Caféban. Ami jó dolog, hiszen ez a zenekar annyira nívós, hogy – nem tudom, de valószínűsítem – a Budapest Jazz Club-beli fellépéseik is teltházasak. Nagy János, Magyarország egyik legkeresettebb dzsessz-zongoristája Szappanos György basszusgitárossal (a név nemcsak a kortárs magyar dzsesszt ismerőknek, hanem a Boom Boom-ot, a Háború zenekart vagy a G Pont nevű lemezt, illetve rockprodukciót hallgatóknak is ismerősnek tűnhet) és Banai Szilárd dobossal alkot triót, a zenekar tavaly megjelent, Zoo című lemezéről játszott.

A fellépésen Gereben Zita dzsesszénekesnő is kiegészítette a csapatot, ő az Emil.RuleZ!-ből ismerős, de saját kvintettje is van. A koncert első három dala a Zoo-ról volt, majd az énekesnő két örökzöldet, a My Funny Valentine-t és a No More Blues-t énekelte el. Szünet után további Nagy János-szerzemények hangZOOttak el, majd ismét az énekesnő került előtérbe három, saját lemezén levő dallal, a végére pedig egy fergeteges befejezés, majd visszataps és csak sajnálhattuk, hogy nem játszanak reggelig... Iszonyú energia, virtuozitás és odaadás - aki szereti a kortárs dzsesszmuzsikát, csak kapkodhatta a fejét arra, amit hallott. Nem mindennapi zenei élmény volt, s örvendetes tény, hogy a székelyudvarhelyi „kultúrkocsmákban" mostanában jobbnál jobb hazai és magyarországi előadók is játszanak. Remélhetőleg egyre rendszeresebben.

*

Eddig a szép volt, jó volt, a következőkben pedig megpróbálok nem erkölcs-, illetve viselkedés-csősz lenni, csak hozzátoldanék néhány nagyon szubjektív, régóta érlelődő gondolatot. Semmi új a nap alatt - ahogy a közhely mondja, kinek nem inge, ne vegye magára, de akinek inge, az gyorsan öltözzön föl. Szóval tisztelet a kivételnek, de...

Nem először fordul elő kocsmakoncerten (főleg dzsesszkoncertekre értem), sőt egyre gyakrabban, hogy a helyet foglaló közönség egy része oly módon hangoskodik, beszélget, telefonál, röhörészik, hogy az valószínűleg a zenészeket is zavarja, akik pedig a koncertért jöttek a kocsmába, azokat mindenképp. Nemcsak erről a helyről van szó, hanem a hasonló ízlésű vendégkörrel rendelkező udvarhelyi kocsmák (Kalapos, Mokka) koncertközönségének egy részéről is. Ezt régebb tiszteletlenségnek, tapintatlanságnak, illetlenségnek hívtuk, napjainkban talán jobban illik rá a nagybetűs BUNKÓSÁG vagy a kőbunkóság kifejezés.

Mert minek nevezzem azt, drága barátaim, amikor Szappanos egy olyan három-négyperces basszusfutamot játszik, hogy leesik az állad, de a háttérből hallható hangos beszéd, röhögés egyszerűen nem hagyja, hogy odafigyelj? Kicsit olyan ez, mint mikor diákbérletes előadásra ülsz be felnőtt létedre a színházba – percek alatt rájössz, hogy habár a produkció jó, sőt kitűnő, a környezeted egyszerűen lerombolja azt beszéddel, beszólással, telefonnal, rágással, ropogtatással. Csodálkozom is néha, hogy egyik-másik megtermett színészlegény miért nem ugrik be a közönségbe kiosztani néhány maflást – hát a józan ész, ugye... Tanulság: ne menj diákbérletes előadásra, mert csak felidegesíted magad. A kivételes diák meg menjen felnőtt bérletesre vagy bemutatóra. De a kocsmakoncerttel mi legyen..? Ne menjen, akit érdekel..?

