A Veres Péter által summázott első benyomást még egy jelzővel egészítenénk ki: provokatív. A „nem kell az udvarhelyieknek bemutatni" Balázs Attila fotóriporterből merészen kibújt a fotóművész. A kiállított fotóknak nemcsak a látványvilága késztet el- és továbbgondolásra, de maga a kiállítás szintén szokatlan és frappáns, megválaszolható és mégsem Meddig tart egy pillanat? kérdő címe is.

A Mokka kávéház belső termeiben egészen január végéig közszemlére tett tizenhét fotográfia Veres Péter megfogalmazásában „fényözön, elmozdult testek, bemozdított fényképezőgép, színházi próbákon ellesett mozdulatok, csak sejthető karakterek, szerepek, szereplők, formák, helyzetek".

A „fénnyel festett" fotográfiákról, az egyetlen vagy egyetlennek láttatott, de valójában sok apró pillanat álomszerű, elmosódott lenyomatának történetéről, a fotóriporteri stresszt játékká oldó színházi varázslatról, a fotóművész szabadságáról a tárlatnyitó után beszélgettünk Balázs Attilával.

Bár zárszavában Veres Péter óva intett, hogy másnak is eláruljuk saját válaszunkat, mégis megkérdezlek: neked, mint fotósnak, meddig tart egy pillanat?

Ismert az a közhely, hogy a fotó a pillanat műve, de ha egy másodperc vagy annak tört része helyett hosszabbat exponálunk, akkor igen, feltehetjük a kérdést: meddig tart egy pillanat? Ez nagyon relatív, mert akár egy félórás szép emlék is válhat évek múltán egy szép pillanattá, de valakinek a fél másodperces mosolya is lehet egy életre szóló élmény.

A fotók látványvilágát, hangulatát nem csak a meleg színek jellemzik, elsősorban az határozza meg, egy amíg egy képen néha egyetlen pillanatot „elkensz", a másikon több, egymásután rögzített pillanatot sűrítesz.

Ha 3-4 másodperc történését rögzíted egy fotóban – az olyan, mint egy rövidfilm, egy film-haiku. A kérdés számomra: ez fotó vagy filmlenyomat képben?

Válaszod?

Nem tudom, ez számomra válasz nélküli kérdés. Az biztos, hogy ezekben a képekben benne van a pillanat. Minden kép pillanat, csak vannak hosszabb és rövidebb pillanatok, vannak akár folyamatok is.

Például a nem hét, de kétfejű Sárkány...

Igen, ott tulajdonképpen az történt, hogy Finczi (P. Fincziski Andrea színművésznő) lehajtotta és felemelte a fejét. Így történhet meg, hogy a fotón a színésznek lehet akár két feje, két különböző mimikával... Ez a fotó jól példázza az előbb említett film-haikut – egyébként először ezt a címet akartam adni a kiállításnak.

A tárlaton látható fotók zömének múzsája az udvarhelyi színház, az itteni színészek.

Hetedik éve fotózok a színháznak. A színház azért jó, mert bármilyen fárasztó nap után, amikor „beesel" színházat fotózni, akkor abban a csendben, az ottani hangulatban és abban az alázatban, ahogy színészek a deszkára állnak és dolgoznak, az egész ottani hangulat elfeledteti, a hétköznapi stresszt. A hétköznapi fotóriporteri stresszes munkámban az alkotás mindaddig a pillanatig a hátsó padban szunnyad, ameddig a nézőtérre beülök – akkor viszont előbújik.

Amikor két-három színházi próbát végignézek, akkor olyan képek „születnek a fejemben", amiket csak én látok, te vagy egy másik néző nem, sőt, még a rendező sem. Tulajdonképpen ezek a fotók a rendező gondolatainak a továbbgondolásai. Az, amit ő nem csinált meg fényekben, nagyon apró mozdulatokban. Fotóriporterként tehát először teszem a kötelességemet, dokumentálok. Utána pedig játszom. Lazítok és megengedem magamnak azt, hogy, akár a darab rendezője, aki saját koncepciója szerint „belenyúl" a darabba, én is továbbgondoljam azt, ami a színpadon történik. Itt már nem a fotó a cél, csupán eszköze lesz annak, hogy „megfogalmazzam" a személyesen átélt pillanat vagy pillanatok hangulatát.

Ezért a Veres Péter megfogalmazásában fénnyel festett képek...

Igen, mert ezeknél nem az a lényeg, mint a klasszikus fotóknál. A vénasszonyoknak itt nincs arca, de nem is kell legyen, a mozgó alaknak hiányzik az egyik lába – de kérdem én, miért kell egy alkotáson az embernek feltétlenül két lába legyen? Ez egy kicsit álomvilág is...

És teljesen eltér attól, amihez eddig a szemünket szoktattad – van ebben a váltásban egy rejtett lázadás is?

Nem akarom ezt túlpapolni, de az eddigi rengeteg munkám mindig a munkáltató-megrendelő iránti megfelelésről szólt. Meg kellett felelni a főszerkesztőnek, könyvszerkesztőnek, tanárnak satöbbi. Az utolsó, öt évvel ezelőtti egyéni sajtófotó kiállításommal a közönségnek... Ezzel a kiállítással, ezekkel a fotókkal nem akarok senkinek megfelelni. Ha az alkotói lényemet boncolom, lehet ezt művészetnek is hívni, de ezt nem én döntöm el, akkor nem hiszem, hogy szabad engem érdekeljen az, hogy mások mit szólnak. Megmutatom ezt a nem meztelen önmagamat és annak örvendek, hogy ez nem tetszik mindenkinek. Az, ami mindenkinek tetszik, ha egy kiállítást mindenki dicsér, ott nagy baj van.

Komponáltál ezekbe a képekbe egy „titkos" üzenetet is?

Azt szeretném, hogy az emberekben és azokban, akik a fotóművészet iránt érdeklődnek, tudatosuljon az, hogy mindig minden nem arról szól, hogy tudatosan odafigyelünk, hogy minden részletekben meg van „csinálva", kidolgozva: az őzike a sarokban is kell látszódjon, a Nap is le kell nyugodjon. Merni kell szubjektíven is hozzányúlni a témához. Szerintem a fotóművészet ott kezdődik, ahol az alkotói szubjektivitás felismerhető, teljesen mindegy, hogy jól vagy rosszul. Ezt meg lehet mutatni látószögben, perspektívában, színekben vagy éppen azok hiányában, bármiben... mert ott már érződik, hogy történnek a dolgok. Ha ez nincs, akkor csak megnyomtuk a gépen a gombot és dokumentáltunk.

A képeket nézve az a szubjektív benyomásom támadt, mintha utaznék és egy száguldó jármű ablakából nézném az elsuhanó tájat...