Székelyudvarhelyen, államosított lakrészben laktak igen kedves nagyszüleim. A forradalom után nyílt lehetőséggel élve évek hosszú során való törlesztés mellett megvették a lakrészt. Közben nagytatám elhunyt, a lassan kilencven felé járó egyedül élő nagymamát a szüleim tervezték magukhoz venni és az eléggé elhanyagolt állapotban levő lakást eladni. A lakás egyetlen „húzóereje", a központi fekvés. A beütő gazdasági válság miatt azonban, az árak annyira leestek, hogy ez utóbbinak nem volt értelme.

Alig két hete azonban mégis „ránk mosolygott a szerencse". Egy ingatlanközvetítő kereste meg szüleimet azzal, hogy egy környékről elszármazott és Németországban dolgozó fogorvos, központi helyen szeretne fogászati rendelőt nyitni, s erre alkalmasnak találták a meghirdetett lakrészt. A helyszín megtekintése után számunkra kedvezőnek mondható árat alkudtak ki szüleim és nekiláttak az iratok intézéséhez. Mire minden szükséges irat elkészült, „hazaérkezett Németországból" a választékos öltözetű és beszédű, talpig úriember, végtelenül kedves megnyerő „fogorvos". A lakást ő is személyesen szemrevételezte, kitűnőnek találta a lakrészt fogászati rendelő megnyitására, és hozzáértően ecsetelte szakszavakkal, hogy miként is fogja azt berendezni. Jóindulatát bizonyítandó többször is hangoztatta, hogy az eladó családja jelentős kedvezménnyel részesülhet majd fogászati kezelésben.

A szüleim, akik a vásárt az idős nagymama helyett intézték, hogy számunkra nagy összegnek számító kézpénzzel ne legyen dolguk, banki átutalásban egyeztek ki a lakás kifizetési módját tekintve. A banki „tranzakció" után kiderült, hogy egy kis időbe telik, amíg az e célból nyitott számlán az összeg megjelenik, addig hadd intéződjön a közjegyzői procedúra. Végül maradt a számlaellenőrzés és az aláírás. Az „ingatlanközvetítő" félrehívja szüleimet, hogy ne raboljuk a „doktor úr" drága idejét, meg, hogy mennyire rendes volt mindenben, nem hiányzik, hogy megsértsük őt. Írják csak alá a papírokat, ezt követően szívesen látják őket áldomásként ebédelni egy vendéglőbe. Azután ellenőrzik a számlát, hogy közbe beérkezett-e nevükre a már átutalt összeg, és mindenki jól járt.

Azt mondják, hogy mindenki magából indul ki, becsületes, jóindulatú szüleim, akik soha nem adtak vagy vettek még lakást, nem is gyanították az ebben rejlő csapdát, és engedtek a határozott rábeszélésnek. Hisz az „átutalás" végül is megtörtént! Az ebéd után a vásárlók, felsőkategóriás luxusautójukon, édesapámmal a bank felé vették az irányt. Megérkezvén a banképület elé, édesapám kiszállt, majd azt vette észre, hogy nem jönnek utána a „vevők" és, hogy az autó is „felszívódott". Akkor neki is leesett! Ingyen íratták át az „örökséget". Persze a számlán semmi. Irány a rendőrség, érdeklődés ügyvédismerősnél. Úgy az említett ügyvéd, mint a rendőrségnél már a kapustól kezdve mindenki, rákérdezett, hogy nem-e XY közjegyzőnél történt a dolog, mert ott sorozatban verik át az embereket. Az aláírás után – hisz az adásvételi szerződésben benne áll, hogy a lakás ellenértéke kifizetődött – semmiféle módja nincs a törvényes igazságszolgáltatásnak, a csalókat, szélhámosokat felelősségre vonni a hazugságokkal részletekbe menően jól megtervezett és kivitelezett rablásért. Sajnos épp annál a közjegyzőnél volt a színházi előadás, profi szereposztásban, pazar díszletekkel, makulátlan forgatókönyv alapján és elképesztő mennyiségű szélhámossággal.

Sok minden van még e mögött, de ez történetünk légyege összefoglalva. Álljon ez itt mindenki számára sokatmondó tanulságként, hátha néhányan ennek fényében elkerülik a hasonló hihetetlen átveréseket.

Nem elég, hogy az örökség „elment a háztól" még a „nehéz" fiúktól való félelem is hatalmába kerített, ami talán még az előbbinél is rosszabb. Helyesbítem ezt a korábban itt lévő bekezdés helyett, hisz akaratom ellenére bántóan félreérthető lehet előbbi kijelentésem, annak rovására, aki az ügyünk mellé állt. Szándékom csak az volt, hogy néhány magunkfajta gyanútlant talán ezáltal menthetek meg a hasonló átveréstől.