Mostanában, amikor kocsmakoncertre megyek, mindig szeretném, hogy a dob nagyon erős legyen – no nem azért, hogy a többi hangszert elnyomja, hanem azért, hogy hátha a dumálókat arra kényszeríti, hogy egy teremmel vagy néhány asztallal hátrább üljenek. Mert ott a helyük – semmi baj, azzal, hogy az ember a koncert alatt beszélgetni, kacarászni akar, tegye, lelke rajta. De ne a zenekartól négy-öt méterre! Hál'istennek mindegyik kocsma többtermes vagy akkora, hogy tovább is tágasabb. Hogy hátha a hangos dobtól „megsértődnek", „nyavalyognak". Netán – már elnézést a kifejezésért, de idekívánkozik - befogják azt a lepcses szájukat.

Példa jön, másik. A két héttel ezelőtti, szintén a G. Caféban és szintén szenzációs Tóth Sándor Quintet (egyébként Szappanos és Nagy ennek az együttesnek is tagjai) koncertjén egy asztaltársaság odáig ment, hogy koncert közben rendelt pizzát evett. Talán tonhalasat, de az „illatból" ítélve hagyma biztosan volt rajta – zajlott mindez a zenekartól három méterre. Szerencsé(nk)re a koncert második részére a pizza elfogyott, s a zene kábé nem tetszett „pizzáséknak", mert elhúztak, mint a vadludak, s páran a helyükre ülhettünk, így a mögöttünk zajló beszélgetés már nem volt (annyira) zavaró, a koncert pedig nagyon a helyén volt. Illetve lett.

Nem tudom, hogy más hogy van vele, de jómagam, ha betévedek egy általam esetleg nem ismert vagy netán nem kedvelt előadó koncertjére, nem ülök be az első sorok valamelyikébe. Az azoké, akik azért jöttek – akiket érdekel. Értelemszerű lenne, hogy akit nem érdekel, az más termet, esetleg kocsmát keres magának, amíg a produkció zajlik. Netán kíváncsiságból megnézi – de hátulról és nem zavarva azt, aki ezért jött. Jobb helyeken (ez nem azt jelenti, hogy a felsorolt kocsmák nem lennének jók) egy koncertért belépőt szednek – még ha jelképes összeget is. Lehet, hogy pont azért, mert „dumáséknak" fájna az a pár lej, s ennek következtében máshol osztanák a világ és saját maguk gondját-baját addig, amíg egy zenekar egy-másfél órába sűrítve maroknyi embernek bemutatná azt, ami néhány vagy sok éve az életét tölti ki. A szenvedélyét, a szeretetét a hangszer, a zene, illetve az erre fogékony közönsége iránt.

S ugyanez érvényes egy irodalmi estre, netán kocsmában megtartott színészi produkcióra. Nálunk nincs belépő – valahol a tulajt is meg kell érteni, hiszen törzsvendégeivel nem fizettethet, s nem is szólhat rájuk, hogy fogják be, mert a sértődés senkinek sem érdeke, az adott kocsma a vendégek zsebéből él. Felhívást („koncerthez való használati utasítást") sem függeszthet ki az ajtóra, mert dumásék még kiröhögnék, s különben sem olyan világot élünk, amikor az emberek jónéven veszik az előírásokat most, amikor ártatlan vélemények is végeláthatatlan ellenérzés-sorokat szülnek.

A kultúrát ráerőszakolni senkire nem lehet, nem is kell. Itt még középút sincs: az vagy jön magától, vagy nem. Nem kell erőltetni. Úgyhogy azt sem kell erőltetni, hogy a valamikor következő kocsmakoncerten rászóljunk ismeretlen vagy ismerős szomszédunkra, akiből egy zongorafutam vagy gitárszóló alatt úgy dől a duma, mint vágott disznóból a habos vér. Hogy fogná már be. Mert ha nem hozta magával otthonról azt, hogy itt és most ez a röpke másfél óra nem róla szól, hanem néhány zenészről vagy íróról, netán színészről - ha ezt ő nem bírja ki, akkor úgyis mindegy. Akkor annak a koncertnek vagy előadóestnek is annyi.

Végezetül álljon itt a „21. századi urbánus népköltészet" eminens képviselőjének talán legidevágóbb sora. Igen, a Bëlga. S még egyszer: „kinek-nem-inge.ne-vegye", de „...hogy bunkó vagy, az nem csak neked baj,/de hogy nem tudsz róla, az a legnagyobb baj."